Fárasztó délelőtti értekezletet követően, a szokott munkahelyi ebéd után indultam el egy budapesti kávéházba, ahol régi ügyfelemmel beszéltem meg találkozót.
A kinti forróság és zaj után jó volt belépni a hűvös, nyugodt helyiségbe. Ügyfelem kérése volt, hogy itt találkozzunk évek óta. Nem vágyott ikonikus fővárosi kávéházakba, helyette csendes külvárosi helyet keresett, ahol környékbeliek üldögélnek, és legfeljebb néhány eltévedt turista; olyan helyet, ahol nincsen tömeg, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. És ahová Ön is szívesen betérne, tette hozzá mosolyogva.
Ez utóbbi mondata szíven ütött, hiszen van a városban egy kávéház, ahová mindig is visszavágytam. Egy régi, álomszerű találkozás helyszíne, mely azóta bennem él, de visszatérni még nem volt erőm. Talán a munkámon keresztül könnyebb lesz, gondoltam. Ezt a helyet ajánlottam ügyfelemnek, és ő azonnal elfogadta.
Leültem a számunkra fenntartott asztalhoz, majd körülnéztem. Mintha ugyanazokat a vendégeket láttam volna, mint akkor, régen.
*
Emlékszem, őszi, hűvös késő délután volt. Éppen a környéken jártam, hogy egy hanglemezboltban böngésszek. Már ballagtam visszafelé, amikor váratlanul beborult az ég, és szakadni kezdett az eső. Ernyőm, kabátom nem volt, így futva próbáltam eljutni a metróállomásig, de furcsamód, hiába ismertem a környéket, valahol rossz irányba fordultam és eltévedtem. Tanácstalanul álltam, bőrig ázva, mikor megpillantottam egy „Kávéház” feliratú táblát, amely alig észrevehető, kis utcába mutatott. Gyors léptekkel arrafelé indultam, és hamarosan platánok alatt megbújó, aprócska kávéházhoz értem. Beléptem, és elámultam. A tér valószerűtlenül kitágult, s mintha egy másik világba csöppentem volna. Álmaimból ismert hangok, illatok, színek fogadtak, egy befűtött kandalló melegét éreztem, mely mögül csak lassan sejlett fel a díszlet: az elegáns századelőt idéző tágas belső tér valódi fabútorokkal, nyersselyem tapétával, a pulton még az ajtóból is észrevehető óriási réz kávéfőzővel, az asztalok körül csendesen beszélgető vendégekkel, és a háttérben egy pianínóval, melyen egy idős ember éppen mélabús, múlt századi darabot játszott.
Néztem, hová ülhetnék le, de a hirtelen elhallgató és felém forduló vendégek bizalmatlanul méregettek. Senki sem sietett hellyel kínálni, bár voltak szabad székek, elfértem volna több asztalnál is. Végül egy lány szólt hozzám, akit addig nem vettem észre. A kandalló melletti kisasztalnál üldögélt, esőáztatta vörösesbarna haját szárította a mellette álló, üres székre terített kabátjával együtt. Látva zavaromat, ahogy a helybéliek szúrós tekintetétől kísérve egyik lábamról a másikra állok – még a pincér is bizalmatlanul méregetett –, elmosolyodott, áttette kabátját a saját székére, és kedvesen így szólt: Gyere ide, elférünk itt ketten is!
Üde hangjától a bizalmatlan légkör azonnal szertefoszlott. A pincér megmozdult, odajött, hogy felvegye a rendelést, a helybéliek pedig visszafordultak asztalaikhoz, és tovább beszélgettek. A kávéház lassan, gyanakvó figyelemmel, de befogadott.
A lányt Eszternek hívták. Finom ámbrás-virágos illata volt, zöld szemével kíváncsian nézett rám, és mindent tudni akart rólam. Először a munkámról kérdezett, de láthatóan csalódott, mikor meghallotta, hogy jogász vagyok. Nem titkolta, hogy rettentő unalmas foglalkozásnak tartja. És mi akartál lenni valójában? – kérdezte, majd felfigyelt, amikor diákkori szenvedélyemről, a régészetről kezdtem beszélni. Jobban illett volna hozzád – nézett rám kutatóan –, befelé forduló típusnak tűnsz, és egyenesnek, a jogászok pedig harsányak és kétértelműek. Mosolyogva tiltakoztam az általánosítás ellen, de nem törődött vele.
Magáról csak keveset beszélt. Orgona szakos hallgató az akadémián, és valami régi kottáért ugrott át a pesti oldalra, az egyik közeli templom kántorához. Már visszafelé tartottam, mikor elkapott a zivatar, és bemenekültem ide – mondta, majd hozzátette –, megálmodtam, hogy találkozunk – és mosolyogva nézte, ahogy a pincér kitölti a bodzateát a halványkék porceláncsészékbe.
Estig beszélgettünk száradó ruháink mellett. Meglepődve néztünk fel, mikor a pincér udvariasan szólt, hogy záróra. Fizettem, felsegítettem Eszterre a kabátját, majd kiléptünk az ajtón. Egy darabig együtt mentünk, kérte, kísérjem el a buszállomásig. Az eső időközben elállt, lehűlt a levegő. Eszter szorosabbra fogta magán kabátját és fázósan jött mellettem, de éreztem, nem akarja, hogy átöleljem. Sétáltunk a csendes, kihalt utcákon, beszívtuk a porszagú városi esőillatot, s közben elmélyülten kerülgettük a tócsákban visszatükröződő utcalámpák fényeit.
Már készült felszállni a buszra, de az ajtóból visszafordult. Holnap zenélni fogok – mondta –, és segítségre lenne szükségem. Láttál már orgonafújtatót?
*
Sötétedett, mikor Eszter három rövidet és egy hosszat csengetett a múzeum személyzeti ajtaján. Kisvártatva egy kedves arcú nő nyitott ajtót, és beengedett minket, majd a zegzugos folyosókon át az épület belseje felé vezetett. Most nem templomba hívtak – mondta Eszter idefelé jövet –, hanem múzeumba. Havonta összegyűlnek itt régészek, restaurátorok, muzeológusok, én meg ókori dallamokat játszom nekik egy több száz éves orgona rekonstruált, légfújtatós változatán. Ma zenésztársaim is lesznek, római kori hangszerekkel, cornuval és tubával, sőt, még az ének szakos barátnőm is eljön. A fújtatás nem ördöngösség, amíg hangolok, gyakorolhatsz. Csak a ritmusra figyelj, és minden rendben lesz!
Az előcsarnokban találkoztunk a többi zenésszel és az énekessel, majd együtt léptünk be az előadás helyszínére, egy tágas kiállítóterembe, melyet zsúfolásig megtöltött a székeken ülő, csendesen beszélgető hallgatóság. A terem túlsó végében megpillantottam az orgonát. Emelvényen elhelyezett, nem túl feltűnő hangszer volt, bevallom, a körülötte álló kovácsoltvas kottatartókat érdekesebbnek találtam. Ez a hydra, amiről beszéltem – súgta Eszter, látva arckifejezésemet. – Az eredeti hangszer maradványait itt, a lábunk alatt, egy beomlott római kori pincében találták a múlt században. Az egyetlen példány az ókorból, melynek a legfontosabb részei fennmaradtak! Az ott a rekonstrukciója. Úgy nézd!
Az emberek elhallgattak, mikor megláttak bennünket. Feltűnt, hogy nem tapsolnak, csak a szemükkel követik, ahogy elfoglaljuk helyünket az emelvényen. Eszter hangolni kezdett, én gyakoroltam a fújtatón, a többi zenész, énekes hangszert, kottát igazított. Elcsendesülve készültünk az előadásra. Majd mindannyian Eszterre néztünk. Nyugodtnak tűnt, csak a szája szélén láttam egy finom remegést. Ezt a kávéházból ismertem, olyankor jelent meg, mikor valami mélyen megérintette. A remegés pár másodperc múlva eltűnt, Eszter ránk mosolygott, és jelt adott.
Sohasem felejtem el a zenét, amit aznap este hallottam. Azóta is felzaklat, magával ragad, valahányszor felidézem. Talán a hely szelleme miatt, talán, mert Eszter adta elő, talán azért, mert olyan közel álltam az orgonához, hogy úgy éreztem, a hangok belőlem születnek, rajtam keresztül áramlanak a nézőtér felé. A szívem azt súgta, sokkal fontosabb szerepet kaptam, mintsem kizárólag az orgona bőrfújtatóit kezeljem.
Szemben álltam Eszterrel, így közelről láthattam arcának, testének minden rezdülését. Teljesen átadta magát az előadásnak. Mozgása átlényegült, karja, mint a hidráé, álomszerűen lebegett a billentyűzet felett. Ujjait nem láthattam az orgonasípoktól, de érintésük nyomán fakó, borzongató hangok keltek életre – ha becsukom a szemem, talán egy mélyebb hangú fuvola játékának vélem –, hogy aztán kinyíljanak, több szólamban felröppenjenek, és elszakadva egymástól könnyű lebegéssel járják be a termet.
Tudtam, hogy nemcsak római himnuszokat, gyászzenét, szakrális verseket, hanem régebbi korok műveit is elő fogja adni, legtöbbjüket saját átdolgozásában. Bevallom, akkor nem értettem, hogyan lehet az idők elején született dallamokhoz úgy hozzányúlni, hogy azok önmaguk maradhassanak, egyúttal korunk emberéhez is szóljanak. Nem értettem, hogyan hathat rám az ékírásos agyagtáblákon fennmaradt sumér-akkád és hurri dalok öröme, óegyiptomi naphimnusz elragadtatása, Apollón ódájának ünnepélyessége, dór dallamtöredék, lyra és frígiai síp intonációi. Egészen elképesztő ölelése volt ez az időnek, és minden képzeletet felülmúló merészség a megszólaltatása, de Eszter keze alatt annyira természetesnek és egyszerűnek tűnt minden, hogy nem azon aggódtam, vajon érteni fogom-e, sokkal inkább attól féltem, lemaradok valamely általa megszólaltatott hangról.
Átdolgozásai csodálatosak voltak. Ahogy időm engedte, a többi hangszerre kezdtem el figyelni, s észrevettem, hogy Eszter milyen magabiztosan irányítja a cornut és a tubát, ezt a két erőteljes hangzású katonai hangszert, miközben mély alázattal kíséri orgonán az énekest. A tubát szokatlan módon vonta be a kíséretbe. Nemcsak egyszerű jelzőhangszerként, tételek elválasztására, hanem kihasználta a hangszer kezelőjének virtuozitását, és mesterien rezegtetett, magasba törő, majd mélybe hulló szólókat írt számára. Csak így érhette el, hogy ez a mérföldekre hallatszó hangszer képes volt két ember közötti gyengéd érzelmeket is kifejezni, megmutatva lelkük nyugtalanító, finom vibrálásait. S bár a cornun játszó zenész is mestere volt hangszerének, ma már csak kifejezésmódjának tompa és fenyegető ünnepélyességére emlékszem.
Belegondoltam, hogy két ilyen domináns hangszert milyen nehéz lehet Eszternek irányítania, s közben kiszolgálni a szólamok hullámzásából újra és újra előbukkanó énekhangot, melyhez az orgona néha egyenrangú társként csatlakozott, hogy aztán visszahúzódva a háttérbe onnan díszítse tovább az énekes euforikus örömét, szívhez szóló bánatát.
Láttam, hogy Eszter a hangszerek – gyakorlatlan fül számára zűrzavarosnak tűnő, ám mégis fegyelmezett – összhangzatától időnként révületbe esik, s tanúja voltam néhány másodperces rémületének, mikor azt hitte, mindezt csak előidézni tudja, de uralkodni rajta már nem. Láttam, hogy többször rám néz, aztán rájöttem, hogy csak keresztül néz rajtam, mintha ott se lennék, át a megbűvölt hallgatóság feje felett, valahová el, messze, ahová magával ragadta a zene, s ahonnan úgy tűnt, már nem akar visszatérni.
Művei közül leginkább két sírvers előadása hatott rám. Az egyik Szeikilosz dala volt, melyet az orgona vezetett be és kísért, majd csatlakozott hozzá ógörög nyelven az énekes, végül rövid szóló erejéig a tuba. Az eredeti dallamhoz Eszter további két tételt fűzött, s ha nem dúdolja el nekem idefelé jövet, nem tudtam volna megmondani, hogy a három dallam közül melyikre leltek Kis-Ázsia partjainál, egy csodálatosan épen maradt sztélén. Bevallom, ma sem tudom, mi nyűgözött le igazán az előadásból: az ógörög nyelv gyönyörű hajlításai, a tuba zaklatott előadásmódja, vagy ahogy körbetáncolták egymást, s miközben az ének örömmel hirdette, vigadj, ember, amíg élsz, addig a tuba józan, hűvös ellenpontként bele-beleszaggatott ebbe az örömbe, és komoran figyelmeztetett: vigyázz, ember, az élet múlandó! Mennyire eltérő, mégis mennyire hiteles tanúi voltak mindketten régi idők üzenetének!
A másik vers szövegét Titus, az aquincumi segédlégió víziorgonistája faragtatta felesége, Aelia Sabina szarkofágjára. A dalt Eszter énekelte latin nyelven, magát kísérve orgonán, miközben zenésztársai a háttérbe húzódtak, jelezve, itt most valami egészen személyes és különös történik. Korábban megszoktam, hogy a dalok arról szólnak, amiről a szövegük, és a kíséret legfeljebb tartalmukat hangsúlyozza, ékesíti. Az elején így is történt: Eszter az orgona sokszínű díszítésével elénk varázsolta Aelia Sabina, a fiatalon meghalt aquincumi zenésznő életét, aki lyrán és víziorgonán is tehetségesen játszott, s mellette gyönyörűen énekelt. A nép rajongott érte, játékával és énekével megörvendeztette szívüket, s nem volt kétséges, hogy halálakor gyászolók sokasága kísérte utolsó útjára. Hallgattam a dalt, s közben azon tűnődtem, milyen betegség vihette el őt alig 25 évesen, s halála pillanatában vajon mellette állt-e Titus, hogy ősi szokás szerint csókjával felfogja kedvese utolsó leheletét. S vajon a sír mellett melyik víziorgonán játszották Aelia Sabina legkedvesebb dalait? Talán ugyanazon, melynek maradványaira itt, az előadás terme alatt leltek, s melynek rekonstruált példányán éppen Eszter játszik…?
A zene most hirtelen megváltozott. Az addig dallamos, gyönyörű harmónia megtört, zavaros hangokra esett szét, lassulni és halkulni kezdett, s mikor már csak egy eltűnő, sötét zenei képre emlékeztetett, az egyik háttérben álló zenész arctalanul, zengő hangon felolvasta nekünk a verset, Titus hexameterekbe vésett utolsó üzenetét, melynek végén így búcsúzott kedvesétől: „Isten veled, Aelia Sabina!”. Ez volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, a zene és a szöveg olyan különös egymásra hatásban találkozik, hogy a dal nem egy halottról szól, akinek még élni kellett volna, hanem Titusról, aki felesége halálával elveszített mindent, ami az élethez köti.
Lassan elhaltak az utolsó hangok. Nem volt taps, nem volt ováció. Körülnéztem, és láttam, hogy a hallgatóság a zene édes kábulatában ül. Ó, mennyire szerettem ezt a csendet! Milyen más volt, mint az operákban, ahol némelyek az utolsó hangok után azonnal bravo, bravissimót kiabálnak, s képtelenek megérteni, hogy milyen fájó durvaságot követnek el a zene nevében, a zene ellen. Nem értik, hogy az utolsó hang utáni csend talán az egyik legfontosabb része a műnek, melyet a zeneszerzők soha nem írnak a kottába, de elvárják, hogy a hallgatóság megértse és tiszteletben tartsa azt. Itt, a múzeumban, ahogy Esztertől hallottam, nem kifejezetten zeneértő közönség gyűlt össze, inkább annak a kornak értői és hódolói, mely kor történésein átszűrődve jött létre ez a nagyszerű zene, hogy aztán több száz évre feledésbe merüljön, az idő egy olyan szegletébe, ahonnan csak az ember zene utáni örök vágya emelhette fel ismét.
A hallgatóság lassan magához tért. Az emberek felálltak, és szűnni nem akaró módon tapsolni kezdtek. Láttam a zenészeket, ahogy fáradt, de ünnepélyes arccal meghajolnak, és láttam Esztert, ahogy sápadtan és magányosan áll orgonája mellett. A siker arra késztette őket, hogy ráadást adjanak, ám Eszter nem új dalt választott, hanem visszatért Aelia Sabina és Titus történetéhez. Megdöbbentem, és teljes szívemmel tiltakoztam ez ellen, hiszen úgy éreztem, amit és ahogy hallottunk, azt ugyanúgy megismételni már nem lehet. Eszter azonban a dalt egészen másképp játszotta. Az előbb még fájdalommal töltött el, és úgy éreztem, igazságtalan, hogy a halál szétválasztotta a szerelmeseket, most pedig ujjongtam, mert Eszter keze nyomán a halál megdicsőítette kettejük szerelmét. A hallgatóság is megérezte a változást, és csendben figyelt. Érezték, hogy amit hallanak, az nem megszokott kettőssége egy történetnek, hanem Eszter személyes látásmódja és vallomása a szerelem térben és időben felfoghatatlan bolyongásáról, keserűség egy beteljesületlen szerelem miatt vagy éppen sóvárgás egy régmúlt szerelem után, melyet az utókor egy szarkofágról olvasva tökéletesnek gondol. A hallgatóság elragadtatásában újabb ráadást kért, de észrevettem, Eszter annyira kimerült, hogy már csak az orgonába kapaszkodva tud állva maradni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Hálásan nézett fel, s mikor megismert, azt suttogta: „Vigyél el innen… hozzád…”
Taxival mentünk a lakásomba, ahol levettem kabátját, cipőjét, ágyamba fektettem, és gondosan betakartam. Félálomszerű lázas állapotban volt, még a zene hatása alatt, s mintha beszélni akart volna valakihez. Azt hittem, hozzám. Szájához hajoltam, csak így hallottam, amit mond:
„…emlékszel, Titus, mikor tanítottad, hogyan kell megszólaltatni a víziorgonát? Mindig olyan komoly voltál, én meg annyira türelmetlen… és nevettem, ha kezünk összeért, mert elpirultál, de titokban magam is megrezzentem érintésedtől… emlékszem, dicsérted a játékomat, és megjósoltad, híresebb zenész leszek, mint te, pedig akkor már a légió elismert orgonistája voltál… aztán egyik nap, a próba után a Fórumon álltunk… te elköszönni készültél, s miközben az illemre vigyázó nagynéném diszkréten távolabb állt, megfogtad kezem… megriadtam, mert úgy néztél, mint férfi a nőre, de legbelül boldog voltam, mert régóta vágytam erre… aztán reméltem, hogy eljössz és feleségül kérsz, s te valóban jöttél, de csak búcsúzni, mert napok múlva indultál a légióval messzi földre… azt mondtad, tudnom kell, hogy szeretsz, mert talán odaveszel, de ha én is szeretlek, visszatérsz… és én vártam rád, pedig egy évig nem hallottam felőled, és a hírek is csalfán érkeztek… aztán egy sokadik nap reggelén éppen indultam a kelmefestőhöz, de az utcára lépve megtántorodtam, mert ott álltál házunkkal szemben, lesoványodva, rettenetes fáradtsággal a szemedben… hozzám léptél, és csendesen annyit mondtál: megjöttem, Aelia Sabina, mondd, vártál-e rám, ha nem vártál, többé nem jövök… még aznap kiszöktem szüleim házából, és a tiéd lettem, én, a jámbor és szűzies Aelia Sabina… ó, ti férfiak, olyan nehezen értitek a különbséget, ha egy nő azért adja oda magát, mert szerelmes, vagy mert feszíti testét a vágy, és a képzelet már nem elég… ti, férfiak, mindig a test jelzéseire figyeltek, és olyan dühösen tudtok minket vádolni, s mi, nők oly könnyedén tudunk megbocsátani… ha szeretünk… ”
Többi szavát nem értettem, mert zavarossá vált. Felült az ágyon, egy ideig még beszélt, karját kinyújtva keresett valakit, de ha rám is nézett, nem ismert meg. Aztán mintha jelet kapott volna, arca kisimult, engedelmesen visszafeküdt, s egyenletesen lélegezve végre elaludt.
Még sokáig ültem az ágy mellett, s fogtam önkívületében felém nyújtott kezét. Gondolkoztam találkozásunkon, a múzeumbeli előadáson és lázas metamorfózisán. Minden zavarosnak tűnt, de valahol éreztem, mi dúl a lelkében. Így aludtam el én is a fotelben. Mellette. Kezét fogva.
Másnap szinte együtt ébredtünk. Jókedvű volt és nevetett. Takarókba burkolózva kiültünk a teraszra, teát ittunk, s közben hagytuk, hogy arcunkat pirosra csípje az őszi reggel.
Fel akartam állni, hogy hozzak még egy csésze teát, de megfogta a kezem. Várj! – kérte, majd kis hallgatás után rám nézett. – Köszönöm, hogy megértesz! Köszönöm, hogy befogadtál! És köszönöm, hogy elengedsz. Hiszen tudod, hogy elmegyek.
Mondani akartam valamit, de a számra tette kezét. Majd elnézett messze, tűnődőn… Sokáig ültünk így. Csendben, megbékélve. Én kettőnkkel, ő halottaival. Aztán felöltözött, homlokon csókolt, és elment.
Azóta nem láttam. Később hallottam, hogy a tengerentúlra utazott, elfogadva egy ismert zenekarvezető régi meghívását. Nem mondta senkinek, mikor jön vissza.
*
Három év telt el.
Ugyanabban a kávéházban ültem, mikor nyílt az ajtó. Rá se néztem az órámra, tudtam, hogy ügyfelem percre pontosan érkezett. Felálltam, eléje siettem. Szelíd, mosolygós arcú ember volt, kifogástalan, klasszikus szabású öltönyben. Igazi úriember korunk hiénái között.
Üdvözöltük egymást, majd asztalunk mellé telepedve szokás szerint teát rendeltünk. Alig kezdtünk hozzá, mikor finoman megszólalt az ajtócsengő, és újabb vendég érkezett. Nem figyeltem rá, de ahogy elment mögöttem, női ruha könnyű suhogását hallottam, és megéreztem egy parfüm ámbrás-virágos illatát.
Szívem nagyot dobbant. Tudtam, hogy ő az. Tudtam, hogy visszajött és engem keres. Nem tudtam, hogyan volt képes eddig nélkülem élni, de éreztem, ma éjszaka mindent elmesél.
Nem fordultam utána. Ügyfelemre mosolyogtam, és vártam, hogy Eszter rám találjon.
(Fotó: Caleb Oquendo, kép forrása: Pexels)