Már csak egy van hátra. Sietnie kell, pár perc, és itt a műszakvezető. Az kéne még, hogy lebukjon, és megvágják a fizetését! Vadul súrolni kezdi, aztán kiöblíti, és az orrához emeli, hogy érződik-e még a szag, de szerencsére semmi. Kár lett volna érte, látszik, hogy nem két fillér volt. Micsoda jól záródó tető! És még mikrózni is lehet! Zúgás hallatszik a lift felől, gyorsan kinyitja a szervizkocsira akasztott zöld szemeteszsák száját, beledobja a dobozt, aztán kitörli még egyszer a mosogatót, és elindul. A hirdetőtáblánál jár, mikor pittyen a liftajtó. Meglát egy félig lelógó posztert, épp kapóra jön. Fog egy rajzszöget a tábla széléről, és beledöfi a sarkába, aztán olvasást imitál. A műszakvezető akár azt is hiheti, hogy már rég végzett a munkájával. “Fenntarthatósági verseny! Nevezd be a legkörnyezettudatosabb kollégádat, és nyerj neki egy felejthetetlen nyaralást az őrségi ökofaluban!”, na ezt most tényleg elolvasta. Hogy ezek mit ki nem találnak már jódolgukban!
– Végeztél? – a műszakvezető mellette áll, tökéletesre vasalt, mályva színű blúz van rajta, a haja megint olyan, mintha frissen fodrászolták volna. Fel se néz a papírjaiból, már írja is alá az emelethez tartozó rubrikát. Na, ezért érdemes volt mindent patyolatra takarítanom, gondolja.
– Végeztem.
– Hűtőt kiürítetted, ugye?
– Ki hát.
– És ugye kidobtad a dobozokat?
– Ki.
– Az összeset? – kérdezi. Most először néz fel.
– Az összeset. Itt vannak a zsákban.
– Remélem is! Tudod, milyen háklis az irodavezető az élelmiszerbiztonsági szabályzatra. A múlt pénteken is…
– Tudom, hogyne tudnám – vág közbe –, viszont megy a vonatom, most aláírnék, ha nem gond.
– Csak tessék – nyújtja oda a papírt a műszakvezető. – A kocsit hagyd itt nyugodtan. Úgyis jön a gondnok, leviszi.
– Leviszem én, annyi még belefér – válaszolja, és sietve rányom a lift hívógombjára.
Tudja, hogy a műszakvezetőnek még három emelete hátravan, és nem fog utánamenni a tárolóhelyiségbe. Nyugodtan intézheti a dobozokat. Direkt a vastagabb kabátjában jött, az alatt mind elférnek. Ma hatot gyűjtött össze, mind csodásan záródó, prémium műanyag! Az új csajnak mondjuk kicsit gyanús volt reggel, meg is kérdezte, nem öltözött-e túl, de azt mondta neki, hogy érzékenyek az ízületei, és erre abbahagyta a faggatást. Élelmiszerbiztonság, mi? Morogja magában, miközben elhelyezi a kabátja alatt a dobozokat. A mi időnkben még pazarlásnak hívták, a pazarlásnál meg kevés utálatosabb dolog van.
Hétfőn, szokása szerint, elsőként érkezik. Gyorsan kipakol a kabátja alól, aztán átöltözik, fogja a kocsit meg a zöld zsákot, és a lifthez siet. Benyomja a négyes gombot, csukódik az ajtó. Miközben emelkedik vele a lift, arra gondol, milyen érdekes, hogy míg a többi emelet viszonylag rendezett, a negyediken mindig oltári nagy kupi van. Olyan, mintha oda került volna az összes óriásbébi, akit nem tanított rendre az anyukája. De vajon miért pont a negyedikre?! Ha brit tudós lenne, erről biztos jó kis elméleteket gyártana. Csak hát ő se nem brit, se nem tudós. Csak egy egyszerű takarítónő, akinek még a nevét se tudják. Sóhajt egyet, és kilép a liftből. Körülnéz, üres az emelet. Eddig sima ügy. Letámasztja a kocsit a hirdetőtábla előtt, leemeli a zöld zsákot, és kiveszi az első dobozt. A kerek, piros tetejű az. Hajnalkáé, a molett lányé, a második sor legszéléről. Általában lenn eszik a menzán valami jó magyarosat, aztán néha bepróbálkozik egy-egy diétás kajával, ami aztán napokig itt rohad. Ez most épp valami rizsféle volt csírákkal megszórva, ha még egy nappal tovább marad a hűtőben, valószínűleg magától is kimászott volna. Fog egy fekete filctollat meg egy rózsaszín post-itet, ráírja a szokásos üzenetet, hogy “Ne pazarolj, inkább egyél valami finomat!”, aztán beleragasztja a dobozba, és a dobozt leteszi Hajnalka asztalára.
Nyúl a zsákba a következőért, a szuperhősös az. Tisztára, mint egy gyerek uzsonnásdoboza. Mondjuk nincs messze az igazságtól. Istváné a harmadik sorból, akinek az íróasztala mindig tele van pakolva legófigurákkal. Bár nekem is olyan munkám lenne, ahova csak játszadozni járok, gondolja magában, és ahogy átnyúl a filctollért az asztal fölött, beleáll a fájdalom a derekába. Na, ez az óriásbébi pont olyan, mint a derékfájása: fixen számíthat rá. Minden pénteken itt felejti a dobozt, benne egyetlen, utolsó falattal. Többféle üzenetet hagyott már neki: vicceset, komolyat, dorgálósat, különböző színű fecniken, mind hiába. Most a zöld tömbről szakít le egy post-itet, és nagy betűkkel ráírja, hogy “Mi van, megtelt a pocak, cukorfalat?”.
Benyúl a zsákba, a lila doboz kerül a kezébe. Orsié, az ötödik sorból. Ritkán hagyja itt, de akkor majdnem mindig tele van, épphogy csak egy falat hiányzik belőle. Egyszer marhapörkölt volt benne nokedlivel, elég frissnek tűnt, és nagyon jó volt az illata. Nem bírta ki, belekóstolt. Hát, rögtön meg is bánta. Rágós volt a hús, mint az istennyila, a nokedli meg fölragadt a szájpadlására. Na, neki egy egész receptet írt hétfőre, aztán fél szemmel látta, hogy két nap múlva meg is csinálta. Most pénteken fasírtot hagyott a dobozban, nem volt rossz, de kicsivel több rozmaringot elbírt volna. Fog egy cetlit, meg is írja.
Linda doboza következik. Az abszolút rémálom csaj. Miatta vezették be ezt a hülye szabályt, hogy péntekenként ki kell dobni mindent, ami a hűtőben van, miután nyáron képes volt úgy elmenni két hét szabira, hogy benn hagyott egy teli doboz töltöttpaprikát. Pechére a főnöke nyitotta ki, mert összetévesztette a sajátjával, és úgy telibe rókázta a frissen lerakott padlószőnyeget, hogy két műszakon át suvickolták a kollégái. Ő szerencsére épp szabadságon volt, na persze nem nyaralt, mert arra már tavaly se futotta, de legalább strandolt egy jót Csillaghegyen. Két hét nyaralás! Te jó ég, mit meg nem adna érte, ha akár két napig is nyaralhatna! Felzúg a lift, ki jön ide ilyen korán?! Visszaszalad a kocsihoz, ráakasztja a zsákot, lendületet vesz, és megtolja a folyosó felé, a konyha tájékán futólépésre vált. Épp elkanyarodik a mosdó irányába, mikor nyílik a liftajtó, huhh, ezt épphogy megúszta.
A maradék két dobozt a műszak végén juttatja vissza. A post-iteket már előre megírta, így nem több az egész, mint pár lépés meg két mozdulat, hipp-hopp, és már kész is van. Ott virít mindkettő az asztalokon, Gergő és Kamilla doboza. Elégedetten összedörzsöli a tenyerét, aztán sarkon fordul, hogy elinduljon a kocsija felé, de az első lépés után megtorpan.
A műszakvezető és a főfőnök állnak a liftajtóban, és faarccal bámulnak rá.
– Jó est… – köszönne, de torkán akad a mondat.
– Velünk kell jönnöd – mondja a műszakvezető, és felfelé mutogat.
Elindul a kocsiért, de a főfőnök megállítja.
– Most nem lesz szüksége a kocsira – mondja, és ő már pontosan tudja, hogy ez mit jelent: ki van rúgva.
Belépnek a liftbe, a műszakvezető a nyolcas gombot nyomja meg. Szóval akkor a főfőnök irodájában várja a kivégzőosztag. Csukódik az ajtó, mindennek vége van.
– Gondoltad, hogy nem derül ki a turpisság, mikor az egész emelet be van kamerázva? – kérdezi a műszakvezető némi gúnnyal a hangjában.
Próbál válaszolni, de nem tud, csak tátog, mint egy hal. Azt is hagytak egyszer egy narancssárga dobozban, még a feje is rajta volt. Hát, most ő lett a hal, csak neki a fejét is leszedik pillanatokon belül.
Nyílik a liftajtó, nem hisz a szemének. Hatalmas tömeg és éktelen lárma fogadja. A negyedik emeleti kölykök azok, de vajon mit keresnek itt? Jöttek, hogy prömier plánban nézzék a kirúgását?!
Mindenki őt bámulja és mosolyog, aztán István lép közelebb, kezében egy nagy csokor virággal.
– Kedves Marika néni, kérem, engedje meg, hogy gratuláljak!
– A kirúgásomhoz?! – szalad ki a száján, na, legalább ennyi, visszajött a hangja.
A tömeg egy emberként nevet fel.
– Az ökofalusi nyaraláshoz! – lép oda a főfőnök, és kinyit egy műanyag dobozt, amibe egy nagyobb papírlap van belehajtogatva. – A fiatalok magát jelölték a fenntarthatósági díjra!
– Nézze, itt az oklevél: “Marikának, aki heti szinten küzd a műanyagszemét és az ételpazarlás ellen.”
Hát, ezek szerint a nevét is tudják?! Beleszagol a csokorba, gondolatban máris az ökofaluban van. Vajon mennyi dobozt kell oda magával vinnie, hogy biztosan ne pazaroljon?
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Gasztropszichológia Magazin 2025. tavaszi/nyári száma.
(Fotó: Julia M. Cameron, kép forrása: Pexels)