Régi barátnők voltak, két szolidnak látszó, veszettül szarkasztikus, vagány csaj. A húszas éveikben jártak, amikor találkoztak közös munkahelyükön, egy állami cégnél. Liának már volt egy ötéves fia, Áron. Orsi is házasságban élt, de nem született gyereke, mindig úgy érezte, túl sok terhet cipel ahhoz, hogy szülővé váljon. Hiába költözött el otthonról az ország másik végébe, a múltja egy percre sem eresztette el. Sorra haltak meg a családtagjai, előbb az anyja rákban, majd a testvére, aki öngyilkos lett. Orsi volt az üdvözítőnek látott teherhordozó, úgy képzelték, ott lesz velük örökre. De abban a kénköves kárhozatban képtelenség volt megváltást elérni, onnan csak elmenekülni lehetett. Orsi hosszú évek alatt tanulta meg, hogy butaság egy házasságot a szabadulás vágyára alapozni. Az apja húzta a legtovább, Orsi már elmúlt negyven, amikor a nyári agybomlasztó kánikulában jött a hír, hogy az örege infarktust kapott egy túracsoport kirándulásán, és mire a mentőhelikopter odaért, már nem lehetett újraéleszteni.
Lia volt az egyetlen ember, aki teljesen értette Orsit, és e megértésben kizárt volt a megalázó szánalom. Kezdettől egy hullámhosszon voltak. Elmondták egymásnak a szerelmi csalódásaikat, amelyek még azelőtt történtek, hogy ismerték volna egymást. Kiderült, egyikük sem szenvedélyes vonzalomból házasodott meg. „Alkut lehet kötni a sorssal” – jelentette ki sokat sejtetően Lia az egyik világmegváltó beszélgetésükön, és hatásszünetként beleivott a tonikjába, majd felpillantott Orsira. A következtetés nem illett racionális, sőt brilliánsan okos egyéniségéhez. Orsi azt hitte, neki már senki nem tud meglepetést okozni, így alaposan elképedt. Lia, aki olyan talpraesett volt, hogy a jég hátán is megélt, megoldotta a lehetetlent, ahogy a kvantumfizikusok legmerészebb álmaikban a húrelméletet. A misztikus üzenet, miszerint lepaktált egy hatalommal, amely az emberek fölött áll – bár nem Isten, csupán a végzet –, megerősítette rokonlelkűségüket. Lia könnyed életfelfogása bátorítólag hatott Orsira. Mély és maradandó befolyást gyakoroltak egymásra, barátságuk töretlen volt évtizedeken át.
Eközben Áron felnőtt. Orsinak úgy tűnt, mintha egyik napról a másikra vált volna bumfordi, fecsegő Pumukliból visszafogott, szellemes Z generációs Kratésszé. Mintha ma lett volna, hogy jógaóra után az óvodába mentek Liával, hazafelé Áron a gyerekülésből nyomta a dumát, és ők kuncogva hallgatták a mókás gyerekszáj mondásokat. „Anya, holnap szörnyű lóverseny lesz az oviban!” – lelkendezett Áron a szörpivó versenyt félreértve. Máskor azon vihogtak, hogy kérdőre vonta a látogatóba érkező baráti családot, miért szoktak későn ebédelni. Kifülelte ugyanis, amikor Lia és a férje arról beszéltek, hogy „Zsuzsáék úgyis mindig későn esznek”.
Áron kiskamaszként sokat civakodott anyjával, ami Liát éppúgy szórakoztatta, mint Orsit. Akkurátus, de leleményes fiú volt, éles eszű, ám kissé magának való. Ahogy Áron nőtt, Lia egyre jobban sugárzott az anyai büszkeségtől. Orsi akkoriban érzett rá arra, hogy maga Áron lehet annak az alkunak a kulcsa, amelyre Lia egykor utalt. Lia egy viszonzatlan szerelem miatt ugrott bele a házasságába Áron leendő apjával, Orsi ennyit tudott. De a friggyel csupán benyújtotta a számlát a sorsnak, hogy megszülhesse szenvedélyes rajongása új tárgyát, Áront.
Áron tizenhat éves korára az anyjával folytatott tréfás perlekedései évődően összecuppanó, elmés csatározásokká váltak. Lia lubickolt a boldogságban, hogy a fia, aki már egy fejjel magasabb volt nála, még lelkesen ölelgeti, de már partner is a sziporkázóan szellemes, rögtönzött „stand up” előadásukban, amelyet általában rokoni, baráti közönség előtt folytattak.
Orsi időközben elvált, és szüksége lett valakire, hogy napi egyszer megsétáltassa helyette a kutyáját. Lia ajánlotta neki Áront, aki tékozló fiúként épp hazatért egy ellébecolt külföldi tanév után. Újabb éven át készült egy újabb egyetemi felvételire, így jól jött neki a zsebpénz, amit a munkáért kapott Orsitól. Áron tökéletesen megbízható választás volt, akár az anyja.
Bár az üzletkötésnek Lia volt az önkéntes közvetítője, egy-egy megjegyzése arról árulkodott, hogy kissé zavarba ejtő számára, hogy a felnőtt, de még facér, tapasztalatlan fia és szinglivé vált barátnője napi szinten kapcsolatban vannak egymással. De inkább csak játszott ezzel is, anyai aggodalma nem kerekedett felül józan ítélőképességén.
Áron végül több esztendőn át sétáltatta Orsi kutyáját, itthon folytatott tanulmányai alatt buzgó, felelősségteljes segítő maradt.
Amikor Áron krisztusi korba ért, Orsi és Lia elhatározták, hogy utazást szerveznek a régi nyaralóhelyükre, ahová párjaikkal és a még kisgyerek Áronnal jártak. A felnőtt Áron úgy döntött, velük tart. A múltidéző üdülés kiválóan sikerült. Túráztak a sziklákon, mint régen, úsztak a hegyi tóban, sétáltak az ékszerdoboz városkában, esténként pedig sör és koktél mellett vidulva sztorizgattak. Az igéző nosztalgikus hangulatba alig érzékelhetően vegyült valami érthetetlen frusztráltság, ám egyre inkább irritálta Orsit. Azon kapta magát, hogy figyeli Liát és Áront, vajon dúl-e még közöttük az elfogult szimbiózis. Ugyanakkor nem tudta, miért foglalkoztatja a kérdés, hiszen soha nem sértette lelkét barátnője fia iránti imádata. Talán mert Áron már családos is lehetne, latolgatta az okot magában kissé kajánul, ám hamar elvetette. De mégis folyt valami ármányos cselszövés, amit Lia és Áron előre kitervelhettek, ő pedig mint rossz tréfa áldozata, fulladozott tőle. Végül felfogta, hogy Áron most neki kedveskedik pont úgy, ahogy egykor Liának.
A nyaralásból hazatérve Orsi felütötte a megutaztatott régi fényképalbumot. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta, már biztosra vette, hogy hiányzik belőle egy a fotó, mégpedig az, amelyiken ő és a tízéves Áron vigyorognak a lencsébe. Nem tévedett, a ragasztott papírsarkok csak a kép helyét keretezték, holott pár napja mindnyájan együtt derültek a fényképen. Ismerte Liát. Kilopták Áronnal az albumból, mert ha Orsi keresni fogja, és rákérdez, nem keveredett-e az ő régi fotóik közé, bizonyítékát adja, hogy sikerült a tervük, hiszen csakis Áron miatt lehet neki ennyire fontos a fénykép.
Elmosolyodott az elárvult fotósarkok felett, vicces volt, hogy az önámításnak e formáját Lián kívül másnak nem bocsátotta volna meg.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)