Treszka néni az egyutcás kis falu egyik végén lakott, közel a Rába hídjához. Takaros kis házban élt, felnőtt gyerekei mindent megtettek, hogy anyjuk kényelmesebben éljen. Bevezették a vizet, sok háztartási gép került a lakásba. Treszka néni magas, sovány alakja döbbenten nézte a mikrohullámú sütőt, amikor megkapta ajándékba. Neki az ételmelegítésről az volt a tudása, hogy fát kell behordani, meggyújtani a sparheltet, és a tűz ficánkolása melegíti fel a konyhát és az ételt. A légkondicionálónál már nem lepődött meg annyira, de azt, hogy az fűteni is tud, azért nehéz volt megszoknia. Ámulatában össze is csapta munkától kérges tenyerét.
– Hogy mik vannak – barna szemében táncolt a fény –, micsoda csodák! Ráncos arca kipirult az örömtől, és átölte János fiát.
– Köszönöm, édes fiam, köszönöm! – hálálkodott, szemében csillogott az örömkönny. Elfáradt már a facipelésben, fáradt hátának jólesett a könnyítés.
Férje már húsz évvel ezelőtt meghalt, nagy temetése volt, jöttek az ivócimborák. Tőlük volt hangos a kocsma, Treszka néni sokat búsult emiatt, de az ura nem bántotta sem őt, sem a két gyermeküket. Éjszaka hazatántorgott, és hangosan horkolva aludt reggelig. Pénzt keveset adott haza, Treszka néni is dolgozott a falu kisboltjában meg termelte a háztájit, tartott tyúkot, libát, az ő gyerekei nem fognak éhezni, fázni. Treszka néni a második világháború alatt született, épp arra járt a front, bújtak, menekültek az otthon maradtak, hogy életben maradjanak, és ne vegyék el tőlük az ételt és a fát. Apját nem ismerte, a háborúban halt meg, csak egy levél érkezett a haláláról, akkor látta édesanyját zokogni, aztán többet nem sírt. Később lett új férje, vidám, dolgos ember, csak kicsit sántított, ellőtték a lábfejét. Lett két féltestvére is, és csak néha érezte, hogy neki nincs itt helye a fehérre meszelt, dohos falak között. Az általános iskolában jó tanuló volt, szeretett is volna főiskolára, egyetemre menni, de inkább szakmát tanult a közeli kisvárosban, kollégista volt, ott ismerkedett meg későbbi férjével. Lett két gyerekük, János, az elsőszülött és Klára, a szép, okos lány. Amikor Klára megszületett, Lajos már nagyon ivott.
Treszka néni sokat dolgozott azért, hogy mindkét gyereke tovább tudjon tanulni, fia építőmérnök lett, lánya vegyészmérnök. Már elmúlt 80 éves, unokái is felnőttek, várják lassan a dédunokát. Treszka néni mindig szeretettel nézi végig a fotóalbumokat.
A tabletet Klára hozta neki, hogy tudjanak beszélni Skype-on, Treszka néni reszkető ujjakkal próbálta ki a számára ismeretlen eszközt. Sikerült, aztán sikerült. Tizenkét éve mindkét gyermeke Németországba költözött, már csak karácsonykor jöttek Magyarországra. A tableten kéthetente beszéltek egymással, de átölelni nem tudta szeretteit. Volt, hogy úgy aludt el a beszélgetés után, hogy csorogtak a könnyei, és a tabletet ölelte magához a gyerekei és az unokái helyett. Fájt a szíve nagyon, hogy ennyire messzire mentek.
Ködös, téli reggel volt, amikor János megérkezett anyjához. Nehéz volt a szíve.
– Édesanyám, értsd meg, itt nem tudunk megélni! Létrehoztam a saját vállalkozásomat, jól éltünk, de most más lett minden, csak az kap munkát, aki csal. Nem akarok csalni, lopni! – Jánosnak kicsordult a könny a szeméből. – Becsületre neveltél engem, nekem ez így nem megy! Kiköltözünk Németországba, úgyis ott tanulnak a gyerekek.
Szép tavaszi nap volt, amikor János és felesége elköszönt Treszka nénitől, sírtak mindannyian, fájt az elválás.
Nyáron Kláráék mentek el, akkor is sokat sírt. Most már csak néha-néha.
Azon a téli estén is sírdogált magában, hiába minden kényelem, hiányoztak a gyerekek. Puha hó lepte be a tájat, csendes este volt. Treszka néni zajt hallott a tisztaszobából. Hetente ment be oda, portalanítani, takarítani, szellőztetni, ott laktak a gyerekek, ha hazajöttek.
Villanyt gyújtott, és meglepetten látta, hogy egy pillangó repdes odabent. Épp megpihent a karácsonyi kaktusz virágán.
– Hát te mit keresel itt? Nincs tavasz, most mi lesz veled, szép pillangó, a fagyos télben? – Treszka néni ámulatában összecsapta tenyerét. Közelebb ment a pillangóhoz, aki nem repült arrébb, talán érezte az öregasszony törődő szeretetét.
– Eszem egy kis virágport, aztán toppantok – hallotta Treszka néni a pillangó csilingelő hangját a fejében. Meg is lepődött, rázta a fejét, ősz kontya majdnem szétesett.
– Ne rázd a fejed, igen, hallod a hangomat, toppantok majd ötöt – a hang megint ott volt bent, ráhagyta magában, toppantson, ha annyira szeretne. Mi történik vajon, ha egy pillangó toppant? – tűnődött magában Treszka néni. – A ház biztosan nem esik szét ettől – mosolygott már a szeme.
– Toppantsál, kis pillangó, toppantsál, ha ezt szeretnéd – beszélt már ő is a szép színes, repülő csodához.
– Tudom, hogy szomorú a szíved, Treszka néni, hogy a gyerekeid és az unokáid távol vannak tőled. Elmentek messzire. Visszahúz a szívük, de most túl sok a lopás, hazudozás ebben az országban. Toppantok ötöt, az első toppantásomra az összes ellopott pénz új formát ölt. Leomlanak a kastélyok, uradalmak, nagybirtokok, yachtok, helikopterek, autók, és minden más, ami lopott pénzből jött létre. A második toppantásomra a tolvajok az utcán találják magukat dideregve, egy szál ruhában. A harmadik toppantásomra elmennek értük igaz emberek, és börtönbe zárják őket. Oda valók ők, tolvajok! A negyedik toppantásomra felépül mindaz, ami az elrabolt pénzből lett volna. Kórházak, iskolák, vasúthálózat, gyermekvédelmi intézmények, segítő központok, szociális tanyák, öntözőcsatornák, kulturált közmédia, színházak… nagyon fontos a környezetvédelem is. Az emberek mosolyognak, az országuk jól működik és fejlődik. Az ötödik toppantásomra jönnek a tizenhatok, nyolc férfi, nyolc nő, ők vezetik az országot, hogy szépen haladjanak a dolgok, és ne legyen éhező, fázó ember az utcákon. Lesznek új választások is, és tolvajok többet nem kerülnek hatalomra.
Pillangó hangja csilingelt Treszka néni szívében.
– Kis pillangó, toppantsál csak, bár nem hiszem, hogy bármi történne. Ha így lenne, hazajönnének a gyerekeim, unokáim – sóhajtott nagyot Treszka néni, és szívére szorította a kezét.
A pillangó toppantott egyet, az egyutcás faluban is leomlott egy ház, a polgármester építette magának pályázati pénzből, a falu szégyene volt. Az országban mindenhol nagy dörgés támadt, omlottak a házak, kastélyok. Az emberek kiszaladtak az utcára, döbbenten figyelték, mi történik, hiss-huss, volt irodaház, nincs irodaház. Így megy ez, ha a pillangó toppant.
A pillangó toppantott még egyet, és az utcákat didergő emberek lepték el. Nem értették, mi történt velük, nemrég még szobalány terített a vacsorához, most meg odakint állnak dideregve. Vajon hova tűntek a szép ruháik, kabátjuk, bundájuk?! Keresték az óráikat, ékszereiket, semmi nem volt meg. Álmosan dörzsölték szemüket a félhomályos éjszakában, körülöttük emberek álltak, akik kiszaladtak a házaikból, és döbbenten nézték egykori uraikat. Kiabáltak feléjük, csúnyán, káromkodva, ahogy tőlük is hallották mindig.
– Mindenki annyit ér, amennyije van – skandálták többen is.
– Bajba jutott, kétségbeesett emberekkel ez a kormány nem foglalkozik – hallatszott a tömegből.
A nagy kiabálásnak menetoszlop vetett véget, minden településen pontban éjjel egy órakor. A pillangó harmadik toppantása után a menetoszlop tagjai körülállták a didergőket, és megbilincselve felterelték őket egy katonai teherautóra, vitték őket a börtönökbe. S a pillangó megint toppantott, egy jó nagyot, a negyediket. Az ámuló tömeg csak lesett, amikor az utcákon felgyulladtak a fények, lett közvilágítás, házak emelkedtek a magasba, szélmalmok, országot átszelő öntözőcsatorna. A házakra napelem került, lettek szociális bérlakások, Új Élet Kezdete Házak, ahol egykori állami gondozottak tanulhatnak élni, hogy dolgozni, lakni tudjanak. A döbbenet másnap reggel érte el tetőfokát, nem értették az emberek, falusiak, városiak, hogy mi történt, az utcákon nem voltak kátyúk, a vonatok, buszok pontosan jártak. A kórházak, iskolák csillogtak-villogtak. Nem voltak koldusok, hajléktalanok az utcákon, ők már az Élet Házakban éltek. Plakátok hirdették az újrahasznosítást, az akkumulátorgyárak helyén újrahasznosító telepek működtek. Az ország tele lett fával, erdővel.
A pillangó az ötödik toppantás előtt pihent kicsit, már csak reggel toppantott az ámulat tetőfokán, és jött a tizenhat igaz ember, nyolc nő és nyolc férfi. Bejelentették a tévében, rádióban, interneten, hogy mostantól ők vezetik az országot, lesz új választás. Ők tudták, hogy a pillangó toppantott, el is mondták. Treszka nénit behívták a tévébe, hogy mesélje el, mi is történt azon a csendes, téli éjszakán.
Míg Treszka néni utazott a főváros felé, csodálkozva nézte a megváltozott tájat, rengeteg erdő, művelt föld, mulcsolva szépen, ahogy ő is csinálta. Vitte magával a tabletjét is. János hívta először, ők is döbbenten olvasták, hogy mi történt ebben a szép kis országban. Treszka néni elmesélte nekik a pillangó toppantásait.
– Most már hazajöhettek, fiam, nincs már lopás, csalás, hazudozás, börtönben vannak a tolvajok. – Treszka néni szeméből ömlöttek a könnyek.
– Megyünk, édesanyám, megyünk, köszönjük a pillangónak, aki toppantott. – János is boldogan mosolygott.
Sokan megindultak haza, tudták, hogy most már lehet itt is élni, békében, nyugalomban, hiszen az ember a természet része, és nem ura.
Treszka néni élete végéig gondoskodott a pillangóról, ültetett neki illatos, szép virágokat, segítséggel csinált neki üvegházat, hogy télen is legyen virágpora. A pillangó időnként elrepül messze tájakra, sok helyen van toppantanivalója, de végül mindig visszaszáll Treszka néni házába.
(Fotó: RON ROV, kép forrása: Pexels)