Hat darabból állt, mint általában minden, amire azt mondjuk: készlet.
Egyszer kikutattam, hogy miért pont hatosával csomagolják azokat a tárgyakat – kanalakat, villákat, tányérokat, bögréket, kisebb-nagyobb poharakat –, amelyeket ilyen-olyan alkalmakkor ajándékoznak az emberek, de már elfelejtettem, és nem is érdekel…
Amit viszont nem tudok elfelejteni, az a májusi nap, mikor én is megkaptam az első, egyben utolsó saját, csak nekem szánt készletemet: hat darab, különböző színekben játszó poharat.
Alig 18 évesen, amikor mindenem, amit magaménak tudhattam, belefért, és a nyári hónapokban benne is volt egy közepes sporttáskában, és úton volt velem, keresztül-kasul az országon.
Jó kis táska volt: ha kellett, ráülhettem a zsúfolt vonaton, a lestoppolt teherautó platóján, vagy a fejem alá tehettem, ahol éppen rám esteledett. Bármi elfért benne, egy feltétellel: ne legyen törékeny, vagyis semmi sem állt akkor messzebb tőlem, mint egy ilyen tárgy.
Az a május volt az utolsó iskolás évem, érettségi előtt, és akkor is, mint rendesen, éppen úton voltam, Valahonnét Valahová.
Bár, ahogy addig, azóta is minden utazást az út célja határozott meg, ez volt talán az első, amikor nem a cél, hanem az út miatt szálltam fel pont akkor és pont arra a buszra… amely út végén megajándékoztak a szóban forgó, hozzám egyáltalán nem illő szettel.
Itt most bele kellene kezdeni egy romantikus történetbe, hiszen a világ legtermészetesebb dolga, hogy abban az életkorban nagy eséllyel szerelmes az ember. Nincs író vagy költő, aki erről ne írt volna, tele vannak a könyvtárak ilyen művekkel. Történetekkel, kalandokkal, románcokkal, csalódásokkal, hiszen az írók többnyire élményekből, emlékekből merítenek.
De hiába is lennék író… az én történetem soha nem kezdődött el, így nem is lehetett vége. Nincsenek felidézhető emlékek, újra átélhető élmények… csak egy csendes utazás, ami lezárta négy év csendes ábrándozását.
Ahogy akkor, azóta is rejtély, hogy miért kaptam, és mért pont egy pohárkészletet, úgy őrzöm ötven éve azt a titkot is, hogy kitől, mint ahogy azt is, hogy miért cipelem azóta is, pedig soha nem ittam belőle. Nem azért, mert pálinkának nagy, bornak kicsi, sörnek meg végképp…
Mikor a “polimer” (ennyi legalább rám ragadt a vegyis szerves kémiai órákon) tartódobozt megette az idő, felfedeztem, hogy színjátszó poharaim hasonlítanak rám: bárhogyan teszem le őket, talpra állnak. Sajnos ez nem óvta meg őket attól, hogy a sok – számát sem tudom mennyi – költözködés, vándorlás során… akár csak az évek, ezek is észrevétlenül fogyni kezdtek. Ahogy nem tudom, hogy nekem mikor alakult ki ez meg az a nyavalyám, mikor, hol hagytam el ezt vagy azt a képességemet, úgy nem vettem észre, hogy évtizedenként eggyel kevesebb pohár van a fogyatkozó tárgyi maradványaim közt.
Hiába is keresgélnék, pontosan tudom, hogy most, a hetvenes éveim közeledtével mire számítsak. Tudom, hogy amit találok, az az utolsó pohár… de mégis inkább azt mondom: van még egy pohár, amiből majd az utolsó kortyot iszom meg, ha eljön az ideje.
(Fotó: Archie Binamira, kép forrása: Pexels)