Elvette a feléje nyújtott papírt, és gyorsan átfutotta az anamnézist, le, egészen a diagnózisig és kezelésig. De ott csak ennyi állt: „Javallat: Bocsásson meg! Mert minden alkalommal, amikor megbocsátunk, az Univerzum megváltozik.” Mi a…? – gondolta, és kérdő tekintettel az orvosra nézett.
– Valami baj van? Lenne még kérdése, kedves Hilda?
– Öhh, nincs, doktor úr.
Eszményi Hilda világéletében feltétel nélkül bízott a fehér köpenyt viselőkben, sőt, kissé tartott is tőlük. Így az orvost kérdőre vonni, sőt, ellenkezni vele, ilyen blaszfémia eszébe sem jutott.
– Helyes, akkor jöjjön vissza fél év múlva, ahogy beszéltük! – és ezzel az orvos kitessékelte a még mindig döbbent pácienst az ajtón.
Megannyi vizsgálat és elköltött pénz után, csak ennyi? Hildában felmerült, hátha csak valami hiba csúszott a rendszerbe, gondolta, még az asszisztensnél is rákérdez, biztosan jól olvasta-e.
– Kérem, Aranka, tudna segíteni? Tudja, három hónapja járok a doktor úrhoz a krónikus fájdalmammal, a létező összes vizsgálatot elvégezték, és akkor most ennyit kapok eredmény gyanánt?
– Kedves Hilda, mutassa csak! – Az asszisztens rápillantott a papírjaira. – Nem tudom, mire céloz, mindent rendben találok. Itt vannak az eredmények, a mért értékek, a diagnózis és a javasolt kezelés is. – Átható tekintetét Hildáéba fűzte. – Valami nem érthető Önnek?
Hilda kerülte a konfliktusokat, általában lefagyott, ha vitába kellett szállnia, most is inkább szó nélkül kimenekült a helyzetből és a rendelőből is. Otthon szóról-szóra átböngészte újra az orvos utasításait, de nem látott mást, csak a már ismerős Bocsásson meg kezdetű mondatokat. Az egyre növekvő szorongás és kétség lángra lobbantotta az ízületeit évek óta kínzó fájdalmat, amit most még egy migrén is követett. Ilyenkor csak az segített rajta, ha pár erős fájdalomcsillapítóval aludni tért.
A reggel nem hozott enyhülést: fájdalma erősebb volt, mint valaha, az előző napi javaslat pedig nem hagyta nyugodni. A gondolat, hogy kidobott annyi pénzt az ablakon, a feleslegesnek tűnő kivizsgálások, a remény, hogy most talán meglesz a diagnózis, mind elszálltak azzal a két mondattal. Csak a szégyen maradt, és persze a fájdalom.
Az elkövetkezendő napokban a „Bocsásson meg” mantrával kelt és feküdt, napközben elkísérte őt a boltba, vele volt a buszon és villamoson is, ha pedig bárkivel szóba elegyedett, alig tudta visszatuszakolni a nyelve hegyére kéredzkedő mondatot. Egy héttel az orvosnál tett látogatás után, a szokásos szombati piacnapon nem bírta tovább, a kedvenc zöldségesénél végül kibukott belőle:
– Józsi, maga mit tenne, ha az orvos azt tanácsolná kezelés gyanánt, hogy bocsásson meg?
Józsi – egyszerű ember lévén – nem értette a kérdést, Hilda válasz nélkül maradt. Viszont annyira felbátorodott, hogy a savanyúságostól, a hentestől, majd a sajtostól is megkérdezte ugyanezt. Többen csak zavartan nevettek, Pista, a hentes azonban hosszan elgondolkodott a szokatlan kérdésen.
– Tudja, én nem hiszek a gyógyszerekben, méreg az mind! Ha a doktor ezt mondta, akkor én biza eltöprengenék, kinek is kéne megbocsátanom? Meg ugye mit?
A piacról hazaérve belefeledkezett a házimunkába, miközben gondolatait Pista javaslatán elmerengve hagyta elkalandozni a múltba. Egykor volt veszekedések, kollegiális és baráti viták mondatait elemezte, hátha azok között lel rá a megoldásra – úgy elmerült az emlékekben, hogy csak másnap reggel jött rá, este nem vette be szokásos adag fájdalomcsillapítóját.
A „mondatok” mindennapi élete részévé váltak, akármerre járt, akárkivel találkozott is, mindenkitől megkérdezte, hogy ő mit tenne, ha egy ilyen diagnózist nyomnának az orra alá – szinte kereste az alkalmakat, hogy feltehesse a kérdést! Élvezte, hogy parázsló vitákat szít, hogy estékbe nyúlóan az élet értelméről és a világ megannyi, csodálatos részletéről beszélget, sokszor teljesen ismeretlen emberekkel vagy rég elfeledett barátokkal. Hétköznapjai megteltek társasággal, szombatonként új ízeket és eddig bojkottált árusokat próbált ki a piacon, ahonnan különleges, sosem kóstolt fűszerekkel tért haza, és vacsoraesteken látta vendégül újdonsült barátait. Visszatért életkedvétől fűtve régóta dédelgetett álmai után indult: táncórákra és nyugdíjas kiránduló klubba iratkozott be, ruhatárába pedig visszacsempészte a színeket, elhajítva addigi kétségeit, hogy ennyi idősen már nem illik pirosban és pinkben járni. Napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy nem nyúlt a fájdalomcsillapító doboza után, sőt, néha el is felejtette, hogy valaha szedte. A következő pár hónap mozgalmasan telt, a kínzó kérdéseket örömteli élmények, izgalommal várt pillanatok és új barátok váltották fel. Esténként azonban, amikor egyedül maradt, tisztában volt vele, hogy egy dolog nem változott: még mindig nem tudta, kinek kéne megbocsátania, és mit?
Egyik éjjel rég elhunyt édesanyjával álmodott, és felébredve rájött, egy valakit még nem kérdezett meg. A temetőbe érve elindult az ismerős ösvényen, majd édesanyja sírja mellett leült a padra. Lelkifurdalás fogta el, régóta nem járt itt.
– Szia, Mama! Tudom, meglepő lesz a kérdésem, hiszen mi sosem beszélgettünk ilyenekről, de szerinted kinek kéne, hogy megbocsássak?
Ahogy kimondta, eleredtek a könnyei, vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. A sírás mellé pedig valahonnan a mélyből utat tört magának egy hosszú ideje eltemetett érzés, a düh. Dühös volt az anyjára, mert évekig ápolta őt, egészen a haláláig. Dühös volt, mert ezért sosem kapott tőle egy fikarcnyi köszönetet sem. Dühös volt, hogy az anyja életét választotta a sajátja helyett. Dühös volt, mert ha belegondol, az anyja sosem ölelte át, sőt, sosem mondta neki, hogy szereti. Dühös volt, hogy így kellett felnőnie, igazi anyai szeretet és gondoskodás nélkül. És persze dühös volt azért is, hogy minderre csak most jött rá. Sötétedésig maradt, a zokogást néha üvöltözés, vitatkozás vagy fogadkozás váltotta fel. Késő este sírástól és kiabálástól kimerülve ért haza az üres lakásba, ahol első dolga volt, hogy kidobja az összes gyógyszert, amit valaha felírtak neki.
Elérkezett a féléves kontroll ideje. Hilda ismét a neves doktor rendelőjében volt, korábbi félszegségét mintha elfújták volna.
– Tisztelt Doktor úr, nem tudok elég hálás lenni Önnek, nagyon köszönöm a javasolt gyógymódot, képzelje, megbocsátottam! És lám, lám, a fájdalom is elmúlt!
– Hogy érti, kedves Hilda? Mármint nekem bocsátott meg? Vagy mire gondol?
– Nem, nem doktor úr. Csak megfogadtam, amit javasolni tetszett. Tudja: „Bocsásson meg! Mert minden alkalommal, amikor megbocsátunk, az Univerzum megváltozik.”
– Még mindig nem értem, mire gondol… nézem a kórlapját. Igen… igen… itt is van, javallat: 2 darab Cataflam naponta, enyhe mozgás, gyógytornát ajánlottam. Sehol nem látom, amit említ, mit is mondott?
Hilda – látva az orvos értetlenkedését – nem forszírozta tovább a dolgot. Nagyot sóhajtott, megköszönte még egyszer, és kiment, az orvos döbbent tekintetétől kísérve.
Az asszisztensnél kifizette a vizitdíjat, és épp elfordult, amikor hallotta, hogy Aranka halkan motyog magában valamit.
– Mit is mondott, Aranka?
– Oh, csak azon morfondíroztam, hogy maga vajon kinek bocsátott meg végül?
(Fotó: Brett Sayles, kép forrása: Pexels)