Ez az egész szitu abból indult ki konkrétan, hogy elmentem egy világközepe szakemberhez, nem mintha szükségét éreztem volna, csak úgy kíváncsiságból. Persze privátban nyomtam, még csak az hiányzott volna, hogy valamelyik sík ütődött ismerőssel vagy pláne családtaggal összehozzon a balsors a közgyógyon. Egy vagyont leperkáltam előre a recepciósnál, persze nem így nevezték, biztos valami coach vagy ilyesmi. Ő intézte az előjegyzést is, két hetet kellett várnom, mire időpontot kegyeskedtek adni. Amikor beestem, a forgatható székében üldögélt a csajszi, olyan igazi menedzser típus, épp az óráját birizgálta, karkötői csilingeltek, és persze a rúzsa meg a cipője színárnyalatban klappolt, ettől rögtön herótot kaptam. A mappája is tiritarka, aranyozott tollán Swarovski kristályokkal, rögtön megutáltam az egész szitut. Ha ilyen a titkárnő, vagy mi lehet a helyes megszólítása, itt az előtérben, ami különben bézs, diszkrét halk zenével megbódítva, milyen lehet bent a szaktekintély? Persze már nem fordulhattam vissza, az lett volna kajakra necces. Egy órát, vagyis 60 percet, vagyis 3600 másodpercet kibírok egy szobában az állítólag kúl pszihomókussal. Már bántam, hogy nem az új farmert húztam magamra, meg az ócska pólóm volt rajtam, rányomtatva, hogy „Zsákutca”. Láttam, ahogy a doktorica arca megrándul, ahogy beslisszolok a rendelőbe – ami olyan volt, mint ahogy a lakberendezők megálmodták –, az orrcimpái picikét kitágultak, mintha valami kellemetlen szagot érzett volna. Alapjáraton elcseszett volt az egész. Nem is tudom, miért néztem meg a neten, hogy mit csinálnak az ilyenek, mint én, akik kilógnak a sorból. Segítséget kérnek! – ez volt a lényege minden szakcikknek. Mert velem nem klappolt valami, állítólag. Persze olvastam olyasmiről, hogy van, aki nem megy tömegbe, visít a póktól, rohamot kap a villódzó fényektől, meg ezernyi dolog van, fóbia meg ilyesmi. Azoknak ciki lehet az élet, na de pókok meg tömeg? Röhej. Ledobtam magam a székre, miközben megállapítottam, hogy 9 oklevél van a falon, 36 szakkönyv a sarokpolcon.
Az unokahúgom miatt, aki sznob volt, mint mindenki a szent famíliában, muszájból tartottam az iramot a szlenggel. Most magamban hálát adtam a hellókittys kiscsajnak, mert így legalább a zavarom leplezhettem, meg szórakoztam is egy kicsit, bár tudtam, ez totál nem fullos dolog. Ja, meg elég drága mulatság is. Bele is vágtam, tiszteletkör meg ismerkedési lihegés óne:
– Senki se százas, így kerek a világ. Én csak számolok, akkor mi van? Ez még nem totál gáz. Bár amikor taliztam egy menőbb lapajjal, az úgy gosztingolt a harmadik összefutás után, hogy tán még a kerületből is lepattant. Összebogyózta, hogy magamban meg néha félhangosan is matekolok, és bedurcizott.
Ezt így egy szuszra elsztoriztam a szaknőnek, az meg csak pislogott. Lehet, hogy nem forgatja az y meg x generáció szótárait, vagy hozzá csak plázacicák meg lattés, lilaködös úrias leánykák járnak valami nagy világfájdalommal és érthető szöveggel? – gondoltam. Komolyan, már majdnem megsajnáltam Flóra doktornőt, hiszen nem ő tehet róla, hogy ilyen rossz a modorom meg szeretem cikizni az embereket. Lassítottam az iramon, és szépen elregéltem, mi is a probléma, amivel ide jöttem, bár nekem aztán nem probléma.
– A számolás – búgtam a legmélyebb hangomon, és tartottam a szemkontaktust – nálam nem kompulzió, s elégedetten állapítottam meg, hogy ez az egyszerűen megjegyezhető szakszó ekkora hatással van a velem szemben ülőre. Ezért tovább folytattam: – Számolok, cseperke korom óta, csak úgy, minden cél és ok nélkül. Dafke. De ez nálam nem kényszeres.
Gyerkőcként minden nap besurrantam a presszóba, ott volt a sarkon, és leltároztam a minyonokat meg a krémeseket. Sose vettem egyet se, utáltam az édességet, ma se kóstolok ilyesmit, és még életemben nem ittam semmi cukros lónyálat. A családom persze kiakadt, mert állítólag mindenki tök norma, csak én nem. Az édességutálatom miatt, hisz állítólag a gyerekek imádják a cukrosat, meg a szövőnők is cukros ételekről álmodtak a poétánál – na, ekkor elmosolyodott a doktornő, és ragyogni kezdett a szeme –, meg a számolás. Ha belépek valahova, rögtön statisztikázom a bent levőket. Nincs ezzel semmi szándékom. Ha valaki megzavar, nem érzem úgy, hogy összedőlt a világ. Persze csordában csak saccolok, de egész jól megy. Soronként, oszloponként.
Nem vezetek statisztikát, nem fordulok vissza, ha páros jön ki, vagy páratlan, nincsenek kedvenc és baljóslatú számaim. Egyszerűen csak számolok.
A fater meg aggódott a mániám miatt, mert volt valami távoli nagynénje, a Malvin néni, diliházban végezte, mert még valamikor az őskorban pucéran felmászott a diófára, és egy ősöreg párbajpisztollyal célzott lövést adott le a postásra. Elhibázta.
A doktornő tágra nyitotta a szemét, és elfúló hangon rebegte: – Elhibázta? – Majd a diszkrét kiskosztümhöz cseppet se illő hangon visítva röhögni kezdett, az asztalra csapott elragadtatva, és a riadtan belépő eleganciának csak intett, hogy no problem, húzzon ki. Tenyerével törölte le a könnyeit, és a válla meg-megrázkódott a franciás szabású blézer alatt. – Hát ez oltári – nyögte ki, aztán pukkadozva folytatta. – Ekkora szókinccsel meg humorral írjál blogot, én leszek az első olvasód. Hirtelen közelebb hajolt: – Még soha senkinek nem mondtam, de benned megbízom. Én meg minden feliratot hátulról előre olvasok el. rezsimlelÉ – suttogta –, tarájikzséV, meg ilyesmi – és lassan kezdett vörösödni, nyakától fölfelé, egyenletesen.
Egy pillanatra elképzeltem Flórát – már nem gondoltam úgy rá, mint lélekbúvárra – egy vasárnapi ebédünkön. Amikor anya húga eme kiemelt napon kegyeskedett eljönni, szerintem csak a kaja miatt, csak néztem, ahogy otthon vörösre színezett haja felkunkorodik a nyakánál, s pont kilátszik egy nagy bibircsók. Gúnyosan megkérdezte tőlem, hogy számolok-e még, de apám elterelte a szót. Ehhez aztán mindenki piszkosul értett, hogy elmaszatolja a kényes témákat. Ez meg valahogy az volt, titkolandó. A család minden tagja ugrásra készen állt, hogy eltereljék mások figyelmét erről a dicstelen cselekedetről, mintha valami gusztustalanságot csináltam volna. Engem aztán egy cseppet se zavart. Se a számolás, se a család. Apám katonás rendet tartott, sarkosra kellett húzni a lepedőt, és minden pénteken kiporszívózta a kocsit. Anyám csak szerdán vasalt. Akkor ez is kényszercselekvés? – kérdeztem tőlük, de persze nem kaptam választ, mert miért is kaptam volna?! Alig vártam a nagykorúságom napját, és olyan gyorsan leléceltem, hogy még a szülinapi tortámon égett egy-két gyertya.
– Hálátlan kis dög vagy – mondta a nagynéném, amikor összefutott velem az aluljáróban.
– Az vagyok – bólogattam. Ennyi volt.
Flóra csak nézett rám, aztán egy csicsás névjegyre odafirkantott egy telószámot. – Bármikor hívhatsz – mondta –, de nincs veled semmi baj.
Ahogy kiléptem, a forróság úgy csapott képen, hogy megszédültem. Egy kék inges srác fogta meg óvatosan a kezem, és mikor ránéztem, olyan volt, mintha már láttam volna. Komolyan, mint egy ezer fejezetes teleregényben, rajtam meg egy kopott farmer meg a zsákutcás póló. Érdekes, hogy ez jutott eszembe. – Azt hittem, sose jössz már ki – mondta. Több mint egy órája várlak, pontosabban 3611 másodperce – tette hozzá. – Te jó ég! Számol! – futott át rajtam. Villanásnyira megint elgyengültem, s hirtelen valami finom édességet éreztem, pedig sose szerettem ezt az ízt.
(Fotó: SHVETS production, kép forrása: Pexels)