Megjegyzés: Ezen a héten annyi minden húzta a vállamat. A táska a laptoppal, hogy írni kell, hogy meg kell írni. A szélmalomharcom az elmúlt szerelemmel, ami nem akart szavakat találni magának. Pedig elmondtam már mindenkinek ezt a történetet: pszichológusnál a kanapén, barátoknak részegen, idegeneknek idegen országokban. Férfiaknak, akik utána szeretni próbáltak, hogy tudják, úgy, mint ő, és úgy, mint őt, nem lehet. Majd a megfázás akart felmenteni. A bögrémben kávé helyett Neocitránnal írtam végül meg.
Azt hiszem, csak egyszer lehet valakit így szeretni. Azóta három országon és hat lakáson keresztül költöztettem magammal azokat a leveleket, amiket ő írt, és még mindig megvannak. Pedig személyiből és útlevélből is elhagytam már egyet-egyet azóta. A leveleit nem, azt soha. Évek óta pszichológiát próbálok ráolvasni erre a szerelemre, felülírni a létezését is. Úgy emelt fel, hogy közben nem vettem észre, a talaj is kiment a lábam alól.
Amíg írtam, újra beleszerettem ebbe a férfibe.
*
2005-ben, hétévesen jártam először Magyarországon. Ez az az időszak, amikor Magyarország már felvételt nyert az Európai Unió tagországai közé, de Románia még nem. Útlevéllel engedtek át az anyaországunkba. Vagyis engem a fényképemmel együtt bepecsételtek apám útlevelébe, és úgy mehettem át a határon. Buszos kirándulás volt, Budapest, Dobogó-kő, Balaton közhelyes célpontokkal. Nevemben az ő-betűvel – amit minden román o betűnek írt le a hivatalokban – csodálkoztam rá, hogy én még ekkora magyar ékezeteket, ilyen nagyban, soha nem láttam, mint itt az utcákon, plakátokon. Étterem, virágüzlet, biztosítás. Nem pedig restaurant, florărie és asigurare. Legalább akkora élmény volt, mint az első McDonald’s-os Happy Meal menü, amit szintén Magyarországon ettem.
Gergővel is Budapestre jártunk megfogni egymás kezét az utcán. Párnak lenni. Az anyaország pedig a keblére ölelt minket, tékozló gyermekeit. Elhagytuk a nagyváradi határátkelőt, a rádió elkezdte fogni a magyar frekvenciákat, és mi énekeltük, hogy hálálálálá lá-lá-lá-lá-lá, ezt is elviszem magammal, viszem magammal, ha lehet, ezt is elviszem magammal. Vittük magunkkal a titkunkat, ami miatt, úgy igazán, egyikünk se érezte magát vétkesnek: hogy tanár és diákja egymásba szerettek. Bűnösök voltunk egy intézményi rendszerben, de az élet az épület kapuin túl volt. Mi voltunk a bizonyítási tétel, hogy párhuzamosak is futhatnak össze a végtelenben.
Kolozsvár belvárosában, a Bulgakov Café tetőterében tartották a Bretter Irodalmi Kört. Kortárs magyar művekről, könyvekről, világfájdalomról, a rendszer elnyomásáról, személyes megélésekről beszélgettünk. Sok volt a művészlélek, akiknek vaskos gyűrűje koccant a sörösüvegeken, és hosszú szövetkabátjuk lyukas zsebében mélyre kellett nyúlniuk a gyufáért. Ebbe a világba jártam átmelegedni, és itt ismertem meg az egyetem falain túl Gergőt is. Tüzet kért tőlem a szivarjához, miközben ő gyújtózsinórral lobbantotta lángra bennem a viszonzott szerelmet. Aznap éjszaka hajnalig beszélgettünk a kiürült főtéren, a Mátyás király szoborcsoport dermedt tekintetében. Mi lesz velem, ha megszeretlek? Visszaszeretlek. Ezt válaszolta.
Az első hónapokban még nem jártunk ki a fényre. Esténként a konyhájában ültünk, boroztunk és cigiztünk, az alkohol mámorában és a szivarfüst ködében szédültünk a szerelemtől. Barnás-vöröses göndör fürtjei voltak, és olyan mosolya, hogy tudtam, soha még egy pofont se kapott az apjától, és olyan szép keze, mint egy zongoristának, amikkel soha nem tudna bántani. Elegáns zakója alatt inget hordott, amit a nyakánál kigombolt, így libbent be minden hétfő reggel nyolckor közösségi pénzügyeket tanítani nekünk. Egymás legnagyobb rajongói és legnagyobb kritikusai voltunk. Kunderát olvastunk, és vitatkoztunk a létezés mélyebb filozófiai kérdéseiről, a kapcsolatok bonyolultságáról. Egymással csaltuk a racionális homo economicust, akire felesküdtünk az egyetemen. Megmutatta a világ szerkezetét, miközben nekem is elveim lettek, osztoztam vele a liberális gondolatain. Voltak férfiak, akik mögé én képzeltem többet, és volt ő, aki mögött több volt, mint képzeltem. Íróasztalt készíttetett nekem a lakásába, polcokat ürített meg, hogy be tudjak költözni. Kulcsot másoltatott, helyet csinált nekem az életében. Otthonom lett, és a világnak is kezdett színe lenni.
Mária, az ex-majdnem-anyósom – aki azóta már másnak az anyósa – magyartanárnő volt. Az a fanatikusan szorgalmas, aki a nyári vakációban szintén újraolvasta az általa feladott házi olvasmányokat. A fiát is a magyar költészet napján szülte meg. A férje, Béla bácsi a kommunizmus alatt házilag készített antennával, a város melletti hegyoldalban igyekezett közeli magyar adókat befogni, hogy focimeccset hallgasson. Amikor a román securitate rátalált, szurkolói mez gyanánt piros-fehér-zöld zászlóba burkolózva, majdnem agyonverték. ’89-ben a rendszerváltás során már jókor volt jó helyen, privatizáció által hamar meggazdagodtak. Sose kérdezték, hogy honnan jöttem. Az egész gyerekkorom takarásba rejtettem előlük, ők mégis maguk közé fogadtak. Orvost hívtak, ha beteg voltam, adventi koszorút hoztak az otthonunkba, mertek a levesből nekem is a vasárnapi családi ebédnél, saját papucsom volt náluk, fagyit küldtek, amikor nyáron szakdolgozatot írtam, Budapestről túró rudit. Örökbe fogadtak úgy, hogy soha nem kérdezték, milyen volt a gyerekkorom. A házukban szeretet volt, amiben engem is hagytak melegedni.
Így éltünk három évig, sült galamb a szánkban, Béla bácsi sport Mercije a fenekünk alatt, szerelem a szívünkben, a világ a lábunk előtt. Leveleket suttogtunk tele érzéseinkkel. „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul” – ezekkel a József Attila sorokkal zártam az első szerelmes levelet, amit neki írtam. Ő meg a kolozsvári magyar napok után, a Kiscsillag koncertről hazafelé a fülembe súgta, hogy örökre szívembe zártalak.
De egy idő után már nem bírta elviselni bennem apámat, aki időnként felbukkant, és ilyenkor az ő hangján szólt hozzá. Jött valaki, aki szeretni próbált, én meg elvertem rajta a port mindenkiért, aki nem szeretett. Azzal a színésszel csaltam, akit a színházban együtt néztünk. Valami bent eltörött. Ezt mondta. Azt is könnyebben elviseltem volna, ha inkább engem ver meg. Úgy sírtam, hogy azt hittem, kiszakad a tüdőm a helyéről. Hullazsákokba pakoltam a holmijaim, és a barátnőm Fiat Puntójával egy kör alatt elköltöztem, amíg nem volt otthon. Rajta kívül nem volt semmim. Új albérletem egy földszinti lakás volt, közel pataréthez, a helyi cigánytelephez, amit a környékbeliek csak Indiának hívtak. Emiatt a tulajdonos rácsokat szerelt fel a földszinti ablakokra. A börtön ablakából néztem ki az új életembe. Három héttel később hívott anyám, hogy apád ki-szen-ve-dett. Bassza meg, még ez is?! Abban az évben, egy hónap leforgása alatt a férfiak, akik meghatároztak, így vagy úgy, de elhagytak.
(Fotó: Min An, kép forrása: Pexels)