Ernesto Guevara mindig is keserűen emlékezett vissza azokra az évekre, amikor Kubában győzött a forradalom, és neki hirtelen nem volt mit csinálnia. Nyugodj le, Ernest, már nyertünk, gyújts rá, azt’ kész – csitítgatta Fidel (mindig Ernestnek hívta, amikor atyáskodni akart). Egy ideig még le tudta magát foglalni a kivégzésekkel, de aztán jöttek az agyrohasztó politikai feladatok meg az ingerszegény diplomáciai utak, ahol kopaszodó kommunista bácsikkal kellett fényképezkedni. Na, a túlvilág még ezeknél is sokkal unalmasabb volt. Mindenki boldog és szabad, sehol egy jó kis elnyomás vagy kapitalista kizsákmányolás, fegyvert bevinni tilos. Mégis mit csináljon a magafajta forradalmár egy ilyen helyen? Ha nem végeztek ki, nem is éltél! Ez volt a hitvallása, ezzel traktált odaát mindenkit.
Már nagyon várta az éves eltávot, és mindenképp olyan helyen akarta tölteni, ahol akad felszabadítani való. Épp időben jött Sándor barátjától a füles, hogy náluk valami készül. Sándor szintén forradalmár volt, de nem túl ügyes: kábé öt percet töltött az első csatájában, és máris meghalt. Elég slendrián lehetett a kiképzés. Kicsit régimódi nézeteket vallott, de Ernesto szeretett vele forradalmi eszmékről okoskodni és kölcsönösen felbőszíteni egymást egy kis bor vagy rum mellett. Könnyedebb napokon pedig jólesett arcszőrzet-ápolási tippeket cserélni vele. Amikor Sándor megsúgta neki, hogy Magyarországon van valami jó kis feszültség egy új törvény miatt, Ernesto lázba jött. Az okok nem is igazán érdekelték, a lényeg, hogy meg kellett dönteni a rendszert. Tökéletes.
Amikor késő délután megérkezett a Hősök terére, a tüntetők épp szív alakzatba rendeződtek egy hangosbeszélős ember irányítására – bizonyára figyelemelterelő hadművelet. Hatalmas tömeg volt, fiatalok és idősek, nők és férfiak skandáltak dühösen, transzparensek és zászlók lobogtak, papírrepülők repkedtek, vibrált a levegő. Ernesto kellemes bizsergést érzett a mellkasában – végre a helyén volt.
Két fiatal férfi a tömeg szélén dohányzott, feléjük indult. Szakállasok, ez szimpatikus. Elővett egy szivart, tüzet kért, aztán puhatolózni kezdett. Nos, mi a terv? Mikor indítjuk a támadást? A két idegen zavartan nézett egymásra. Mármint a tüntetést? Hát… ez már az… Ernesto nem hagyta magát. Persze, persze, de a fegyverek? Rejtekhelyen? Az egyikük felé nyújtott egy dobozos sört. Haver, nyugi, ez egy békés rendezvény. Hát, ezekkel itt nem sokra fog menni.
Otthagyta őket, és a színpad felé indult, ahol épp egy nő beszélt (Érdekes…). A tömeggel kiabálva furakodott előre, az első sorban meglátott egy hatvanas, magas pasast khaki színű katonai zubbonyban, mellé sodródott. A beszéd végén odahajolt hozzá. Nem duma kell ide, hanem pár jól irányzott kézigránát. A férfi azonnal belelkesült. Én már húsz éve mondom, hogy ha lenne egy Dragunov puskám, azonnal agyonlőném ezt a kolbászzabáló gengsztert. Ernesto úgy érezte, emberére talált. Több tízezren vagyunk. Most kell megszerveznünk a hadsereget. Fegyverkezni. Gyakorlatozni. Aztán egy váratlan időpontban – BÁMM! Jobb öklével a bal tenyerébe csapott, mutatva a zubbonyosnak, hogyan fogják porrá zúzni az elnyomó hatalmat. A hegyekben kell tábort vernünk, és onnan indítanunk a támadást. Az öreg hunyorogva nézett rá. Nem tudom, fiam, este azért már csípős az idő. Főleg a hegyen.
A mikrofonba közben már egy másik nő beszélt, a tömeg még hangosabb lett, Ernesto pedig még izgatottabb. Megfelelő felszereléssel mindenre fel lehet készülni. Részletezni kezdte a katonai stratégiát, és az utolsó beszéd végére saját kis közönsége lett, a szemekben tűz égett, bólogatva hallgatták. Ekkor azonban a színpad kiürült, a tömeg pedig hirtelen oszlani kezdett. Az emberek andalogva hagyták el a teret, és kedélyesen beszélgettek. Jó lesz vacsorára paprikás krumpli? Siessünk, nagyon kell pisilnem! Holnap jön az asztalos mérni. Ernestónak világos volt, hogy a forradalom tüzét neki kell életben tartania. Elkiáltotta magát: Most kell lecsapnunk! Egy fiatal társaság válaszul felordított: Gyerünk a székházhoz!
Mire az épület elé értek, a csapat már kissé megfogyatkozott, voltak, akik inkább felugrottak a buszra, vagy bementek hamburgert enni különféle kapitalista gyorséttermekbe. Ernesto viszont addigra már annyira felbőszítette saját magát, hogy amikor meglátta a pártszékház előtti rendőrsorfalat, megérezte a vér szagát, és tudta, hogy ez az ő pillanata. Az élére fog állni ennek a maroknyi csoportnak, és mindenáron le fogja vezényelni az összecsapást a hatalom csatlósaival. Kihúzta magát, nagy léptekkel elindult a rendőrök irányába, hadserege követte. Megálltak a sorfallal szemben, és Ernesto vérszomjasan elbődült: Támadááááás! Katonái bizonytalanul toporogni kezdtek, aztán néhányan elővettek pár papírrepülőt, ami a tüntetés után náluk maradt, és esetlenül a rendőrök felé dobták őket. A repülők bénán suhogva szálldostak a merev rohamsisakos arcok előtt, majd részeg kóválygással földet értek. A fiatalok kuncogtak, az egyik rendőr halkan megszólalt: Oszoljanak, kérem!
Ernesto lassan tenyerébe temette az arcát, csak állt ott, ki tudja meddig, hívei eloldalogtak. Egyszer csak egy hűvös kezet érzett a csuklóján. Szőkésbarna, lófarkas lány állt előtte. Mi a baj? Ernestóból egyszerre kidőlt minden, öklét rázva szónokolt, még a nyála is fröcsögött. Papírrepülők, komolyan? Meg szív alakba rendeződés? Nem látjátok, mi történik? Hogy ezt így nem lehet? Hogy a transzparensek ideje lejárt? Nem értitek, hogy meg kell fogni azt a kurva puskát, és neki kell menni a hatalomnak, hogy már nem skandálni kell, hanem gyújtogatni, hogy az egyetlen út a változásra, mindent elpusztítani, ami van, hogy valami jobb nőhessen ki a helyén?! Csak nyavalyogtok, de ölni, az pfuj, az nektek már büdös, ti nem vérezitek össze a kis kezeteket, ti ingyen akarjátok a szabadságot! Engem kivégeztek, és tudjátok, mit csináltam közben? Mosolyogtam! MOSOLYOGTAM!
A lány megfogta a karját, egy gyors mozdulattal magához húzta, és átölelte. A hátát simogatta, és halkan a fülébe suttogott. Minden rendben. Szeretve vagy. Ernesto eltolta magától, és – bár nem szokott nőkkel így beszélni – el akarta küldeni a picsába, de akkor érezte, hogy az orrcimpája reszketni kezd, és a torka elszorul.
Nagyjából fél órát sírt a lány karjában, de lehet, hogy többet. Amikor már csak szipogott, a nő elé tartotta a zsebkendőjét, ő pedig szófogadóan belefújta az orrát. Átmegyünk az Oktogonra. Megállítjuk a forgalmat, jó lesz? Ernesto hüppögve bólogatott. Hogy megnyugodjanak az idegei, megálltak egy kocsmában rumot inni, a csapos szabadkozott: Nagyon nagy volt ma a forgalom, a Havana Club elfogyott, már csak Dictador van… Ernesto körülnézett, hogy nem figyelik-e, aztán megvonta a vállát, és kért egy decit.
Amikor kiértek a nyolcszögletű térre, már százak voltak ott. A síneken mindenhol fiatalok ittak, nevettek, kiabáltak. Egy hatalmas hangszóróból ritmusos zene dübörgött – techno, mondták. Ernesto még sosem hallott technót. A mély hangoktól a gyomra huppogni kezdett, aztán a lüktetés szétáradt a testében. Lehunyta a szemét, és hajnalig táncolt.
(Fotó: Pixabay)