– Na vegyed a cipődet, kimegyünk a rétre focizni. Apu a konyhából kiabált ki, én azonnal rohantam felhúzni a tornacipőt, és egy perc múlva indulásra készen álltam az ajtóban. Apu még a rövidnadrágját kereste, de hál’ istennek hamar meglett, és indulhattunk is.
Nyáron, ha anyu délutános volt, apuval sokszor kimentünk focizni. Először mindig azt mondta, mint most, hogy ketten kimegyünk egy kicsit rugdosni a rétre, aztán általában csapódott hozzánk valaki, majd még valaki, végül a rugdosásból annyi lett, hogy max én lehettem a kapufélfa.
Apu imádott focizni, anyu szerint teljesen focistaalkata is van, ráadásul ballábas, ami ugye még jobb is, mert megtévesztő. Legalábbis anyu így mesélte, ha szó esett arról, hogy apu szeret focizni. Titokban büszke volt rá, de be nem vallotta volna.
Szóval ma is kimentünk a rétre focizni, aztán kijött Váradi Olgi apukája, Laci bácsi, meg a Csendes Joli néni férje, akit nem tudom, hogy hívnak, de iszonyat jól focizik, azt tudom. Jöttek még egy páran a Homok utcából is, mindjárt megvolt a két csapat. Apu eleinte még labdavisszarúgónak alkalmazott, de azt azért hamar meguntam, és kezdtem elsomfordálni onnan. Odaadta a lakáskulcsot, hogy őrizzem a kezemben, és nehogy elhagyjam, mert agyonüt. Persze, mondtam, soha nem tennék olyat, hogy egy ilyen értékes dolgot, mint egy kulcscsomó, elhagyjak. (Akkor már volt saját kulcsom, amire szerintem igenis vigyáztam, de valahogy mindig eltűnt, nem értem, hogyan. Anyu hármasával csináltatta nekem a gyárban két deciért, egy műszak alatt meg is volt, úgyhogy a hülyének is megérte, nemhogy nekünk.) Amúgy ez nem is volt kulcscsomó, mert a kisebbet hoztuk magunkkal, pont azért, hogy ne kelljen cipelni a nehéz kulcsokat focizás közben. A nagy csomót otthon hagytuk szépen felakasztva a bejárati ajtó melletti nagyszögre. Azon volt a telekkulcs, a gyári öltözőkulcs, a nagykapu lakatkulcs meg a hátsókerti szerszámoskamra kulcsa. Ezenkívül még volt rajta legalább hat kulcs, amiről nem tudtuk, hogy mit nyithat.
Váradi Olgival úgy döntöttünk, hogy nagyon unjuk a meccset, és amíg világos van, felmegyünk a közeli erdőbe. El is indultunk, amikor gondoltam egyet, visszafordultam, és bekiabáltam apunak, hogy a kulcsot leteszem ide a kapufa mellé. Egy nagy fehér kő volt a kapufa, valamelyik utcabeli építkezésről hozta el kölcsön Lantos bácsi.
Apu észrevette, hogy letettem a kulcsot, még bólintott is, de éppen kapura lőttek, úgyhogy nem érdekeltem többé.
Olgival felmentünk az erdőszélre rettegni, mert akkoriban csuklyások támadtak minden szép lányra az erdőben, és azt pletykálták, hogy a szomszéd utcából Nagyváradiék nagyobbik fia a bandavezér. Meg akartuk lesni a csuklyásokat, és terveket kovácsoltunk, hogy hogyan kapjuk majd le a fejükről a csuklyát. A tervek szövögetése közben hanyatt feküdtünk az erdőszélén a fűben, és nem rejtettük véka alá a csalódottságunkat, hogy egy árva csuklyás, annyi nem jött minket molesztálni. Szinte észre se vettük, hogy lassan esteledik. Hirtelen ugrottunk fel és szaladtunk a rét felé, kicsit be is voltunk szarva, hogy már minket keres mindenki. Tévedtünk. A meccsnek éppen akkor lett vége, még hosszabbítás is volt. Apuról patakokban folyt az izzadság, látszott rajta, hogy nagyon elégedett magával. Végül győztek, boldogan dicsekedett vele. Na, induljunk hazafelé, a kulcsra vigyáztál, remélem.
Mondom, milyen kulcsra, hát ide tettem a kapufélfához, szóltam is neked, te meg bólogattál, hogy jó-jó. Bólogatott neked a vörösördög, az anyád úristenit, hogy ennyit nem lehet rád bízni, de én vagyok a hülye, hogy is gondolhattam, hogy…
Egyre idegesebb lett, az összes kő alá benézett a környéken. Már sötétedett, de ordibált velem, hogy azonnal menjek, és keressem meg, mert ki tudja, hova a francba tettem, és hol hagytam el már megint, ebben a hónapban ez már legalább a harmadik, istenem, mennyire jellemző is ez rám!
– Kettő.
– Micsoda?
Mondom, kettőt hagytam el.
– Na, indulj előttem hazafelé!
Az ujját felemelve fenyegetett, jobbnak láttam, ha befogom a számat. Elindultunk haza, és egész úton végig csak mondta és mondta, hogy agyonüt, ha hazaérünk, egészen biztosan legalább két hétig a lábamat se tehetem ki a házból, és felejtsem el, hogy bármelyik barátnőm bejöhet. Ijesztő volt, ilyen mérgesnek én még nem is láttam soha.
Ahogy hazaértünk, bemászott a kapun, és próbált hátul valami nyitott ablakot keresni. Persze nem talált, még a redőnyök is gondosan le voltak húzva. Kénytelen volt a szomszédba becsengetni, hogy felőlük, a viszonylag magasan levő spájzablakon engedjék bemászni. A szomszéd néni nagyon kedves volt, még a nagyobbik létrát is kihozta, hogy apukám felérje az ablakot. Beszaladt egy kislámpáért is, hogy apu jól lásson a szürkületben. Szerencsére anyu mindig nyitva hagyta a spájzablakot, mert kellett a szellőztetés miatt.
A létra tetejéről apu megpróbálta beszuszakolni magát a parányi ablakon. Nem ment. Akkor kitalálta, hogy majd felemel engem, menjek csak én, mert kicsi vagyok, beférek. Nekem tetszett az ötlet, már pattantam is a létrára, de a szomszéd néni elkezdet sivítozni, hogy ne csinálja már, szomszéd, hogy gondolja, hogy azt a szegény kislányt abba a sötét spájzba berakni az ablakon keresztül, nem tehet ilyet, meg ne próbálja!
Apu így kénytelen volt magát szuszakolni továbbra is, nem venné a lelkére, ha a szomszéd néni telekürtölné az utcát, hogy milyen apa ő. (Szerintem csak én hallottam, hogy azt mondta, hülyepicsa.)
Nagy nehezen átnyomta magát a spájzablakon, nagy csörrenést és hangos káromkodást hallottunk, egyből gondoltuk, hogy leért a földre a másik oldalon.
Szaladtam a kapuhoz, már jött is apu nagyon mérgesen a nagyobbik kulcscsomóval a kezében. Káromkodott rendesen, a hasáról és a hátáról végig lejött a bőr, itt-ott vérzett is. Kicsit húztam a nyakam, szaladtam befelé. Nagyon gyors reflexű gyerek voltam, így a bejárati ajtóban csak elsuhant mellettem a seggberúgás. Mivel elugrottam előle, úgy szökkentem, hogy végigszántottam a folyosót.
Apu nagy dérrel-dúrral jött utánam, már azt hittem, rosszul lesz, annyira idegesnek tűnt. Azt gondoltam, biztosan megvárja anyut, hogy elpanaszolja neki este fél tizenegykor, micsoda egy átkozott rossz kölyök vagyok. Abban a pillanatban már halottam is, hogy mondja, na, majd anyádnak beszámolhatsz róla, mit műveltél. Ezért az jutott eszembe, hogy kedveskedek neki, hátha nem árul el anyunak. Melegítek vizet, apuci, hogy meg tudj fürdeni, nagyon leizzadtál, mondtam, annyira kedvesen, amennyire csak tudtam. Apu legyintett, hogy jó idő van, nem szarakodik ő a sparhelttel, lefürdik hideg vízben, hozzam csak ki a lavórt a spájzból. Elrendeztem mindent, szépen ráraktam a konyhaasztalra a lavórt, vizet is öntöttem bele, meg törölközőt is készítettem.
Apu leordított, hogy húzzak kifelé, hadd tudjon mosakodni tisztességesen, ne tátsam itt a számat, akkor lettem volna ilyen lelkes meg figyelmes, amikor elhagytam a kulcsot. Ki is takarodtam egy másodperc alatt.
Így aztán csak kintről hallottam, hogy csörrent a rövidnadrágja, amikor ledobta. Azt is csak kintről hallottam, hogy válogatott káromkodások közepette konstatálja, hogy a hátsó zsebbe zipzározta a kulcsot.
Még szerencse, hogy nem ért el a seggberúgás, mondtam neki, amikor kijött. Csak annyit dörmögött, hogy anyádnak meg nem kell mindig mindent elmesélni…
A novella Péterfy-Novák Éva A rózsaszín ruha című könyvéből származik. A kötet megrendelhető a kiadó honlapján: