Óvatosan nyitok ajtót, nem akarom, hogy a szomszédok meglássák, mi van rajtam. Pontosabban, mi nincs. Döbbenten áll velem szemben, mint aki nem éppen ilyen fogadtatásra számított, noha én megmondtam: kívánsága számomra parancs. Nem értem, miért nem vesznek komolyan?! Persze, mindenki magából indul ki… Köszönés helyett megfogja a fenekemet – sokkal óvatosabban, mint vártam –, magához húz, és megcsókol. Most először.
Nem mondom, hogy érdeklődés hiányában, mert bevallom, azért kíváncsi voltam, de a tűzijáték elmarad. Ami azt illeti, szikra is alig van. Pedig nem néz ki rosszul, sőt. Még mindig szívdöglesztő a tekintete, amivel annak idején kiszúrt a tömegben. Meg kell hagyni, stílusa is van. Elegáns, férfias, kellőképpen hatásvadász. Ebben hasonlítunk. Annyi a különbség, hogy míg én a testemmel, ő státusszimbólumokkal próbál hatni. Ki miért dolgozik, kinek mi számít.
Előveszek egy üveg vörösbort, a kedvencemet. Rutinosan húzza ki a dugót – de gyönyörű is az a pukkanás! –, miközben arról mesél, mik a tervei hétvégére. Nem mintha kérdeztem volna. Szándékosan nem faggatom a családjáról. Egyrészt nem érdekel, másrészt semmi közöm hozzá. Harmadrészt nem akarom, hogy azt higgye, bármit is várok tőle egy egetrengető orgazmuson kívül.
Az idő telik, a poharak ürülnek, csak a mondandója nem fogy. Jólnevelt vendéglátó lévén megkérdezem, kér-e valami harapnivalót az ital mellé. Persze, hogy kér. De nem ám sós mogyorót, rendes kaját. Édes élet! Nem erről volt szó… Felveszek egy túlméretezett inget, mielőtt kimegyünk a konyhába. Csak nem fogok egy szál combfixben, harisnyakötőben meg csipkés melltartóban főzőcskézni. Értem én, hogy szexi, csak épp túlságosan veszélyes. (Egyébként is, én ennél sokkal különb dolgokról fantáziálok.)
Végignézem, ahogy komótosan megvacsorázik, miközben másodszor is végigmegy a százhúsz számból álló lejátszási listám. Szerintem ő azt sem vette észre, hogy szól a zene. Mindegy, úgyis csak nekem fontos, segít ellazulni. Tölt még egy pohár bort, hogy leöblítse vele a tésztát. Én mondjuk csak az üres gyomromat öblögetem, de nem baj. Hozzászoktam. Visszamegyünk a hangulatfénnyel megvilágított nappaliba. Igyekszem a lehető legelőnyösebb pózba vágni magam a kanapén, kényesen ügyelve arra, hogy még véletlenül se gyűrődjön meg a bőr a hasamon, ő meg úgy nyúlik el mellettem, mintha az esti meccsre várna. El se tudom képzelni, milyen jól érzi magát ebben a nyugiban, mondja. Beletrafált. Ha megfeszülök, se tudom felfogni, hogy tud lemenni alfába tőlem húsz centire, amikor úgy nézek ki, mint egy istennő. Írogatni bezzeg tudott, gátlástalanul. Így akar látni, úgy akar látni, a lényeg, hogy meztelenül, ezt csinálja majd velem, azt csinálja majd velem, csak bírjam szusszal. Én meg persze elhittem. (Mondom, mindenki magából indul ki.) Nem bánom, végül is bugyiban üldögélni sokkal kényelmesebb, mint farmernadrágban. Plusz legalább leborotváltam a lábam, meg mindenem, egy gonddal kevesebb a holnapi koncert előtt.
– Hallod, a múltkor majdnem lebuktunk. Amikor beültünk arra a helyre.
– Mi az, hogy lebuktunk? – kérdezem, nyomatékosítva az utolsó szót. Úgy bámul rám, mint aki nem érti a célzást. Jézusom, lehet, hogy tényleg nem érti! – Azzal indítottál, hogy gyakorlatilag külön vagytok, és a feleséged azt mondta, ha szexet akarsz, menj máshova. Szóval – itt tartok egy rövid hatásszünetet, hátha… – vagy az egyik, vagy a másik nem igaz.
– Te ezt nem értheted!
– Csak tennék egy próbát. Magyarázd el!
– Éltél már nyolc évig házasságban?
– Nem.
– Akkor nem értheted.
Köszönöm ezt a rendkívül alapos magyarázatot, nagy segítség volt! Nem kezdek el vitatkozni, semmi értelme. Sőt, tökéletesen higgadt maradok, habár nem igazán szeretem, amikor valaki tudni véli helyettem, miről mit fogok gondolni és/vagy mit nem érthetek.
– Egy éve se voltál nős, amikor először rám nyomultál – folytatom, de nem tudom, minek. Talán, mert rohadtul unatkozom.
– Az csak játék volt.
– Játék?
– Komolytalan.
– És mit csináltál volna, ha belemegyek? Ha bedőlök neked, és mondjuk beléd zúgok?
– Nem tudom.
Nahát, köszönöm az újabb hasznos választ! Hozzáírom az előzőhöz.
– Nem iszunk egy rövidet? – kérdezi, miután a borosüveg kiürült.
Normál esetben nem keverem a bort a röviddel (maradjunk annyiban, hogy akkor másnap nem vagyok kimondottan istennős), de ezt így nem lehet bírni. Hozom a vodkát. Töltök magamnak egy felest, ő rögtön duplát kér. Kezdem érteni, miről is szól ez az este. Nem rólam, az egyszer biztos. Úgy érzem magam, mint egy szexmunkásnak öltözött pszichológus, csak éppen pénzt nem kapok a szolgáltatásaimért. Pedig bármelyikük órabérével kiegyeznék. Tovább panaszkodik a házasságáról, aztán érdeklődni kezd. Na, nem irántam, a kapcsolataim iránt. Kivel, merre nyaraltam, milyen gyakran, hol csináltuk.
– Erről nem fogok beszélgetni veled!
A saját szokásaimat, vágyaimat megosztani rendben van. Olyan dolgokat kiteregetni, ami nem csak az én magánügyem, egészen más. Nem vagyok hajlandó kiadni az exeimet, pocskondiázni őket pláne. Undorító egy szokás, ha engem kérdezel. Az ember saját magát köpi szemen – és legtöbbször észre sem veszi.
Megiszik még néhány vodkát, közben egyre gyakrabban nézi a telefonját. Nyilván csalódást okoztam neki a hallgatásommal, de nem zavar. Kvittek vagyunk. Későre jár, mondja. Megint nem értünk egyet, de már meg sem lepődök. Lassan indulnia kell, ne haragudjak. Kifelé menet előhúz egy csokit a kabátzsebéből. Nekem vette. Szív alakú, egy „szeretlek” felirat díszeleg rajta. Szerinted?
Becsukom a háta mögött az ajtót, és azonnal rá is zárom. Hát, kettőnk közül legalább ő elment. Az is valami… Egyébként nem is rossz stratégia ez – olyannal kezdeni, aki kifejezetten ellenszenves. Így biztosan nem fogok kínok között vergődni hetekig (hónapokig), amiért felém se néz, és nem fogok ráírni egy gyenge, delíriumos pillanatomban mindenféle mondvacsinált indokkal, csak mert egyfolytában rá gondolok.
(Kép forrása: Pexels)