Orsi meséi 5.
Hurrá, újra péntek! Lili páros lábbal ugrott talpra. Igaz, hogy az orvosa azt javasolta neki, ötven felett már jobb, ha nyújtózkodik párat és megmozgatja a tagjait, mielőtt felkel, de ez őt ebben a pillanatban cseppet sem érdekelte.
Mert mi is lehet jobb egy csodás péntek reggelnél?
A legeslegjobb nap a héten, hiszen számára ez a hétvége kezdete. Nem mintha nem szerette volna a munkáját, korántsem erről volt szó. Lili imádott a fordításokkal bíbelődni. Naphosszat ült a gép előtt, és addig egy oldalt sem fejezett be, amíg meg nem találta a legmagyarosabb megfelelőt. Az volt az elve, hogy ebben az elamerikanizálódott világban csak magyar szavakat használjon az összes szövegben, amit kiad a kezéből. De hát Lili a kihívásokat szerette, és nem csak a munkában.
Ötvenes évei elején járt, de simán letagadhatott volna tíz évet. Karcsú dereka és széles csípője volt, a melle miatt sem szégyenkezhetett. Igazi nőies alkat, amit mára már megtanult büszkén viselni. Szívesen hordott szoknyát, bár mindig betartotta, amit nagymamája tanított neki, hogy ötven fölött egy nő már csak térdig érő szoknyában mutatkozik nyilvánosan.
Fontos volt számára a fizikai aktivitás is. Egész héten csak az íróasztal fölött görnyedt, ezért is várta annyira a pénteket. Ilyenkor csak négy órát dolgozott, és a fennmaradó időben jöhettek az élvezetek. Míg ez mások számára a jó ételeket vagy a finomabbnál finomabb süteményeket, illetve a lustálkodást jelentette, Lili jógával kezdte a napot.
Hűséges típus volt, évek óta ugyanabba a stúdióba járt. Imádta a jógatanárt, roppant mód tisztelte, mind szakmailag, mind emberileg meg volt vele elégedve. Az évek során már-már igazi közösség formálódott a pénteki óra résztvevőiből, némelyik jógatársával barátokként üdvözölték egymást. Ha ideje engedte, kicsit hamarabb érkezett, hogy jusson idő egy kis kvaterkázásra a többiekkel. Hallomásból már ismerték egymás családját, tudták, kinek mi újság a gyerekével, illetve – mint mostanában egyre többször – a szülei éppen milyen betegségből lábadoznak.
Azon a borús novemberi pénteken kicsit késett, és arra lépett be, hogy Laura arcán patakokban folyt a könny, Lili a mindig mosolygó, gesztenyebarna szemében most szomorúságot, csalódást és iszonyatos fájdalmat vélt felfedezni.
Laura mindig Lili mellett tornázott, és Lili csodálta őt. Örökké kiegyensúlyozottnak tűnt, folyton mosolygott, viccelődött, így Lili megrendült, amikor így látta a társát.
De sajnos seperc alatt elkezdődött a gyakorlás, és muszáj volt az ászanákra koncentrálnia, ha jól szerette volna megcsinálni őket. Márpedig jól akarta, hiszen ezért járt ide. Néha-néha azért lopva Laurára pillantott, és látta, hogy a nő hamar megnyugodott, és szépen végezte a gyakorlatokat.
Már az óra vége felé közeledtek, amikor a tanár megszólalt:
– Tudom, hogy mindannyian azért vagytok itt, hogy a valóságból egy kicsit kiszakadjatok, de Laura édesanyjának elvesztése mindannyiunkat megérintett, ezért úgy döntöttem, hogy ma egy különleges gyakorlattal fejezzük be a gyakorlást.
Lili ekkor értette meg, hogy mi történt. Tudta, hogy Laura édesanyja a nyolcvanas éveinek végén jár, és évek óta gyógyíthatatlan beteg. De szerencsére a gyógyszerek és édesanyja élni akarása a betegséget tünetmentessé tették. Laura anyukája rendszeresen látogatta az ezüstjóga foglalkozásokat, és néha péntekenként is beugrott, így őt is ismerték mindannyian, és a kis közösségbe fogadták. Egy hete még azon viccelődtek, hogy milyen ruhát vegyen fel az unokája közelgő esküvőjére.
– Álljunk körbe, és fogjuk meg egymás kezét! – folytatta a tanár. – Aztán mindenki forduljon jobbra, úgy, hogy a kezünk maradjon a másikéban. A szokásos mantrás zenét indítom be, azt, amit a Napüdvözletnél már hallottatok. Azt kérem, hogy minden egyes mantránál lépjünk egyet előre. Ezzel azt szimbolizáljuk, hogy elbúcsúzunk Irénke nénitől, miközben az életünk tovább folytatódik, és haladunk előre.
A gyakorlat csak pár percig tartott, de olyan felemelő és tisztító volt, hogy Lili egész nap érezte a hatását.
Akkor is ezen gondolkodott, amikor az esti salsapróbára tartott. Megfordult a fejében, hogy egy ilyen szomorúság után kihagyja a mai alkalmat, de aztán az utolsó gyakorlatra gondolt, és arra, hogy lépjünk tovább.
A salsát is imádta, bár nem tartozott a különösen tehetségesek közé. Mindig is szeretett volna táncolni, és amikor világos lett számára, hogy salsára pár nélkül is mehet, azonnal keresett egy közeli klubot. Anno a férje eljárt vele egy társastánc tanfolyamra, de tudta, hogy csak a kedvéért csinálja, így nem akarta tovább feszíteni a húrt. Most megegyeztek, hogy amíg búvárkodik, addig ő salsázik, és így mindenki elégedetten és feltöltődve érkezik haza. Szerencséjükre a két egymástól fényévekre eső elfoglaltság ugyanarra az időpontra esett.
Megvolt a kötelező bemelegítés, mindenki körbeállt, és megkezdődött a gyakorlás. A szokásos módon, a frissen tanult figurák átismétlésével folytatták, miközben mindegyik partnerével válthatott egy-egy szót az elmúlt hétről vagy a családról. Kinek éppen milyen megosztanivalója volt.
Egy újabb ok, amiért imádta a pénteket. Ilyenkor felszabadult, kiereszthette a gőzt. Sokszor összekeverte a jobb és bal kezét, illetve lábát, de már tudott magán nevetni, és nem szégyenkezett.
Lassan véget ért az aznapi salsa, amikor a tánctanár középre penderült, és csendet kért.
Liliben megkondult a vészharang, és déjà vu érzése volt. Vajon mit fog mondani: jó vagy rossz hírt? Sosem történt még ilyen.
– Talán többen is észrevettétek, hogy Karcsi és Tibi nem voltak itt ma este. Sajnos már nem fogjuk őket többet táncolni látni, valójában egyáltalán nem fogjuk őket látni – ekkor elcsuklott a hangja, pár másodpercig némán nézett maga elé, majd folytatta. – A múlt pénteki próba után egy budapesti salsa buliba tartottak, amikor egy teherautó nekihajtott a kocsijuknak. Mindketten azonnal kórházba kerültek, de olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy egyikőjük sem élte túl. Szeretném, ha ma az utolsó táncot az ő tiszteletükre táncolnánk el.
Lili megdermedt, és ahogy körbenézett, a többiek arcán is megdöbbenést és szomorúságot látott.
Miután a tánctanár beindította a zenét – egy lassú, lírai számot –, megfogták egymás kezét, és egy egyszerű kis körtáncba fogtak, miközben legtöbbjüknek az arcán patakokban folyt a könny.
Az est fénypontja – a szabad tánc – ezúttal elmaradt. Mindenki lehajtotta a fejét és könnyeivel küszködött, ahogyan kilépett az épületből.
Lili már nem emlékszik, hogyan jutott el az autójához, sőt arra sem igazán, hogyan vezetett haza. A legközelebbi emléke az, hogy fekszik az ágyán, rázza a zokogás, és az jár a fejében, vajon mi lesz így az ő imádott péntekjével? Mikor fog újra frissen, vidáman ébredni és úgy kiugrani az ágyból, mint tizenhat órával ezelőtt?
(Fotó: Cup of Couple, kép forrása: Pexels)