Azt mondtad, jössz majd, addig is itt hagysz
egy váltás fehérneműt, az éjszakai pólód, a tusfürdőd,
meg a fogkeféd, persze, és egy bontatlan üveg
Johnnie Walkert, azt mondtad, elmész kis időre,
addig kutathatom a jelet, amiből megérzem,
mint rossz álmokból pirkadatkor az esőt,
leülsz-e az asztalomhoz újra.
Mécses narancs fénye olvad a simára kopott
tölgyfa lapra, lábam alatt síkos, középkori kövek,
a védfalig tolták az asztalt, odalenn boltozatos
tetők, erkélyek, szűkülő világosság
a sikátorok elbomló televényein,
mint szentelt ostya a szájpadlásra, rátapad
a nedves kőre.
Azt mondtad, a tengerig kell eljutnod magadban,
mert nem érzed a ritmust, nem hallod a szelet,
az 52 hertzes bálna énekét, miközben alábukik
a mélybe, hogy sziklák repedéseibe, lebegő hínártelep
fonákjára, az óceánfenék elnyúló gödreibe karcolja
bolyongó magányának aritmiáját.
Azt mondtad, jössz majd, csak leszeded
a ruhát a szárítókötélről, rávasalod a fűillatot,
gömbölyödjek bele a nyugágyba,
sziesztaidő van, de én kisurranok a kertkapun,
mint itt sem volt vendég, nézem az eget
a domboldal felfeslő bokrainak bálnaénekében.
Azt mondtad, elég a kihalt part a lelakatolt bódékkal,
korhadó csónakokkal, napszítta árva koporsók,
elég egyetlen csendes óra, miután megjössz,
elég megérintenem a fa kérgét,
az objektív széles fókuszmezőben lát majd újra.
De én belegörbülök a fába, ahogy a tér hajlik,
ha valóban megjössz,
ott majd kitapinthatsz.
Másodközlés; az írás eredeti megjelenési helye a Népszava Nyitott mondat irodalmi melléklete.
(Fotó: Mali Maeder, kép forrása: Pexels)