A függöny mögül figyeli, ahogy a szünetről visszatérők újra megtöltik a nézőteret. Az apja helye még mindig üres, mikor sötétségbe borul a terem. A benne már évekkel ezelőtt véget ért közös történet tömény hatvan perce volt az első felvonás. Számított rá, hogy ez nem az a fajta tömény, amit az apja jól bír.
A kezét a gyomrára teszi, míg könnyebbé nem válik a légzése.
Tekintetét az őt alakító színésznő vonja magára, ahogy épp elfoglalja a helyét egy díszletpadon. A fehér, rövid állású, zárt nyakú felsőt viseli; az övét, amit azon a napon vett fel először. Az anyjától kapta az utolsó közös hétvégéjükön, mielőtt az agydaganat újraosztotta a családi szerepeiket. A két héttel későbbi, júliusi szerda délelőttön – amit a jelenetben hamarosan újraél – ez a ruhadarab takarta el a szívverést, amivel az anyjába és a jövőbe kapaszkodott.
A nézőtér fellélegzik, ahogy a függöny mögött egy napos, parkra emlékeztető szabadtéri jelenet fogadja. Talán az első felvonás fojtott légköre – a büfés sajtos pereccel együtt – a múlté.
Harminc körüli, hosszú sötét hajú nő ül egy padon. Csendben, hogy a nézőnek maradjon ideje megfigyelni: az első felvonásból ismerős fiatal anyához képest az öltözéke és a hajviselete évtizedekkel előbbre tekeri az időt, napjainkhoz. Elég időt hagy arra is, hogy mielőtt a közönség beleélné magát az idillbe, kibetűzhesse a háttérben a bejárat feletti feliratot: „IDEGSEBÉSZETI KLINIKA”.
A nő mobilon nézi az időt; újabb jel, hogy túlléptünk a 80-as éveken. Eltelt a harmadik óra – tájékoztatja az előtte elterülő sötétséget. Ez jót jelent. Négy órára becsülték a műtétet. Jót jelent, ha még van miért folytatni. Bólogat is megerősítésként, de üveges a tekintete. Az ideúton láttam egy virágboltot. Holnap, az 59. születésnapjára majd onnan hozok virágot. Újra a telefonra néz. Ah, pár óráig sem bírok egy helyre koncentrálni. Őrá. Hátha érzi. Fordított helyzetben neki biztosan nem kalandozna a figyelme.
Az ölébe tett jobb alkarját dörzsöli. Az ajtó felé nézeget. Vár valakit, vagy fontolgatja, hogy bemegy? Maradj még, Anya! Maradj még!
Fehér köpenyes, feltűnően egyenes tartású, széles vállú, ősz férfi lép ki a felirat alól, a pad felé tart. A nő szeme elkerekedik, ülve marad, a felsőtestét a feszültség kiegyenesíti. Sikerült az édesanyja műtétje, a daganat jelentős részét eltávolítottuk. Ma még az intenzív osztályon lesz, este látogathatják.
A nő arca felderül, de mielőtt megszólalna, az orvos is leül a padra. Az édesapját épp feltartja a nővér odabent. Szerettem volna magával beszélni, külön. A színésznő bólint, nagyot nyel.
Az író, akit játszik, az utolsó mondat hallatán a függöny mögött újra átéli azt a váratlan melegséget, ami tíz évvel korábban pár másodpercre kiolvasztotta az állandósult készenlét feszültségéből. Nem bánta, hogy az utána elhangzó szavakat egyedül viszi majd tovább. Komolyan vették, ráadásul egy férfi. Ilyen a szolidaritás? Ő kérte, hogy az anyjának mondja el az igazat a betegségéről, az apjának ne. Ezzel is az anyját szerette volna kímélni. Az apja a valóságból sosem bírt el sokat: a négy fal között tett róla, hogy más hordja ki helyette, amit nem akart érezni. Hogy hogyan, annak ma este végre tanúi is vannak.
– Ezt a típusú daganatot nem lehet teljesen eltávolítani. A halántéklebenynél meg kellett állnunk. Kiírjuk a sugárkezelést, de tudnia kell, hogy kipróbáltuk, és a kivett szövet nem reagál rá.
– Mennyit időt jelent ez még?
– 5-6 hónapot.
– Akkor maradt a csoda.
– Nulla egész egy százalék.
– Na, látja – a nő olyan éllel mondja, hogy jelentésük ellenére keserű szájízt hagynak a nézőben a szavak –, mégsem nulla.
Az orvos elmosolyodik. A határozott tónus ellágyul.
– Maga meg én most még itt ülünk, ezen a padon, de nincs biztosítékunk, hogy megérjük a holnapot. Ez közös bennünk az édesanyjával. Egyikünk sem tudja, meddig tart. Az nem mindegy, addig milyen tartalommal töltjük meg, és mindig az adott napunkat.
Csak egy valaki tudja a teremben, hogy itt a valóság két, különböző jelenetét rendezték egybe: az első találkozást az idegsebésszel, amikor százalékokban alkudozott az anyja jövőjére, és a műtét másnapját, ahol az orvos már egy kétgyermekes, egyedülálló családfőnek kijáró tisztelettel kezelte. A műtét után, az intenzíven a kórházi személyzet is tanúja volt, ahogy az apja a koponyaműtétből ébredező anyja felett rákiabált egy csepp kilöttyintett víz miatt. Talán az orvos is megértette, hogy nem az agydaganat az egyetlen kihívásuk, így amikor tehette, elterelte az apját az útból.
– Tud segíteni, hogy Budapestre kerüljön kezelésre?
– Nem ajánlom, hogy az édesanyját a megszokott közegétől messzire vigyék. Szombathelyre fogjuk továbbirányítani.
A színésznő arca elnyúlik, ahogy a sötétségbe meredve beletúr a hajába. Beesik a válla, ahogy földre ejti a küzdelmet, pedig épp csak súrolta a frontvonalat.
A függöny mögött álló nő érzi, ahogy a küzdelem a földről most is visszanéz rá: Akkor sem, ha az a közeg juttatta idáig? Talán elég lett volna ennyit mondania, hiszen az orvos már több jelét mutatta, hogy a szövetségese, de nem tette. Szavak hiányában elszalasztotta a lehetőséget. Pár nappal később távoztak egy zárójelentéssel, amiben jóindulatú daganat szerepelt. Az igazságot ő vitte tovább, magában, és később sem talált támogatásra sem orvosban, sem családtagban, aki segített volna átadni az anyjának.
A következő jelenetben viszontlátjuk az apát alakító színészt, 30 évvel később. A színpad-lakás egyik felében a fiatal nő telefonál, háttal neki, zárt üvegajtó mögött. Ő egy kanapén ül, felhúzza a bal szemöldökét, és türelmetlenül ütögeti össze az ujjait. A nő különböző női nevek tulajdonosainak számol be a sikeres műtétről, és születésnapi köszöntőket egyeztet másnapra az anyjának.
Miután letette a telefont, belép az üvegajtón, és a rázúduló ordításból a néző megérti: az apa csak kívül változott, belül már ismerik az első felvonásból. Válogatott szidalmak töltik be a teret: hogy mer másokkal beszélni, míg az anyja az intenzíven fekszik, vagy hogy hiába játssza a jótét lelket, ő tudja, valójában milyen.
A függöny mögött álló nő újra az emlékeibe merül. Aznap este bevágta az apja orra előtt a hálószoba ajtaját. Az orvos szavaiból ágyazott meg. Lefekvés után pedig a veszteség előszele és a remény suttogása együtt takarták be. A virágcsokor, amit másnap reggel vett, kiemelt jelentőséget kapott, ahogy onnantól minden: azt az eshetőséget, hogy az utolsó lesz.
A következő jelenetben a már idősebb anya – akinek csak a fején lévő kötés árulkodik a betegségéről – és a lánya bakancslistát írnak. A díszlet visszahívja a nézőt a zöldbe: egy hintaágyon beszélgetnek, soha ki nem mondott vágyakról. Ez az anya első próbálkozása, hogy a saját hangján szóljon, anélkül, hogy bárki kijavítaná. A színész ezt hezitálással, lopva körbehordozott tekintettel érzékelteti. Kirándulásokon ötletnek, egy közös könyv is a listára kerül.
A könyvvel célt szeretett volna adni a műtétet követően munkaképtelenné vált anyjának, akinek egész életében a karrierje volt az ellenszer az otthon adagolt méregre. Kevésnek érezte, hogy hétről hétre többet ad fel a szabadságából, hogy az anyja ne maradjon egyedül az apjával, akinek a kényszeressége újra és újra kreatív kimeneteket talált: próbálta felülírni az idegsebész gyógyszer-utasításait a felesége kárára, saját betegséget színlelt, vagy a biztosítási összeget emelte le online a kórházban fekvő felesége számlájáról – ami felett az asszony kérésére a lányuk rendelkezett. A szabadság úgyis csak egy misztikum volt még, aminek csak a határáig jutott. Onnan már látszott valami termőföldféle, látta, mások hogyan élnek ott. Aztán ahogy akkor is, történt valami, eltévedt, és visszatért a jól ismert sivatagba.
A függöny mögött álló nő tudja, hogy erre az utolsó tételre már nem marad idejük. Az életben is, ahogy hamarosan a színpadon, az anyja visszakerül a kórházba, a halála előtt még hosszú időre elveszti a mozgáskészségét.
Milyen életet írunk magunknak, miután végignéztük egy szerettünk küzdelmét egy méltatlan betegséggel, miközben a család illúziója, amit 30 éven át játszottunk a külvilág színpadán, szilánkosra törik bennünk? Ahogy a függöny újra elzárja a színpadot, a nézők a fordulat reményében jóleső kiengedésre váltják elfojtott lélegzetüket, az utolsó felvonás előtti szünetben.
(Fotó: cottonbro studio, kép forrás: Pexels)