Timár Anikó: Insomnia 

Nem tudok aludni.

Az apai nagymamámra gondolok.

Picike volt. Törékeny. Csak csont és vékony, könnyen szakadó bőr.

Egy dolgos asszony. Özvegy, három felnőtt gyerekkel. Bár egy még tanult, tanárképző főiskolán, Egerben, amikor a férje meghalt.

Akkor én még meg sem születtem.

A szerelmükről nem tudok semmit. Mama sosem emlegette nagyapát. De amikor kimentünk a temetőbe, mindig sírt. Nem úgy, mint aki mindjárt megfullad, nem kap levegőt és ő maga is meg akar halni. Inkább csendesen potyogtak a könnyei.

Ő Kazincbarcikán lakott, mi Budapesten. Nyaranta én töltöttem nála néhány hetet, télen ő jött el meglátogatni minket. 

Kimentünk elé a Keleti pályaudvarra, ott vártuk a peronon. 

Egyik kezében fémcsattal záródó utazószatyra, a másikban derelyével tömött alumínium tejesbödön. Ezeréves, több helyen horpadt.

Nem tudom, más vidéken ismerik-e a krumplis derelyét?! Kicsit a raviolira hajaz. A töltelék héjában főtt krumpli, lereszelve, tejföllel, kefirrel, borssal. A kifőtt tésztát zsírban sült tejföllel keverik össze. Isteni finom! 

Én már nem főzök ilyet. A gyerekek nem szeretik, egymagamnak nem állok neki. Nagy munka, sok kosszal jár. Sütök tejfölt a bolti raviolira. Nem olyan, de azért finom.

Nem tudok aludni.

Forgolódom egy ideje, most meg megszomjaztam.

Kimegyek a konyhába vízért. Töltök, és pohárral a kezemben a teraszajtóhoz megyek. Nem nyitom ki, nagyon hideg van. Az ablakon keresztül nézem a város fényeit. 

Megnyugtat.

A tenger csak a házunk tetejéről látszik, de tudom, hogy ott van, akár el is sétálhatnék a partjára… 

Didergek.

A kalandvágynak annyi.

Nem húzok cipőt, és nem sétálok el a tengerig. 

Megint Barcika jut eszembe. A nyár, amikor az unokatesómmal, Gabesszel megsértődtünk Mamára. 

Derelyét főzött éppen, és mi lopkodtuk a tölteléket. Az ujjunkkal kanalaztuk ki a vájdlingból. Ő megszidott, és a konyharuhával hessentett el minket: “Majd megkapjátok a maradékot!”

Ezen megsértődtünk. Nem a maradék kell… Kifutottunk a kapun, és világgá mentünk. A szomszéd kerítésén kilógó fáról leszedtünk néhány nyári almát. A zsebünkbe gyömöszöltük, hogy legyen mit ennünk a hosszú úton. Azt nem tudtuk, milyen messze van a világ vége, de sejtettük, hogy megéhezünk, mire odaérünk.

A ház előtt egy nagy rét húzódott, ki, egészen a főútig. Középtájt patak szelte ketté. Naná, hogy belegyalogoltunk. Égetett a nap, a szandálon átszúrt a tarack, véres csíkokat mart belénk. Nemrég kaszáltak a réten, talán egy hete. Azóta nem esett, a rövid fűszálak megkeményedtek.
A hűs vízben kalimpáltunk a lábunkkal, jót tett a sebeknek. Aztán beleálltunk a patakba, lefröcsköltük egymást, nevettünk, kergetőztünk, mielőtt folytattuk a szökést. 

Délután találtak meg minket, egy szalmabálán aludtunk, a háztól úgy egy kilométerre.

Fárasztó dolog a világgá menés, főleg apró lábakkal, 5-6 évesen.

Elképzelem, hogy Mama még él. Mostanra 113 éves lenne. Én a dublini reptéren várnám, ahová műanyag ételhordóban hozza a derelyét. A fémet a terroristák miatt nem engedik fel a gépekre.

Látom, ahogy mosolyogva biceg, a hatalmas szemüvege elfedi az arcát. 

Paralízis.

Az egyik lába rövidebb.

A gyermekbénulásra már van oltás, nem kell ingadozó léptekkel végigmennie a sorsán senkinek.

Legalábbis nem a paralízis miatt…

Megiszom a vizet, beteszem a poharat a mosogatóba. 

Visszamegyek a hálóba, lefekszem.

De nem tudok aludni. 

Most az motoszkál bennem, hogy mi lenne az az étel, amit dobozban vinnék az unokáimnak. 

Nem jut eszembe semmi, csak az, hogy nincsenek is unokáim.

Nem is lesznek.

Nem értem, miért fáj ez éppen most, egy januári éjszakán, amikor rég tudom. 

És akkor beugrik, miért vagyok ma éjjel nyughatatlan: holnap van mama születésnapja!

Nézem az órát, hajnali fél négy. Otthon fél öt.

Gabesz nem korán kelő, de majd elolvassa később, gondolom. Írok neki, hogy vegyen a nevemben egy csokor szép tavaszi virágot, és vigye ki mama sírjára a temetőbe.

“Az ilyenkor drága” – jön a válasz rögtön.

Naná, hogy ő sem tud aludni.

“Nem baj, azt szerette.”

“O.K. Azért próbálj meg aludni”– írja Gabesz. 2500 kilométerről érzem, hogy ő is csak most fog tudni szenderegni egy kicsit. Hogy várta ezt az üzenetet. 

Fréziaillatot érzek. 

Aztán az oldalamra fordulok, és azonnal elalszom. 

(Fotó: Polash Senapoti, kép forrása Pexels)