Nem ismerem a konkurenciát, de szerintem elég ütős lett a profilom, pedig csak annyi adatot adtam meg magamról, amennyit muszáj volt. Életkor (33), legmagasabb iskolai végzettség (egyetem), lakóhely (Budapest), csillagjegy (bak), három hobbi (zene, kondi, rúdtánc). Egy egész alakos és egy közeli arckép, filter meg photoshop nélkül. Smink mondjuk van rajtam, de ez tükrözi a valóságot. Az irodába se megyek be alapozó meg szempillaspirál nélkül. Rányomok arra, hogy „kész”, hadd szóljon!
Az algoritmus azonnal az arcomba tol egy kisportolt, jóképű férfit. Remegő kézzel készülök lapozgatni a fotói között, és azzal a lendülettel elhúzom balra, ami azt jelenti, nem tetszik. Hm, ezek szerint nem így kell… Kicsit elszomorodom. Lehet, hogy a bénaságom miatt máris elszalasztottam a nagy őt. Rákeresek a neten, vajon vissza lehet-e hozni azt, akit véletlenül elutasítottam. Persze, mi sem egyszerűbb, csak rá kell nyomni arra a sárga ikonra. Aha, csakhogy ez a funkció kizárólag prémium fiókkal elérhető, azaz, ha fizetek érte. Ennyire azért nem vagyok kétségbeesve. Tovább nézelődöm, bár nem tetszik, hogy rögtön muszáj eldöntenem valakiről, megy vagy marad. Miért nem lehet simán átgörgetni? Kapok egy szuperlájkot. Fogalmam sincs, mi az, de köszönöm. Jólesik. Néhány adatlapon megjelenik, hogy az illető már kedvelt. Kapásból kiszórom mindet. Attól félek, ha én is jobbra húzom valamelyikőjüket, rám ír. Mit fogok válaszolni? Attól, hogy tetszik, nem feltétlen akarok beszélgetni vele, találkozni meg pláne. Aztán majd kapom a megjegyzéseket, hogy játszom itt az elérhetetlent. Valószínűleg nem kellene ezen ennyit rugóznom, de egyelőre inkább ijesztő, mintsem szórakoztató ez a keresgélés. Mégiscsak hús-vér emberek vannak a profilok mögött. Furcsa módon az cseppet sem zavar, hogy velem is ezt csinálják. Az is kritizálhat meg ítélkezhet, aki szembejön velem az utcán, az edzőteremben vagy egy szórakozóhelyen. Nincsenek illúzióim. A kedvesnek tűnő embereket, akik leendő gyerekeik anyját keresik, gondolkodás nélkül balra húzom. Nem akarom rabolni az idejüket. A fehérnemű plakátra illő, igéző tekintetű férfiakat szintén. Nem tudnék mit kezdeni velük, azon kívül, hogy csorgatom a nyálam, miközben gyönyörködöm bennük.
Azt hiszem, az alkalmazás megálmodója könnyekben törne ki, ha látná, mit művelek.
Félreteszem a telefonomat, kimászom az ágyból, főzök egy kávét. A gőzölgő csészével a kezemben bekuckózom a fotelba, és folytatom a kis játékomat. Tiszta őrület, hogy ezzel töltöm a vasárnap délelőttöt. Várjunk csak, őt ismerem! Gyanítom, csak úgy küldhetek üzenetet valakinek, ha jobbra húzom, úgyhogy megteszem. Ez a második legbátrabb cselekedetem, szorosan az után, hogy időnként vezetek Budán. (Utálom az emelkedőket, félek, hogy visszagurulok, és képtelen vagyok tájékozódni.) Egyből felvillan előttem, hogy „matcheltünk”. Aha, ezek szerint ő már korábban jobbra húzott engem. Nem tagadom, dagad a mellem. Mindössze egy szót írok neki. Nem azt, hogy „szia”, attól kivagyok. A falu nevét, ahol találkoztunk. A kedvenc helyem a világon.
– Dusnok? – kérdezem. És még egy kacsintós emojit is teszek utána. Igen, ilyen laza vagyok.
Azonnal összerakja a képet. Meg sem ismert, mondja. Nem sértődöm meg, a legkevésbé sem bánom, hogy nem úgy nézek ki, mint tizenhat évesen.
Amint elkezdünk beszélgetni, elönt valamiféle biztonságérzet. Elárulom neki, mennyire odavoltam érte régen. Nem azért, mert ki akarok kezdeni vele, hanem mert szóba kerül. A mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor elmondtam az unokatesómnak – nevezzük Tominak –, hogy tetszik nekem ez a fiú. Pont úgy nézett ki, mint Logan Huntzberger a Szívek szállodájából. (Belé is szerelmes vagyok, amióta megláttam. Sokkal jobban illenék hozzá, mint az a béna Rory…)
– Őt inkább felejtsd el! Nem neked való.
Persze, Tomi szerint senki nem nekem való. Senki nem elég jó hozzám. (Egyem meg azt az elfogult, arany szívét!) Nyilván nincs igaza, de akkoriban nem vitatkoztam vele. Idősebb és sokkal menőbb volt nálam, örültem, hogy egyáltalán elvitt magával bulizni. Állati büszkén illegettem magam az oldalán.
Gyorsan kiderül, hogy a vonzalom kölcsönös volt, de hiába – Tomi világosan megmondta a haverjainak, hogy hozzám se érhetnek. (Bár ne vette volna ilyen komolyan, hogy vigyáznia kell rám!) Márpedig a bro code szent és sérthetetlen. Plusz az unokatesóm már gyerekkorunkban profi, százhuszonhatszoros bajnok karatés volt. Nem csodálom, hogy senki nem mert ujjat húzni vele. A következő családi ebéden azért megemlítem majd neki, mennyire fáj, hogy meghiúsította ezt az ígéretes szerelmet, és jól összekócolom a tökéletesre belőtt frizuráját – az nagyobb csapás neki, mintha kapna egy tockost.
Kihúzok még vagy száz embert anélkül, hogy legalább a nevüket elolvasnám. Igazából egyik sem érdekel. Nem is értem, minek csinálom, mit akarok egyáltalán. Szeretek kilépni a komfortzónámból, igazán érdekes dolgok csak akkor történnek, de ez az egész túlságosan távol áll tőlem. Kicsit sem élvezem. Biztos bennem van a hiba, de én találni szeretnék valakit, nem keresni.
Válaszolok az egyetlen férfinak, akivel a két napig tartó társkeresős pályafutásom során kapcsolatba léptem, majd törlöm a profilomat meg az alkalmazást is. Megkönnyebbülök. Aztán eszembe jut, hogy így valószínűleg az üzenetemet se kapta meg. Utálom, ha valaki egy beszélgetés közben szó nélkül eltűnik, úgyhogy írok neki Facebookon, ahol mindvégig ismerősök voltunk.
Visszaír. Reflexből beleharapok az alsó ajkamba, de esélyem sincs visszafogni az arcomra kiülő, legőszintébb mosolyt. Igazából nem is akarom. Lerakom a telefont, és hagyom magam elmerülni az eufóriában, mielőtt bármit is reagálnék. Tizenhét év. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feltegye a kérdést, amit hallani akartam – pedig ezúttal meg sem próbáltam bevetni az IM-ből ellesett csábítási praktikákat.
Ha ezt Tominak elmesélem…
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)