Szerették egymást. Sétálni naponta kétszer mentek, ideje volt a játéknak és a kushadásnak. Otthon szelíd volt, de ha veszélyt érzett, oroszlánná változott. És veszély volt számtalan, védelmeznie kellett ezt a sovány, ösztövér alakot. Hogy kitől? hát a parkban mellettük lihegő futóktól, a járdán tekerő bringásoktól, a zebrára merészkedő autósoktól, a koldustól, aki a ruháját rángatta, de legfőképp az elesettségében őt elszántan gyámolítani kívánó asszonyoktól. És belőlük az évek során akadtak néhányan. Még most is, hogy erősen őszült, nyakán megereszkedett a bőr, a hangja rekedtesre váltott, és gyakran meg kellett állnia, ha a dombon felfelé haladtak. Összességében nyerésre állt, az eddigi támadásokat kivédte, de ez a mostani, aki nem átallott gőzölgő ételt tenni az asztalra, tiszta ruhát a szék karfájára, komoly kihívást jelentett. Találkozásaik alkalmával érzelmét ínyének és felső fogsorának kivillantásával jelezte, és ha a várt reakció elmaradt, ugrásra készen, hörögve ráugatott. Már azt hitte, hogy a sokéves gyakorlat bevált, mivel az asszony hetekre eltűnt a bevásárlókosarával együtt. Rótták újra kettesben az utcákat, a szobában csak a rádió szólt, ajtót nem nyitott rájuk senki. Aztán a férfi egy este maga mellé szólította, finoman vakargatni kezdte a fejét, krákogott, hogy a napokig nem használt hangszálait bemozgassa, és csak annyit mondott, hogy nekem hiányzik.
Esett, nem volt kedvük kimozdulni, pedig már mindkettőjük előtt üres volt a tányér. Végül odament a sarokba hajított pórázért, és fejét megadóan a hurokba hajtotta. Ez a mostani győzelem, bár nem állt közéjük senki, csak a vágyódás, nem hozta el számára a birtoklás örömét.
A friss levegő, a még nedves aszfalt, az ismerős és ismeretlen szagok egyszerre feledtették és idézték fel benne a veszteségtől való félelmet. Ha most újra találkoznak, ha ráköszön, ha belép a kapun, akkor nem biztos, hogy meg tudja tartani magának. Hirtelen nekilódult, hogy lecsapjon a sarkon civakodó két gerlére. Miközben a felröppenő madarakat ugatta, érzékelte, hogy a nyakörve meglazul, szabad futást engedve vadászösztönének.
A járdán fekvőt eltakarták a körülállók, alig tudott a lábak közt hozzáférni. Bambán nyalogatni kezdte, először a kezét, aztán az arcát. Szegényke, mondták, de nem tudta, hogy ez a sajnálkozás kit illet, őt, aki magára maradt, vagy azt, aki őt magára hagyta. A meglepődésből és a tanácstalanságból eredő elcsendesülést izgatott hangzavar követte, majd a férfit egy ágyra fektetve betolták az autó hátuljába, amelynek hangja, mint általában, most is menekülésre késztette. Az asszony a sarkon kapta el, erősen megragadta a nyakörvét, magához húzta, így mentek szorosan egymás mellett. Napokig nyugtalan volt, egy-egy rátörő rohamában széttépte a bejárat előtti lábtörlőt, feldöntötte a földre helyezett virágcserepeket, alig evett, a cipősszekrény melletti sarokban hevert, kizárta magát a mindennapi élet megszokott folyamából. Az asszony békén hagyta, összesöpörte a kiszóródott földet, ha elé került, megsimogatta, de a napi sétához ragaszkodott. Lassan hozzászokott nevének elnyújtott hangú ismételgetéséhez. A szagok még a régiek voltak, de az ízek újak, és néha kedve támadt a civakodó gerlék kergetésére. Mikor egy gördeszkás túl közel hajtott el mellettük, utánaeredt, és csak a póráz feszülése és az asszony csitító hangja fogta vissza a benne feléledő harci kedvet. Érezte, hogy ismét résen kell lennie, ha meg akarja tartani magának ezt az asszonyt.
(Fotó: Helena Lopes, kép forrása: Pexels)