A színpadon egy fiatal, húszas évei végén járó, törékeny, hosszú hullámos hajú nő siet át. Utcai jelenet, egy lépcsőházba készül belépni, előtte megáll. A nézőtér felé fordul, és nagyot sóhajt, fáradt, szomorkás a tekintete. Beszélni kezd a sötétségnek, annak biztos tudatában, hogy válaszra nem számíthat.
Ma biztosan minden rendben lesz. Mikor legutóbb később értem haza, Lili már a könyv szélét ette. Az apja elaludt felolvasás közben. Van mit kipihennie, sokszor ingerült, egyre gyakrabban ijeszt meg. Amikor Lili egyéves lett, visszamentem dolgozni. Többet szeretnék neki adni az éjjelente foltozott cipőknél. Hogy az apja mit akar, abban nem vagyok biztos. Abból, hogy letette a cigarettát, bizakodtam, talán komolyan veszi, hogy milyen hatással lesz a gyerekére.
A gyereksírást rosszul viseli, szerencse, hogy Lili az éjszakák többségét átalussza. Inkább fent vagyok és mesélek neki. Néha viszont elhúzódik a munka… mint ma is. De – bólogat, önmagát biztatva – most már biztosan itthon van mama is. Minden rendben lesz.
A lépcsőház ajtaja becsukódik mögötte, és a következő jelenetben egy hasonló korú, magas, fekete hajú férfi sétál fel-alá a színpadon. Feszülten sóhajt, nem szól, türelmetlenül forgatja a fejét a bejárati ajtó felé. A szobában van még egy kiságy, benne egy kisgyerek, aki nem látszik, csak hallatszik. A nézőteret betölti a gyereksírás.
Az ajtón az első jelenetben látott fiatal anya siet be, meg is torpan, ahogy a férjére néz. Ahogy látja a nő ijedtségét, a férfit még inkább elönti a szégyen. Ordítani kezd, bár a gyereksírással vegyülve nehezen vehetők ki a szavai: válogatott szidalmak, sértések, hibáztatás, hogy hol volt eddig, hogy semmit nem tud jól csinálni. A nézők figyelmét mégis inkább az anya köti le, ahogy összehúzza a vállát, és lesütött tekintettel, szótlanul igyekszik elhaladni a szitokszavak alatt. Úgy húzódik össze, mintha a szavak ütnék – vagy mint aki a tényleges ütéseket is ismeri.
Mielőtt a síró gyerekéhez érne, a férje elállja az útját, és felveszi a gyereket. A nő az arcához kapja a kezét, próbálja eltüntetni a feltörő könnyeit, de a testtartásán látszik, hogy retteg. Könyörög a férfinek, hogy adja át a gyereket, ő majd intézi. A színpadon egy pillanatnyi csend áll be, a gyereksírás is abbamarad. A férfi azt mondja, szeretné, ha egyszer és mindenkorra megjegyezné, hogy ha a gyerekével valami történik, azért ő a felelős, egyedül ő.
Rideg és elborult a tekintete, a nő mégis bizonytalanul közelebb lép, a gyerek felé nyújtja a kezét. Ekkor a férfi a kiságyhoz vágja a gyereket, nem talál bele. A kicsi a földre esik, a jobb oldalára. A nő sírva ugrik utána, felveszi a földről az ordító kislányt, a karja természetellenesen kifordult. A férfi hátrébb lép pár lépést, az arca egészen elfehéredik. Már halkabban, de csak azt ismételgeti: megmondtam, ez is a Te hibád.
A nézőtéren feszült csend, a sötétben néhányan kényelmetlenül mocorognak a székükben. Ugye csak egy tárgy volt, nem egy igazi gyerek?
A díszlet és színészek hajviselete azt sugallja, valamikor a 80-as években járunk. A lakásban még vezetékes telefon sincsen. Így az anyuka bebugyolálja a kislányt egy takaróba, és egymáshoz is alig szólva indulnak a kórházba.
Az ajtót elhagyva a sápadt tekintetük az egyetlen, ami közös bennük. A következő jelenetben, az orvos elé lépve a férfit is riadt, csendes, aggódó apaként látjuk viszont. Látványos a váltás, tehetséges színészi teljesítmény. Még az előző jelenet hatása alatt lévő nézőknek is szembetűnő.
A kórházban a negyvenes orvos összeráncolt homlokkal fogadja a fiatal párt. Közli, hogy a kislány karja eltört. Amíg begipszelik, szeretne velük szót váltani. Mindkét szülő szeme könnyes, láthatóan megtörtek. Az orvos mégis azzal kezdi: Nem megszokott dolog, hogy egy ennyi idős gyereknek eltörik a keze. Mi történt?
Az anyát láthatóan összehúzza a fájdalom, de tartja magát. A férfi kezd bele a magyarázatba. A lányuk egy aktív gyerek, képzelje, doktor úr, már beszél is ennyi idősen. Az én hibám, azt gondoltam, jó ötlet megpróbálni táncolni vele. Körbe-körbe forogtunk, és úgy tűnt, tetszik neki. Sajnos megbotlottam a szőnyeg szélében, és a fal felé billenve elejtettem. Térdre estem, így nem tudtam elkapni. Ezt már sírástól rázkódva mondja. Az orvos közben a szótlan nőre néz, és láthatóan furcsállja a helyzetet. Mielőtt újra elsötétül a színpad, a zokogó férj vállára teszi a kezét. Szerencsétlen baleset volt. A gipszben már nem lesznek fájdalmai. Néhány hónap alatt összeforr, nem emlékszik majd belőle semmire.
*
A szünet után egy néző, egy őszbe forduló, sötét hajú férfi helye üresen marad.
Szó nélkül távozott, kerülve minden tekintetet. A darab előtt csak a szemben lakó szomszéd párral és a lánya néhány régi barátjával találkozott. Talán az elhunyt felesége nővére lehet még itt, őt szerencsére elkerülte. Rajta kívül meg úgysem ismeri fel benne más a darab írójának apját.
Emelt fővel távozik, csak az összeszorított, elkeskenyedett ajka árulkodik arról, hogy belül dühöng. Sosem értette, miért bünteti őt a gyereke, már egészen kiskorától lázadt ellene. Ő mesélte el neki, miért van gipszben a keze a gyerekkori képein. Táncoltak, és nekirepült a falnak. Megmondta, hogy baleset volt. Még előnyére is vált, a többi gyerekkel szemben kétkezes volt, a bal kezével is tudott írni.
Elárulta a gyereke, kifordította a történetet. Ha az orvos is megmondta, hogy nem fog rá emlékezni, mások is rájönnek majd, hogy csak kitalálta.
Azt nem tudja, hogy a lánya anyja a halála előtt két évvel, akarata ellenére szólta el, hogy az eredeti történet nem igaz. Nem emlékszem. Apád csinált már megint valamit. A lánya emlékezett az eredeti sztorira, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fáj neki jobban: hogy az anyja esetleg tényleg nem emlékszik, vagy hogy inkább hazudik, hogy védje… de valójában kit? Ez volt az egyetlen kísérlete, hogy a gyerekkoráról kérdezzen. Nem kérdezett többet.
Egy emléke volt csak, az sem elég tiszta. Az anyja sírva, összekuporodva ül a földön, a hálószoba sarkában. Ő az apja mellett kuporog az ágyon, az anyja fájdalmas arcát figyeli. A könnyek forrása, az apja szavai és mozdulatai elmosódnak. Mintha minden egy üvegfal mögött történne. Nem tudja, hogy kerültek oda, és ezen a villanáson túl nincs folytatás sem, minden elsötétül.
A rendező később ki is hagyta a darabból, és a második felvonást már a felnőtt korára építette, az anyja küzdelmére az agydaganattal.
(Fotó: Ann H, kép forrása: Pexels)