3.rész
Verőfényes nyári nap sütött le a két nénikére, amikor megérkeztek Kalifornia egyik előkelő szállodájába. Pár nappal később, a szálloda halljában egy sárgarépa színű hajat viselő nő, aki csak két öregasszonyt látott, csendesen kiemelte Etus táskájából a szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfejet. Mire Rózsikám – akinek kevés dolog kerüli el a figyelmét – akkorát csapott a nagyapjától örökölt oroszlános fejű botjával a nő kezére, hogy azonnal orvos igénybevételére volt szükség.
Ám mire az orvos és a portás által értesített közeg odaért, ebben a nagy felbolydulásban a két nénikét és a sárgarépa színű hajat viselő nőt elnyelte a föld.
A portás döbbenetére fizetés nélkül távoztak, e tény annyira megviselte az éltes úriembert, hogy azonnal felmondott, s további életét remeteként kívánta leélni egy hegy tetején vagy egy erdő mélyén, ezt hirtelen nem tudta eldönteni. Csak abban volt biztos, hogy az emberi lélek, főleg a női lélek mibenlétén kíván elmélkedni.
A kiérkező közeg erősen csóválta a fejét, még hogy két öreg nénike meg egy szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfej? Ugyan már! Ám ő, hivatása teljes tudatában megírta a jelentést, hiszen mégiscsak egy neves szállodáról van szó, melynek tulajdonosa nagy befolyással bír a városka életére, s ő nem kívánta hátralévő napjait remeteként tölteni. Közben arra is volt gondja, hogy a kiérkező orvosnak felhívja a figyelmét a portásra, aki őrültségeket beszél.
Néhány utcával arrébb két idős nénike szedte a lábát, többen megbámulták őket, főleg mert egyikőjük óriási táskát cipelt, s abból egy szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfej integetett fáradhatatlanul az arra járóknak.
– Aztán most merre, Rózsikám? – kérdezte még mindig lihegve Etus. – Úgy otthagytuk azt a szállodát, hogy nyomunk sem maradt – nevette el magát.
– Megnézném az arcukat, amikor rájönnek, hogy leléptünk – nevette el magát Rózsikám is.
– Maradt még olyan ország, ahol nem jártunk? – rogyott le egy padra Etus. – Nem is tudtam, hogy maga ilyen világutazó volt. Olyan helyekre cipelt el, amikről én még csak nem is hallottam.
– Ez remélem nem panasz? – emelte meg hangját Rózsikám, és közben kedvesen megsimogatta a szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfejet.
– Dehogy panasz! Életemben nem éreztem ilyen jól magam! Azt hittem, ennyi idős koromra csak üldögélek majd valahol egymagamba, arra várva, hogy a kaszás magával vigyen. Ehhez képest fáradhatatlanok és boldogok vagyunk, a legjobb szállodákban lakunk, kimondhatatlan nevű ételeket eszünk… Hallja! Életemben nem nevettem annyit, mint Togóban, ahol egyetlen szavát sem értettük az emberek pattogó beszédének.
Mindeközben B.B. is élte az életét, főleg mivel megszabadult az adósságától, s így megtarthatta a nem éppen Adoniszi fejét, sőt, megmaradt a volt felesége feje is, aminek következtében – majd, ha eljön az ideje – a fejével a nyakán mehet a túlvilágra.
Ennek B.B. örült. Annak meg végképp, hogy ugyan már rég látta a gyerekeit, de legalább megmenthette az ő fejüket is. Nagy boldogságában küldött is nekik némi pénzt, amit a volt nejének már nem tett meg. Hát azért mindennek van határa, nem igaz?
B.B. a magával hozott pénzből már két éve élt San Joséban, Costa Rica fővárosában, annak is a déli részén, ahol egy kellemes, dombra felfutó utcácskában bérelt egy bambuszból épült, pálmalevelekkel fedett házat. Szórakozásképpen gyakran ellátogatott Mariához, aki egy kicsi, ám nagyon tiszta műintézményt vezetett a városban.
Aztán megismerte Leonát.
A fiatal lány csillogó sötét hajával, mélytüzű, fekete szemével a piacon zöldséget és gyümölcsöt árult. Hosszú idő után B.B. határozottan úgy érezte, újra szerelmes. Bár beszélgetni nem tudtak, a lány megérzett valamit, mert egy este megjelent B.B. teraszán.
Másnap reggel B.B. egyedül ébredt, amin nem csodálkozott, a piac korán nyit. Azon már egy kicsit meglepődött, amikor két markos fiatalember lépett fel a teraszra, és kedélyes pofozgatások közepette próbálták elmagyarázni B.B.-nek, hogy Leona még gyerek.
B.B. igyekezett komolyan venni a kedves nemzetek közötti barátkozást, és egy-két jobb- és balegyenessel alá is támasztotta eme álláspontját. Valamint az általa ismert nyelveken közölte a fiatalemberekkel, hogy Leona életkora ismeretlen volt előtte. Ám a két férfi ezt nem hitte el, és még több pofonnal, illetve vesetájékon rúgással hangot is adtak ebbéli kételyeinek.
Miután két foga is áldozatul esett a vitának, B.B. úgy döntött, inkább megérti a magyarázatot, mielőtt egyéb szervei is maradandó sérüléseket szenvednek.
Ennek a kis epizódnak köszönhetően B.B. a továbbiakban messze elkerülte a piac azon részét, ahol Leona dolgozott. Néha ugyan látta a lányt, el is indult felé, hogy legalább gyönyörködhessen a mosolyában, de ilyenkor mindig feltűnt Leona mellett egy markos fiatalember.
Így hát B.B. visszatért Maria kicsi, ámde tiszta műintézményébe, ami maximálisan megfelelt az igényeinek, de még hosszú ideig minden lányban Leonát kereste.
Miután megértette, hogy Leonát örökre elvesztette, úgy döntött, hogy ideje más országot is megismerni. Úgyis nagyon utálta már a füstölők illatát, amelyek legtöbbször csak arra voltak jók, hogy felforgassák a gyomrát. De leginkább a majmok rikoltozását és az örökös marimba zenét gyűlölte. Egyre jobban vágyott valahová máshová. A múlt héten járt a ködös, büdös Budapesten, és megint elhozott egy rakás pénzt. Még kétszer biztosan kell fordulnia, hogy mind nála legyen, de a José Álvaro névre szóló útlevél megvédte.
Azon a napon, amikor gyanútlanul lement a dombról az óvárosba, San José repterére két idős, ámde jó karban lévő, remekbe szabott, ősz frizurájú nénike érkezett. Az egyikőjük táskájából egy kar kandikált ki egy szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjakban végződő kézfejjel.
A taxis némi hezitálás után kezet fogott a karral, és mély meghajlással üdvözölte a nénikéket, majd azok kérésére San José legelegánsabb szállodájába vitte őket, ahol Etus és Rózsikám hamarosan a szálloda wellness részlegében áztatta a repüléstől elzsibbadt tagjait.
Ázogattak, ázogattak, amikor egy pincér koktélokkal megrakott tálcával odasétált a medence partjára. Etus felnyúlt, és levette a legszélső poharat, következésképp a tálca megbillent, a pincér hirtelen nem találta az egyensúlyt, így tálcástól, koktélostól a medencébe csobbant.
Etus sikoltott, a pincér csendes mélabúval alámerült, Rózsikám kiugrott a vízből, belekapaszkodott az éppen ott ácsorgó kopasz, nagy hasú öregúrba, aki hogy megtartsa magát és a ráugró hölgyet, átölelt egy afrikai pálmát. A kiszáradás végén lévő pálma velük együtt kecsesen beleborult a medencébe.
A személyzet azonnali mentőakcióba kezdett, a hármast, Rózsikámat, Etust és az öregurat egy-egy óriási, citromsárga fürdőlepedőbe csavarta, és beterelte őket a bárba. Amíg ők reszketegen koktéloztak, addig kint leengedték a medence vizét, kiemelték a pálmafát, ami egészen megfiatalodott, most hogy vízhez jutott, s leázott róla az évtizedes por. Kihalászták a pincért is poharastól, előbbibe életet is leheltek. A poharakba ez már nem sikerült.
Másnap reggelre a két nénike kialudta az izgalmakat, és úgy döntött, hogy körülnéz az óvárosban. Egy csendes sétálóutcában egy tizenkilencedik századi, gyarmati stílusban épült ház alsó szintjén lévő kávézó teraszára esett a választásuk. Csendben nézelődtek, élvezték a reggeli napsütést és az utca forgalmát.
– Már mondani akartam – nézett fel Etus a tejszínhabból –, hogy alaposan leapadt a számlánk – és megtapogatta a táskájából kikandikáló, igencsak soványka, fehér ingujjat viselő kart, s szeretettel megsimogatta a szép rózsaszín, kellemesen manikűrözött ujjú kézfejet.
Erre Rózsikám komor arccal bekapott egy kanál tejszínt, majd a keze lehanyatlott, ő meg úgy maradt kanállal a szájában, szemével egy pontra meredve. Olyan döbbenet ült az arcán, hogy Etus ijedten fordult hátra, majd egy pillanatra ő is döbbenten meredt az utca túloldalán álló, napbarnított férfira, aki éppen egy utazási irodából jött ki.
Etus visszafordult Rózsikámhoz, kirántotta a szájából a kanalat, és lecsapta az asztalra. A zajtól Rózsikám is magához tért, kezébe kapta oroszlános botját – Gyerünk! – mondta, és otthagyva csapot, s papot, a két nénike a vendégek csodálkozására fürgén B.B. után vetette magát. Olyan sprintet vágtak le, hogy többen csak az utca porát látták szállingózni utánuk.
A nénikék hazáig követték B.B.-t. Szemügyre vették a házat, és a buja zöld növényzet takarásából látták, hogy B.B. a teraszon ülve egy magazinnal legyezgeti magát, s közben láthatóan erősen gondolkodik.
– Ez utazni akar – mondta Rózsikám, és ugró oroszlán fejű botjával nagyot koppantott a földre. – Márpedig, ha utazik, akkor nála van a pénz is, vagy legalábbis valamennyi belőle.
– Miből gondolja, hogy utazni akar? – lépett egyet hátra Etus, hogy elkerülje Rózsikám ugró oroszlán fejű botját.
– Jaj, Etus, tényleg nem tudom, hogy doktorált le, ha még ezt az összefüggést sem képes meglátni.
– Hogy jön ez most ide? – nézett megrökönyödve Etus. – Mondtam már, hogy patológus voltam…
– Ja, igaz, és maguk ott nem összefüggéseket kerestek, hanem szétszedték, ami összefüggött.
– Már miért szedtük volna szét? Rózsikám! A patológus nem boncol! Maga, aki olyan tájékozott, ezt ne tudta volna? – kérdezte hangjában némi kárörvendéssel Etus.
– Akkor mit csinálnak?
– Mit, mit? Mikroszkópon keresztül élő emberek szövettani leleteit nézegetjük.
– Minek?
– Hogy megtaláljuk az összefüggéseket, amik aztán elárulják, hogy mi baja a betegnek.
– Pff… akkor meg végképp nem értem, hogy itt miért nem látja az összefüggéseket – zárta le a vitát Rózsikám, és elindult vissza a szállodába. Etus lemondóan legyintett Rózsikám hátának, majd fejcsóválva követte barátnőjét.
Másnap reggelre megvolt a terv, és reggeli után felsétáltak abba a kellemes, dombra felfutó utcácskába, ahol B.B. éldegélt a bambuszból épült, pálmalevelekkel fedett kisházban.
A teraszon két nagy bőrönd állt, rajtuk egy kisebb aktatáska.
– Abban van a pénz! – mondta Rózsikám. – Akkor ahogy megbeszéltük – tette hozzá, és ahogy a lába bírta, elsietett a hátsó ajtóhoz.
Pár pillanattal később Etus meghallotta a dörömbölést, majd B.B. hangját, amint szitkozódva trappol a hátsó ajtó felé.
Etus gyors léptekkel a teraszon termett, majd néhány másodperc múlva ismét az utcán volt. Hajszálnyira sikerült az éppen odakanyarodó taxinak elkerülnie a korához képest igencsak sietve lépkedő asszonyságot.
– Mit csinál, maga őrült nőszemély? – kiabált a taxis.
Persze Etus ebből egy kukkot sem értett, viszont azonnal bevágta magát a kocsiba, eldadogta a taxisnak a szálloda nevét, aki ezután el is indult vele, bár folyton magyarázott valamit. Etus csak legyintett, és rávágta az egyetlen angol kifejezést, amit megtanult: Shut up!
Mindeközben B.B. senkit nem talált a hátsó ajtónál – biztosan valami gyerek szórakozott vele, megtörtént ez már párszor –, így dühösen visszament a teraszra, és várta a taxit. Mivel nem jött, újra hívta az állomást, ahol közölték vele, hogy már lebonyolították a fuvart. Egy kedves idős nénike szállt be, és a legelegánsabb szállodába vitette magát.
– Azt hittük, az édesanyja – mondta zavartan a diszpécser –, olyan kis alacsony, kerekded nénike volt, karján egy táska, és abban…
– Nem érdekel! – kiabálta B.B., és néhány keresetlen szóval elmagyarázta a diszpécsernek, hogy mi fog vele történni, ha azonnal nem küld érte egy másik autót.
A második taxi gyorsan megérkezett, a két nagy bőröndöt a sofőr bepakolta a csomagtartóba, az aktatáskát viszont B.B. nem engedte ki a kezéből.
– Airport – vetette oda a sofőrnek, és elégedetten dőlt hátra az ülésben.
A reptéren aztán egy koktéllal a kezében, hóna alatt az aktatáskával kiment a teraszra. Imádta nézni, ahogy az óriási gépmadarak le- és felszállnak. Az egyikre éppen két nénike tipegett fel, B.B. fejében bevillant egy budapesti utcakép, ahol két nénike leskelődik a sarkon, és az egyik táskájából… lángvörös betűkkel megjelent lelki szemei előtt, amit a diszpécser mondott:
– Olyan kis alacsony, kerekded nénike volt, karján egy retikül, és abban…
Ránézett az aktatáskájára, s egy cifra káromkodás hagyta el a száját, magyarul.
A reptéren lévő galambok ijedten rebbentek szét.
(Fotó: Sami Aksu, kép forrása: Pexels)