– Rólam is fogsz írni? – kérdezi csibészes mosollyal.
– Csak, ha átbaszol.
Harmadszor futok neki a történetnek, harmadszor is úgy érzem, nem vezet sehová. Egyáltalán nem vicces, fordulatos, megbotránkoztató vagy tanulságos. Egy jelentéktelen dolgot márpedig képtelen vagyok úgy ábrázolni, hogy az izgalmasnak hasson. Nem tudok hazudni. Vagy csak nem vagyok elég kreatív, nem elég élénk a fantáziám – nézőpont kérdése.
Egyébként nem is gondolom, hogy átbaszott. Mondjuk, ha valaki szünet nélkül azt hangoztatja, milyen értékes, okos, szép és különleges vagyok, milyen jó velem, túl jó, blabla, aztán ad egy fogkefét, mondván, jó lesz legközelebb, úgyis jövök még, nem éppen arra számítok, hogy két nappal később egy béna üzenetben odaböfögi, hogy lehet, hangsúlyozom, lehet, hogy nekünk nem kellene együtt lennünk. Akkor azért elgondolkodom azon, hogy a „túl jó” mégis mióta nem elég jó. Meg is kérdezem tőle, mert isten látja lelkem, kíváncsi vagyok, de választ, szokás szerint nem kapok.
Elindítom a kedvenc Máté Péter dalomat, és belevetem magam a menetrend szerinti önmarcangolásba, de valami nem az igazi. Akárhogy is erőlködöm, egyetlen könnycseppet sem bírok kipréselni magamból. (Gyanús, hogy rólam mintázták Cameron Diaz karakterét a Holiday-ben.) Ahogy ordítom a refrént, eszembe jut egy másik kedvencem, egy találós kérdés:
Tudod, mi a különbség a „majdnem” és a „nem” között? Semmi.
Ugye, milyen jó? Rendszerint az őrületbe kergetem vele az ismerőseimet, amikor majdnem megnyernek egy meccset, vagy majdnem átmennek egy vizsgán.
Feladom. Úgy tűnik, ez nem az, ami miatt érdemes összeomlani.
Három hét, hat randi – utólag nem vagyok biztos benne, hogy ez a helyes kifejezés, de az egyszerűség kedvéért nevezzük így –, éjszakába nyúló telefonhívások, üzenetek, cuki és perverz mémek, könnyed és mély beszélgetések – mondom, semmi említésre méltó. Még csak le sem feküdtünk egymással. Viccelek… De csak egyszer! Képzeletbeli mozimon itt nyomok egy „pause”-t, és teátrálisan a fejemhez kapok. Ez lenne a tanulság? Létezik, hogy csapnivaló vagyok az ágyban? Mégis mi mással magyaráznád, hogy ő is menekülőre fogta, miután magáévá tett? A bugyihoz vezető úton mind úgy nyomják a gázt, mintha nem lenne holnap. Lendületből átszakítják a célszalagot, aztán arra sincs idejük, hogy visszanézzenek. Beszippantja őket a munka, a programok meg az egyéb elfoglaltságok. Prioritások, ugyebár… Szóval értem én a döntés okát, bár kicsit fájdalmas a felismerés, miszerint a lepedőakrobatika nem az erősségem. (Egy perc néma csend a hiúságomért.) Így már az is világos, miért nem volt a vevő a békülős szexre, amit az első és egyetlen feszült beszélgetésünk során bedobtam. Egyébként magatokkal toltok ki, uraim. Ha nem adtok lehetőséget a gyakorlásra, soha nem leszek jobb, csak mondom.
Oké, tegyük fel, hogy tévesen vontam le a következtetést – elvégre ezt a képességemet pont nem kifogásolta. Ami azt illeti egyik tulajdonságomat sem. Még mindig úgy gondolja, hogy bomba vagyok, humoros, értelmes, kemény és határozott – éppen ez az oka annak, hogy ő most ilyen szörnyen nehéz helyzetben van. Tudniillik nem számított arra, hogy ilyen jól alakulnak köztünk a dolgok. Meglepően, ijesztően jól. (Ezen akár meg is sértődhetnék, de hajlandó vagyok szemet hunyni felette.) Persze, megértem. Tök logikus berezelni és elmenekülni az elől, amit élvezel. Én hülye, napok óta egy dagadt patkánytól rettegek, amit a belvárosban láttam, pedig mi az egy kapcsolathoz képest? Az lehet csak az igazi kín, ha valaki megkérdezi tőled, hogy sikerült a megbeszélésed, elkészíti a kedvenc húsgombócos spagettidet vacsorára, felveszi a kedvenc csipkés fehérneműdet vacsora utánra, hatvan percig tapossa a lépcsőzőgépet, aztán még ötvenet húz a booty builderrel (én is imádom a nevét), mert tudja, hogy a feszes fenékre buksz. Micsoda rettenet, de tényleg. Mennyivel visszataszítóbb, mint a koszos kis rágcsálók. Azokra legalább kihívhatod az irtókat. Egy kapcsolatból viszont soha, semmilyen körülmények között nem léphetsz ki. Akkor se, ha nem működik. Akkor se, ha egyikőtök sem élvezi. A-a, nem-nem. Csapdába estél – örökre.
Márpedig neki semmi szüksége elvárásokra meg elszámoltatásra. Őt ne fogja satuba senki. Mert ez jön most, mondhatok bármit. (Eszem ágában sincs. A békülős szexet is csúnyán bebuktam.) Hát nem bámulatos, hogy működnek a teremtés koronái? Fogalmuk sincs arról, mit akarnak tőled, mire vágynak – kommunikálni legalábbis nem hajlandóak –, de hogy mi fog történni, azt tűpontosan tudják. Tisztelettel kérnék mindenkit – bárkit –, aki ilyen magabiztosan véli látni a jövőt, árulja már el nekem az Eurojackpot következő heti nyerőszámait!
Rezeg a telefonom. Nem, nem ő írt. Megmondtam neki, hogy eszébe ne jusson. Nem leszünk barátok. Csak egy rendszerüzenet, a holnap esedékes nőgyógyászati vizsgálatra emlékeztet. Izgalmas fordulat lenne, ha kiderülne, hogy megkötött a gipsz, mi? Nem, igazad van, inkább közhelyes. Egyébként is, meddő vagyok. Mondom, nincs ebben a történetben semmi érdekes. Jött valaki, aki unásig ismételte, milyen értékes vagyok, éppen ezért ő nem fog azonnal és csak egyszer gerincre vágni, mégis így tett. Aztán olyan sebességgel farolt ki az egészből, hogy kis híján belefulladtam a porfelhőbe, amit maga mögött hagyott.
Nem hibáztatom, de kicsit azért csalódott vagyok. Na, nem mintha hiányozna, hogy valaki magához öleljen. Együtt kávézni reggel? Fuj. Egy kiadósat izé… beszélgetni, miközben kint tombol a vihar? Ugyan már. Ezekhez semmi szükség egy hús-vér férfira. Csak tudod, az van, hogy nagyon szeretnék már valakit ketrecbe zárni, és megfosztani a legféltettebb kincsétől, a szabadságától. Meg a vagyonától. (Sátáni kacaj.)
(Fotó: Anna Urlapova, kép forrása: Pexels)