– Az a kopasz, hajdúsámsoni gyári munkás már megint figyel. Nincs egy éve, hogy névtelen fenyegetést küldtem neki, persze sejthette, kitől jött a levél, de mintha mi sem történt volna, megrázta magát, akár a kutya, és azóta is a nyomomban van – mondta a Nándi. Aztán hogy nem szóltam semmit, rágyújtott a huszadik Sophianaéra, a napi engedélyezett harmincból. A tizenkilencedik csikket pedig idegesen a csillagforma alumínium hamutartóba gyűrte.
Én éppen egy novellát elemeztem fejben, ami egyetlen elgondolkodtató kérdést vetett fel, azt, hogy képviselnek-e valódi értéket a szereplői. Már éppen arra jutottam, hogy nem, amikor a Nándi meglökte a karom:
– Nézd! Ott szürcsöl a lambéria mögött. Tanítsuk meg kesztyűbe dudálni!
Az igazat megvallva, számból vette ki a szót. Hónapok óta azon füstölgök, hogyan lehetne ezt a himpellért móresre tanítani. Nehéz a feladat, mert morális érzéke nincs, lelkiismerete nincs, szégyenérzete szintén nincs neki. Csak jön ide a Mézes Mackóba, mert tudja, hogy ez a törzshelyünk. Minden kedden, műszak után bejön, kér egy eszpresszót nagy pohárba, és zacskós tejet önt rá, aztán kér sört, és együtt issza a kettőt. Az ilyet nehéz megalázni. És mi azt akartuk. Jelentéktelen figura volt mindig, olyan, akit észre se lehet venni, tudtuk, hogy jelent rólunk, de nekünk is jó a szimatunk, és kiszagoltuk a lényeget vele kapcsolatban. A tányérfej, a bamba tekintet és a sörhab mögül egy szép napon előkacsintott az igazság. Éppen amikor már kezdtük feladni, akkor állt össze a lényeg. Pontosabban a Nándi jött rá, és szólt nekem. Aztán csak röhögtünk egyet, és ki se kellett mondani, hogy ezzel fogjuk zsarolni. Heuréka! Megvan a gyenge pont.
– De ki legyen a csali? – kérdeztem.
– Bevállalom – vigyorgott a Nándi.
Lementünk a Mézes Mackóba, aztán át a Te+Énbe, ott a Nándi odahívta az asztalunkhoz, fizetett neki egy sört, és hármasban beszélgettünk egy darabig, aztán a Nándi finoman, de határozottan a combjára tette a kezét. Vártuk a reakciót. Valami olyat, hogy könnybe lábad a szeme, és azt mondja a Nándinak, hogy igazából őt mindig is szerette, és hogy bocsásson meg neki, vagy feláll, és mint egy hisztériás rüfke, elrohan. És akkor mi hangosan felröhöghetünk. Nem ez történt. A hajdúsámsoni kimeresztett szemmel nézett ránk. Hol rám, hol a Nándira. Tekintetében szordínós tüzek lobogtak, nem lehetett tudni, hogy a keserűség vagy a vágy tüzei. Bár a keserűséget én inkább víznek képzelem. Nagy, sekély, sós vizű tónak.
– Olvasom a novelláidat – fordult váratlanul a Nándi felé –, tetszenek. Csak valahogy nem értek egyet azzal, hogy a szereplőid nem képviselnek esztétikai értéket. Nem hiszem el, hogy te ilyen cinikus vagy. Mert mi más lennél, mint cinikus, hiszen buta nem lehetsz. Szívesen beszélgetnék erről veled valamikor. Tudnék tanácsokat adni.
Elképedve bámultam rá, aztán meg a Nándira.
– Te írsz? – kérdeztem tőle megrökönyödve.
– Mindenki írogat – gagyogta a Nándi. – De én csak álnéven.
– De nem mindenki egyformán – rikkantott élesebben a hajdúsámsoni. – Én tudom, van hozzá orrom, magam is írok néha.
A Nándi szemében meghatározhatatlan fények gyúltak.
– Megtennéd, hogy véleményezed? – és egy összegyűrt füzetlapot tolt a hajdúsámsoni orra alá. – Mindig is szerettem volna őszinte, pártatlan véleményt hallani. Bírom a kritikát.
És a hajdúsámsoni elkezdett beszélni, szavai mint a kalapács a forró vasat, puhították a Nándit. Láttam, hogy én itt már felesleges vagyok, fél óra sem kell, és a Nándi rajongva szentté avatja majd ezt a szodomita spiclit, ha beledöglik is.
(Fotó: Daniel Reche, kép forrása: Pexels)