Nem fordul elő többet, ígéri. Csak ezen legyünk túl. Aztán könnyebb lesz. Mostantól tényleg másként viszonyul hozzám, meglátom. Ilyeneket mond, így próbál nyugtatni – sokkal inkább magát, mint engem. Hiszek neki. Látom rajta, hogy komolyan gondolja. Nem bánja, amit tett, de megijedt. Ő is tudja, hogy ezúttal túl messzire ment. Pontosabban vissza, egy régi módszerhez. Most is bevált. Nem haragszom érte, csak ne csináljon belőle újra rendszert. Nem bánhat velem olyan keményen, mint akkoriban, azt nem élném túl. Mindent én sem bírok el. Néha megérdemlem, persze. Sőt, talán provokálom is, hogy aztán minden várakozását és elképzelését felülmúljam. Még mindig meg tudom lepni. És olyankor imád. Szép ruhákba öltöztet, tejben-vajban füröszt. Kényeztet, gyönyörködik bennem, büszkén mutogat. Szeret. Tudom, hogy szeret.
Ez az egy alkalom már nem oszt, nem szoroz. A tekintélyes rutinomnak hála gyorsan regenerálódok. Kicsit még remegek, de legalább már nem fáj. Különben is, neki nehezebb, mint nekem. Látni, ahogy szenvedek. Miatta. Azt is tudom, hogy amikor bánt, valójában magára haragszik. Minél gyengébb, nekem annál erősebbnek kell lennem, mert én vagyok szem előtt. Nekem szólnak a bókok, az elismerő, irigy pillantások. (Na meg a kritikák.) Ritka az olyan, aki rá is kíváncsi, pláne az első pillanattól. Bevallom, azt nem is nagyon tudom kezelni. Nem azért küzdök, hogy láthatatlan legyek. Ő sem hiszi el, hogy van olyan, akit érdekelhet. Aki átnéz rajtam, és rögtön őt akarja. Olyankor zavarban van, feszeng, és összevissza beszél. Hiába vagyok ott vele, úgy érzi, magára maradt. Mint egy szuperhős, akit megfosztottak az erejétől. Szokatlan neki ez a meztelenség – nem úgy, mint nekem. Engem naponta többször levetkőztet, és tetőtől talpig végigmér. Lassan halad, milliméterről milliméterre. Ha valami szemet szúr neki, nem olyan, mint ahogy azt ő elképzelte, keményen büntet. Türelmesebb és elnézőbb, mint régen, de nem azért, mert törődik velem – ezzel is csak a gyengeségemet hangsúlyozza. Hiába, egyre nagyobb erőfeszítést igényel, hogy tökéletes formában legyek a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján. Nem megy olyan könnyen, mint huszonévesen. Én, ha nehezen is, de elfogadtam a korlátaimat, és sokkal elnézőbb vagyok magammal – csak ő nem képes rá. Teljesen elvakította a hülye kontrollmániája. Bárcsak találna valami mást, amit irányíthat, és békén hagyna engem!
Éles fájdalom hasít belém, összegörnyedek. Csukott szemmel várok, míg elmúlik az érzés, miközben ütemesen lélegzem. Ennem kéne valamit, de félek, semmi nem marad meg bennem.
Joggal kérdezhetnéd, miért viselem el. Zsinórban tizenhárom éve… Igen, az nagyon sok. Nemhogy kitörölni, átrajzolni is nehéz a szokásokat, a dinamikát, ami ez idő alatt berögződött. És ez csak a jéghegy csúcsa. Merthogy a kettőnk kapcsolata még ennél is messzebbre nyúlik vissza. Harminchárom éve vagyunk elválaszthatatlanok. Nem hagyhatom el, egyszerűen nem lehetséges. Hogyan szabadulhatnék meg attól, ami születésem óta bennem van?
Talán ezzel kellene kezdenünk. Hogy nem külön entitásként tekintünk magunkra. Egymásra. Nincs felsőbbrendű tudat, ami irányít, nincs alárendelt test, ami teljesít. Egyszerűen én vagyok. A testem pedig a részem, nem a tulajdonom. Nem a bástyám, nem a páncélom. Nem szolgál, hanem működik. Életben tart. És ha valaki nem kíváncsi rá – nem csak arra kíváncsi, az nem azt jelenti, hogy nem elég jó. Nem menekülni kell előle, hanem örülni neki.
Felegyenesedek, és veszek egy hideg zuhanyt, hogy magamhoz térjek. Kávét nem merek inni, attól félek, még a lelkemet is kihajtaná belőlem. Két szem Stadalax éhgyomorra, egy kalóriadeficites nap után… Normális?! Felöltözöm, felteszek egy leheletnyi alapozót, sötétbarna kontúrral kiemelem az arccsontomat. Azon kevés adottságaim egyike, amit kimondottan szeretek. Kemény, szögletes, karakteres – pont, mint én. Miközben a középső ujjammal elsatírozom a határozott vonalat, azon tűnődöm, milyen kár, hogy a lelkemhez nincs ilyen eszközöm. Aki azt szeretné látni, az a kozmetikázatlan, retusálatlan, filter nélküli valóságot kapja. Azt nem tudom korrektorral meg púderrel kijavítani, megszépíteni, és ez megrémiszt. Csak ahhoz értek, hogy tudom elfedni – abban viszont profi vagyok. Pontosabban voltam, egészen mostanáig.
Hogy mi változott? Jött valaki. A semmiből. Azzal kezdte, hogy nem érdekli a testem. Az csak egy test. Hozzátette, azért csábító, nyugodjak meg – de kevés. Ő a lelkemre kíváncsi. A gondolataimra. Mindenre, az egészre. Rám. Az első pillanatban kicsavarta a kezemből az egyetlen eszközömet, amivel eddig hatni tudtam a férfiakra. Kizárt a komfortzónámból, zsebre vágta a kulcsot, én meg csak toporgok, és nem tudom, hogyan tovább. Elmondom neki, hogy ehhez időre van szükségem. Nem nélküle – vele. Nem ijed meg, nem tűnik el. Felhív. Találkozunk.
Alig látok az éhségtől, de azonnal kiszúrom az étlapon a cigánypecsenyét. Összefut a nyál a számban… Imádom a szalonnát a tetején! Nem gondolkodom azon, illik-e ilyet ennem saláta helyett, nem érdekel, mennyi zsírt vagy rostot tartalmaz, ahogy az sem, milyen késő van. Ezt választom. Krumplit azért nem kérek hozzá, elég a káposztasaláta. A valóságot akarja, ez is a csomag része.
Magam is alig hiszem el, de élvezem a vacsorát. Nem tudom, hogy csinálja, de nem frusztrál, hogy enni lát. Az egész olyan… természetes. Azt mondja, más vagyok, mint eddig, így még soha nem látott mosolyogni. (Mondanám, hogy ebben a vodka-szódának is van némi szerepe, de inni történetesen már látott.) Órákig ülünk egymással szemben, és beszélgetünk. Ruhában. Meztelenebb, mint valaha.
Éjjel, amikor alvás helyett újraélem a történteket, felsejlik előttem valami. A vacsora végeztével a tányéromra helyeztem a kést meg a villát, tökéletes párhuzamban. Ennyi. Ennyit csináltam. Nem rohantam ki a mosdóba, hogy megnézzem, mekkorára nőtt a hasam a másfél szelet hústól, nem próbáltam meg észrevétlenül megtapogatni, kitüremkedik-e a gyomrom. Amikor hazafelé menet megfogta a derekamat, nem toltam el a kezét a nemlétező oldalhájamról – egyszerűen átkaroltam.
Talán igaza van. A test csak a látszat. Sanyargatni pedig nem több, mint elvonni a figyelmet arról, ami igazán éhezik.
(Fotó: Suzy Hazelwood, kép forrása: Pexels)