“Neked nem bulizni és inni kellene, hanem inkább elmenni pszichológushoz, hogy dolgozz az önbecsüléseden, mert nincs semmi okod arra, hogy mínusz száz legyen.” Meztelenül, felhevült testtel fekszik a takaró alatt a fűtetlen szobában, hunyorogva nézi a kijelzőt. Ez vajon egy kritikába bújtatott bók, vagy bóknak álcázott kritika? Négy óra alvás után nem tudja eldönteni. Alig ismerik egymást – legalábbis eddig azt hitte –, háromszor vagy négyszer találkoztak, társaságban. Nem reagál semmit, úgyis együtt ebédelnek. Átállítja az ébresztőt tízre, és visszaalszik még fél órára.
Hosszúra nyúlt a szombat este, akárcsak az előző. Nem tervezte, így alakult. Ült volna otthon, egyedül az üres lakásban? Különben is, erre való a hétvége, nem? Hogy az ember kieressze a gőzt, miután ész nélkül lapátolja a GDP-t. Hétközben nem iszik, csak ha van valami alkalom, mint egy szülinap vagy búcsúbuli. Arról igazán nem tehet, hogy a munkatársak felmondanak, és keddre meg csütörtökre szerveznek még egy utolsó, közös lerészegedést. Legutóbb egész jól bírta, pedig a cechből ítélve vagy tíz vodka-szódát megivott. Az bizony rengeteg szóda… hát ezért nem volt rosszul. A vacsora aligha szívta fel, de jobb is, hogy nem evett, úgy nem volt mit kihánynia, mint a karácsonyi parti után. Kár azért a lazacért… Ezeket leszámítva tényleg nem iszik hétköznap, legfeljebb, ha találkozik valakivel, ami nem ritka, de nem is túl gyakori. A szombat esti buli meg talán nem bűn. Valaki társasozni szeret, valaki filmet nézni, ő táncolni. Becsukja a szemét, és hagyja, hogy a ritmus mozgassa, mintha csak egy marionettbábu volna. A zene az egyetlen, aminek kérés nélkül alárendeli magát. A vádlija megfeszül a magassarkúban, a combja kőkemény, ahogy ide-oda ringatja a csípőjét. Egy ilyen este simán felér egy lábnappal, ha nem kettővel, ami persze nem menti fel az aznapi edzés alól. A legjobb formáját akarja hozni, ha már közszemlére teszi a testét. Imádja bezsebelni az elismerő tekinteteket, meg is érdemli, megdolgozik érte. Na igen, ez megy, az erő és a keménység mindig is megvolt benne – nem úgy a lágyság meg a gyengédség. Azzal nem tud mit kezdeni. Mondd neki, hogy szép – nem, nem azt, hogy szexi, dögös, istentelenül jó nő; azt, hogy szép. Hatásosabb, mint egy jobbegyenes. Vagy próbálj meg kézen fogva sétálni vele, ahogy múltkor valaki más tette. Micsoda vakmerőség, ráadásul rögtön az első találkozás alkalmával. (Spoiler: nem lett második.) Mintha bilincsbe verték volna. Nem alkalmas ő az ilyen romantikázásra.
Ha növény lenne, valószínűleg kaktusz lenne, nagyjából annyi törődést kíván. (És pont úgy szúr, ha akar.) Nem azért, mert olyan igénytelen, hanem mert köszöni szépen, gondoskodik ő magáról. Simán bever egy szöget a falba, nem csak vezeti, meg is tankolja az autóját, amit aztán egy szál tangás bikiniben, habzó szivaccsal a kezében, körkörös mozdulatokkal tisztára políroz… El ne hidd! Jó, ha egy évben kétszer lemosatja. De elintézi. Három idegen nyelven beszél, huszonhat lépésből álló arcápolási rutinja és kockahasa van. Olyan brownie-t süt, hogy megőrülsz, ráadásul egy morzsát sem eszik belőle, mind a tiéd. (A kockahas titka, szívesen.) Nem rinyál, ha sportot nézel, hanem leül melléd, mert érdekli. Igaz, hidegrázást kap, ha „kicsimnek” vagy „cicának” szólítod, de nem érti, ez miért olyan nagy baj. Nem érti, hogy a kedvességet és a simulékonyságot miért értékelik többre az egyenességnél és az önállóságnál. (Egyébként ezt én sem.) Egyetlen esetben hajlandó lemenni kutyába, és még élvezi is. Rémes egy nőszemély…
Azt szokta mondani, ő nem egy kirakó, amit ki kell egészíteni. Nem azt keresi, aki csak ideális körülmények között, egyféleképpen passzol mellé. Amire ő vágyik, az a megmagyarázhatatlan vonzódás, a mágnesek közötti elemi erő. Csak azzal nem számolt, hogy egy mágnes taszítani is tud – minél közelebbre merészkedik, annál erősebben. (Tetszett volna figyelni fizikaórán…) Mire rájött, hogy a távolodás belőle fakad, már késő volt. Sokáig nem értette, miért mindig annak kell, aki nem érdekli, akinek meg sem próbál imponálni – aki elől nem fedi el meztelen arcát, aki előtt élvezettel eszi a csülök ropogósra sült bőrét, aki látta már önfeledten nevetni, értelmetlenül duzzogni, asztalon, bárpulton, hangfalon, széken, virágágyás tetején vagy útkereszteződés közepén táncolni, aki hallotta ordítva énekelni, Eminem számokat rappelni, vagy épp hevesen vitatkozni. Nem értette, mi olyan ellenállhatatlan benne, amikor nem akar az lenni. Hatásszünet. Rájöttél, ugye? Ő is.
Ahogy arra is, hogy ez csak addig működik, amíg nincs vesztenivalója. Mert abban a pillanatban, hogy valakinek túlságosan élvezi a társaságát, elragadja a félelem, és néhány jól irányzott kardcsapással megsemmisíti az önfeledtségét és szétkaszabolja a személyiségét. Mire magához tér, már nincs mellette senki. Mozdulni sem bír, nem is akar – mindenütt csupa seb. Egy jól bevált módszerrel elzsibbasztja testét és a lelkét, hogy tompítsa a fájdalmát. Különben is, a hegeket fertőtleníteni kell, ezt jól tudja. Ha belül vannak, akkor belülről.
Tíz óra. Kinyomja az ébresztőt, kitakarózik. Még mindig forró a teste. A lépcsőn lefelé menet arcon csapja egy flashback. Feltesz egy kávét, beáll a zuhany alá. Hiába szorítja össze a szemét, villannak a következő képkockák. Gyűlöli magát. Nem is érti, miért tette. Vagyis hogy érti. Túl akart lépni. (Dehogy akart, nincs más választása.) Egyedül nem ment, megpróbálta mással. Azóta gondol csak rá igazán…
Ó, az a hülye fehér elefánt!
(Fotó: Yaroslav Shuraev, kép forrása: Pexels)