1977. augusztus 16-án halt meg Elvis Presley. Peti erre pontosan emlékszik, mert másnap elveszthette volna a szüzességét, ha lett volna hozzá bátorsága.
– Végre ideértél, haver! – köszöntötte őt Dani egy langymeleg Balatoni Világossal a balatongyöröki vasútállomáson. A langyos sör ugyan nem emelte a forró augusztusi délután színvonalát, de a hétvége elindítására megfelelőnek tűnt. Minden izzadt utas fel- és lekászálódott már a vonatról, a gőzmozdony húzta tovább a forró kocsikban a Balaton vizére vágyó vagy attól épp búcsúzó embereket.
– Tulajdonképpen kikkel is töltjük a hétvégét? – kérdezte Peti.
– A két bátyám egyetemista haverjai lesznek itt, fiúk, lányok vegyesen, meg pár helyi haver. Csak mi ketten vagyunk középiskolások. Búcsúztassuk el a nyarat az utolsó gimis évünk előtt! Minden oké lesz, nyugi! Ne parázz! Elég, ha elprüntyögöd nekik az „Első villamost” meg a „Lökd ide sört”, és már te is a banda tagja leszel. Látom, a gitártokod nagyobb, mint a táskád.
– Te mondtad: fürdőgatya, két póló, törölköző meg fogkefe.
A házban és az udvaron nagy volt a felfordulás. Vagy húsz ember jött-ment táskákkal, poharakkal attól függően, hogy érkeztek és bekuckóztak, vagy már inni készültek, volt, aki az udvaron sátorállítással bíbelődött. Magas volt az alapzaj, mindenki beszélt, ha kellett kiabált, nehéz volt eldönteni, hogy a hangszóróból szóló zene elnyomni vagy aláfesteni akarja a nyüzsgő hangzavart. Ketten épp becipeltek egy nagy demizson bort, amit most vettek a faluban, néhányan nekiálltak a paprikás krumplinak az udvar sarkában. Jó nagy a kondér, elég lesz egész hétvégére. Az áhított kajaszag helyett még a nehezen begyulladó fa füstjének bűze uralta az udvart.
– Pakolj be, keress magadnak helyet! Ágy biztos nem jut, talán szivacsot még találsz, terítsd le bárhova, tedd rá a cuccod, és kész! – adta meg Dani a beköltözéshez a használati utasítást.
– Nincs több „Neked írom a dalt”, hagyjunk holnapra is! – jelentette ki vacsora után már a tábortűznél Peti az egyre lelkesebben daloló társaságnak, és tűnődve tokba tette a gitárját. Közben az járt a fejében, hogy milyen könnyű megismerni az embereket abból, ahogy a tábortűznél énekelnek. Ki vezeti a szólamot, ki az, aki nem, de azt hiszi magáról, ki az, aki szeretne, de csak tétován tud részt venni a kórusban, kit zavar, hogy köze sincs a dallamhoz, ki az, akinek szintén nincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy hangos legyen, és még cifrázza is.
Olcsó csehszlovák dobozgitárját ügyesen használta arra, hogy barátkozzon, de egyben elbújtassa mögé önbizalomhiányát, kétségeit, olykor rátörő tétovaságát. Nagyon gyorsan teremtett kapcsolatot, jutott el mély beszélgetésekig, hogy aztán váratlanul rálépjen a fékre, és megijedjen, hogy nem ment-e túl messzire.
– Rohadt meleg van, menjünk be a vízbe! – noszogatta Juli az este még mámoros, de délelőttre erősen másnapos társaságot a strandon. A fűben heverők úgy érezték, hogy elfolynak a napon, mint a margarin a reggelire evett száraz kenyéren. A csapat mégis beóvatoskodott a vízbe, ami sokkal jobban esett, mint várták. A hűs Balaton kellemesen felfrissítette őket, párok alakultak, akik hamar egy emberként olvadtak össze, és ki tudja, mi folyt a víz alatt. A többiek meg játszottak, dumáltak a vízben, beszólogattak a Balcsiban évődőknek. Alighogy kijöttek a partra, a strand hangszóróiban bemondta a rádió, hogy meghalt Elvis Presley, és lejátszották néhány számát.
– Gyere, táborozz le mellém! Én vagyok a legvidámabb barakk a lágerban – nevetett este a tábortűznél Juli Petire, aki nem tudta, mit gondoljon a lányról, akit csak tegnap este ismert meg. Az utcán nem fordult volna meg utána, de ahogy látta a társaságban, a személyisége sok vonzó, megfejteni való izgalmat ígért. Kihívó magabiztossággal viselte magán az összes húst és zsírpárnát, amit mások inkább kemény munkával ledolgozni, eltakarni vagy szégyellni valónak gondolnának. Irigyelte az önbizalmát, a gátlás nélküli harsányságát, el nem fogyó jókedvét, azt a természetességet, ahogy másokhoz fordul, pontosan azt és úgy mondja nekik, amit éppen hallani akarnak.
Néhány órával és sokkal több pohár borral később a kert egy sötét zugában álló almafa alatt feküdtek a fűben. Keveset beszéltek, sokat csókolóztak. A bor oldotta Peti gátlásait, és felvillanyozta az első, önmagát mindenestől neki odaadó, puha női test varázsa. A ruha alatt a kezével felfedezett mindent, amit elért, és megérezte, hogy bármit el szabad érnie.
– Ha a mellem nem fér el egy kezedben, nyugodtan használhatod a másikat is – kuncogott a lány a fülébe. Alaposan feltérképezték egymást. Nagyon késő volt, mire mindketten visszamásztak a szobákban a helyükre a földön összevissza fekvő emberek közt.
A vasárnapi strandolás után mindenki pakolni kezdett, készültek a hazautazáshoz. A sátrak elbontva, a szivacsmatracok a szobában összerakva, rendközeli állapotot mutatott a ház.
– Danival megbeszéltem, hogy néhány cuccot, amit tőlünk hoztunk át, segítesz visszavinni hozzánk – fordult Juli Petihez. Onnan már közel a vasútállomás, egyből mehetsz a vonathoz.
– Nektek van itt házatok? – csodálkozott Peti.
– Persze, de ilyenkor én is mindig itt alszom. Viszont egyedül nem tudom hazavinni a kempingszékeket, a kondért, meg a többi szirszart.
Peti elbúcsúzott Danitól és a többiektől, és megraktak egy kézikocsit az elszállítandó dolgokkal. Hamar odaértek Juliék házához, behordták a székeket a teraszra, a kondért a garázsba, az evőeszközöket, tányérokat a konyhába.
– Arra gondoltam, itt aludhatnál, ráérsz holnap hazamenni – nézett a lány egyenesen a fiú szemébe. Peti lefagyott. Az ajánlat váratlan volt, és megijesztette. Leült egy ágyra, és az agya vadul kattogni kezdett. „Utálom az ilyen helyzeteket, amikor nincs egy gyors, frappáns válaszom… így lerohanni… nem így akarom az elsőt, szerelem nélkül… mi van, ha elkapok valami hülye betegséget egy szinte ismeretlen lánytól… mi van, ha nem jól csinálom, nevetségessé válok… nem tudom, bízhatok-e benne… mi lesz, ha lebőgök… megtartja-e magának, vagy nagy hangon telekürtöli a hírrel a társaságot!?” Kínjában csak nyökögött valami magyarázatfélét.
– Jó lenne, de nem lehet. Otthon megígértem, hogy ma hazaérek, és ez a most induló vonattal is csak éjfélre sikerül. A szüleim talán felhívnák Daniékat, ha nem lennék otthon reggelre sem, és kiderülne, hogy már tegnap vége lett a bulinak. Az nekem nagyon ciki lenne.
– Belelátok a fejedbe. Olyan hülye vagy, de olyan édesen, szeretnivalóan hülye! Eredj, le ne késsed a vonatod! Egy puszit azért kapok?
(Fotó: Vladyslav Dukhin, kép forrása: Pexels)