Fura nap volt ez is, fura érzések kergettek, nem először, mióta meghaltál. Ma eldöntöttem, hogy meghaltál, nem elmentél. Eddig nem bírtam ezt így kimondani, még gondolatban sem, még titokban sem, csak magamnak, valahogy helyénvalóbbnak tűnt, hogy csak elmentél. Ha valaki elmegy, lehet, nem jön vissza többé, de jó arra gondolni, hogy jobban mehet a sora, bármerre legyen is. De te meghaltál, ez visszavonhatatlan. A mennyországban sosem hittem, amúgy a pokolban sem, mától marad a semmi nekünk, ahogy régen is.
A zár. A zár már vacakolt egy ideje, akadozott a kulcs, de valahogy mindig elmozdult, feléledt, forgott tovább, meg is tanultam a tökéletes töredék milliméternyi pontot és pillanatot eltalálni, mehettem ki-be rendületlenül. Aztán tegnap valami elszakadt, csúnya veszekedés után teljes erőből vágtam be az ajtót, én kinn, a férjem benn, a kulcs meg középen, beszorulva a keret és a zár közé, de ha már úgyis széthullottam, feltéptem az ajtót, ez volt a kegyelemdöfés. Jó volt amúgy, nem kellett a nem létező porcelántányérjaimat földhöz csapkodni, egészen lehiggadtam, az új feladat bekapcsolta az intézkedős agyzugaimat, már a feladatra koncentráltam. Zárcsere.
Ami ezután jött, azt nehéz neked elmondanom, pedig te vagy az egyetlen, aki megérti, tudom. Ha már vasárnap törtem össze a biztonságunkat, vállalnom kellett, hogy nyitott ajtónál alszunk, bár éjjel rettegek a legkisebb zajtól is. Nagy pakolásba kezdtem, odavonszoltam ezt-azt az ajtó elé. A férjem csak állt, rendes ember nagyon, tudta, hogy most jobb egyedül. Ekkor kezdődött, mintha valaki más testébe vagy tudatába léptem volna, de csak alig, mert éreztem a saját kiterjedésem is, de mintha minden szellemképes lett volna. Váratlanul jót aludtam, reggel frissen magyaráztam kedvenc vejednek a cilinderzár rejtelmeit egy tejeskávé mellett. Ez egészen megdöbbentett, soha életemben nem cseréltem zárat. Valamikor hatéves korom környékén, amikor új lakásba költöztünk, és kis időre lett saját szobám, egyszer te cseréltél, de már nem emlékszem, miért. Nem mutattad, nem magyaráztad el a nagy titkokat, csak a fura szóra emlékszem: cilinderzár, meg arra, hogy nem is volt kalap a kulcson, meg arra is, hogy akkoriban menőnek gondoltam kulcsos gyereknek lenni, mert akkor ez volt nekem a szabadság, bújócskázni a frissen épült paneltömbök között a sok gyerekkel, és szerettem a gumin lógó kulcsot is, mert önállóan használhattam, és az új kulcsnak nem tetszett a színe, olyan sárgás, régies volt, kerek fejjel, a régi kulcsom szép ezüstös, szögletes.
Mérőszalagot ragadtam, de kitartóan colstoknak hívtam, mint te, levettem a méretet, kiszereltem a cilinderzárat, becsaptam az ajtót, és elhajtottam a lakatoshoz. Magas, szögletes ember, kedvelem, alaposan magyaráz, drágább, mint az Amazon, de mindig nyitva van, és annyira segítőkész, igazi régimódi szaki. Kihalásztam a zárat, és ami innentől jött, az olyan volt, minta áttetsző bodzaszörpbe merültem volna, láttam-hallottam mindent, de a szellemkép helyére valami folyékony, üvegszerű bevonat lépett. A szaki komótosan lemérte, elmagyarázta, kikereste a jó méretet. Minden mozzanat ismert volt, pedig soha azelőtt még csak hasonló helyzetben sem voltam. Pontosan tudtam, mit hogy kell csinálni, mit fog mondani és miért, és azelőtt tudtam, hogy nyitom ki az ajtót újra és szerelem be a zárat, hogy kimondta volna. Magyarázott lépésről-lépésre, lassan, alaposan, mindent megmutatott, mit-mikor-hogyan. Éreztem, hogy meg kellene szólalnom, hogy rákiabáljak, tudnia kell, hogy én ezt mind tudom, de képtelen voltam, hagytam, hogy szép lassan sodródjak a sűrű szörpben. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett rám, már teljesen belemerültem, hagytam, hogy elragadjon, sodródtam békésen. Fizettem, beültem az autóba, kényelmes semmi volt, lassított felvétel, hazahajtottam. Leparkoltam, felsétáltam a másodikra, élveztem a függőfolyosó friss levegőjét, nézelődtem egy kicsit, szép tiszta idő volt, messze elláttam a távoli folyó túlpartjáig. Aztán finoman a régi zár hűlt helyére toltam a cilindert, és óvatosan kinyitottam, a férjem már fúróval, kávéval várt, és én még mindig a bodzaszörp foglya voltam.
Papa, az új zár hibátlan, de nagyon fáj, hogy nem te magyaráztad el a dörmögős hangodon. Hiányoznak a telefonhívások, az ezermesterkedés eszmecseréi kétezer mérföldről, és hiába akarom hinni, hogy ez te voltál a szellemképben, a materialista elmém lesújt és letilt. Járjon nekem is a hit, hogy van tovább, hogy van odaát, nem csak valami elfeledett barkács kisfilm köszön vissza a tudatom egy távoli zugából, mindent beborítva a vakhit sűrű ragacsával.
Lassan készülődök, este repülünk, de még kiélvezem pár órára az illúziót, hogy valahol még létezel, bár nem jössz vissza, de jobban megy a sorod.
(Fotó: George Becker, kép forrása: Pexels)