“Szombaton kimentünk a temetőbe. Megnéztük a már elkészült sírkövet, ahol heverészni fogunk. Anyám neve már rajta (B.-né Kádas Katinka), Mazsi az enyémet nem engedi rávésetni. Mintha a halál elkerülhető lenne, ha az ember nem gondol rá.”
Igen, Papa. Nem engedtem rávésetni. És igazad van, a vég nem elkerülhető, de mindannyian úgy teszünk, mintha az lenne: kapálózunk, hogy a kis „tyúkszaros” életünkből maradjon valami nyom. Te mondogattad ezt mindig. Nyomot hagyni, azt akarunk. Például az írással.
Apropó, megyek Todiba, képzeld! Egy prózaíró táborba! Hogy hogy pattant ki ez a fejemből, máig sem tudom. Ja, de! D. Tóth Kriszta miatt, aki ugyancsak vendég lesz. Nekem az a nő egy etalon. A döntésemet viszont főleg a vendéglátó íróházaspár miatt hoztam meg, akiket áprilisban ismertem meg az etruszk túrán. Imádnád őket. Évuka mindig úgy fogad mindenkit, mintha a gyerekei lennénk, tyúkanyó léte mindig melegséggel tölt el, hogy nekem miért nem adatott meg mindez.
Évu és Gergő létrehozták az „Umbriai Magyar Köztársaságot a szabad kultúráért, a humánumért, az emberi(bb) létezésért Todiban, Umbriában: Egyszerűen fantasztikus!
Másfelől meg, itt tartunk, baszdmeg. Bocs, ha káromkodom. Már ezt kell csinálni, hogy valaki ne fulladjon meg a rendszerben. Te ezt nem bírnád, ha a betegségbe nem is, ebbe tuti belehaltál volna. A telefonbeszélgetéseinkben mindig mondtam neked, hogy ne gondolj ennyit a közéletre, te meg letorkoltál, hogy ezt nem tudja az ember kizárni az életéből, mert mindenütt jelen van. Tudom én ezt, csak segíteni akartam, hogy a struccpolitikával kicsit elviselhetőbbé tegyük a hétköznapjainkat. A te hétköznapjaidat. Meg az enyémeket is, melyek Stuttgart utcáin magánnyal és szomorúsággal a szívemben teltek. Veled akartam lenni, Budapesten akartam lenni, a borzasztó közéletben akartam lenni, csak azért, mert Te ott vagy. Hülyén hangzik, majdnem, mint egy szerelmi vallomás, de ha egy lány szerelmes tud lenni az apjába, akkor én az voltam. A szó normális értelmében, azért ne rémülj meg!
Tehát Todi… Szóval én tényleg írni akarok? Vagy miért is megyek oda? Az egóm, az a hatalmas, ezt követeli. Mondtad volna, néha említetted is, hogy nagy. Hát akkor nagy. Talán először ebből kéne lejjebb adni, és követni végre a saját hangomat. Bárcsak tudnám, hogy az melyik.
Ma beleolvastam az írásaidba, Papa. Ne haragudj, egy rohadék vagyok! Senkinek sem lenne ehhez joga, még így, négy évvel a halálod után sem. Nekem sem volt. Halogattam is mindig, hogy belenézzek a számítógépedbe, persze nem ezért. Hanem hogy ne fájjon. Olyan kurvára. Vagy azért, hogy nehogy megismerjek még valami rejtettet belőled, vagy magamból? Az ember mindig retteg, ha saját magával szembesül. Akkor számot kell adnia. Neked sok titkod volt, mindig is ez volt az érzésem. És nekem is. Nem mertem neked elmondani bizonyos dolgokat, még akkor sem, ha nem csupán az apám voltál (és vagy!), hanem a legjobb barátom. Talán ezért gondoltam, hogy inkább leírom.
*
Róma, Fiumicino reptér. Egyelőre egyedül álldogálok, kicsit tétován, és nem tudom, vajon jó helyen vagyok-e. Befut Évuka és Nóri, akit nem ismerek. Feszengek, bár (talán) nem látszik. Valami Sallai nevű lány nem találja a csomagját. Őt is mindenki ismeri, és ahogy a beszélgetésből hallom, szereti. Várom, hogy megismerjem. Egész eddig azt hittem, hogy én annyira nagyon extrovertált vagyok, hogy nem zavar, ha egy társaságban senkit sem ismerek. Később megtudom, hogy nagyon is. Kívülálló vagyok. Rohadt egy érzés. A reptéren várakozva lassan befutnak a többiek is, az a bizonyos Sallai is. Helyesek. Szlavicsek Judit is megérkezik, krimiíró (megilletődöm), kár, hogy semmit nem olvastam tőle, pedig a tábor előtt két könyvét is letöltöttem. Esélyem sincs a táborig kiolvasni őket. Még ez is. Ciki.
A kocsiban Todi felé megállapítom, hogy az átlagéletkor jóval az enyém alatt van, de hát mindent olyan későn kezdtem, a gyerekvállalástól a munkavállalásig, hogy ez már nem oszt, nem szoroz. Ezt a jó szokásomat is megtartottam. Próbálok nagyon szimpatikus lenni, nyilván ilyenkor sikerül a legkevésbé. Ne erőlködj, Mazsi – mondanád, és igazad lenne.
Az érkezéskor is hozom a formámat, rávágom a kocsiajtót Szlavicsekre, aki leghátul ül, én pedig elfelejtem az ülést előretolni és őt kiengedni. Persze rohanok oda sűrű elnézéseket kérve, de már mindegy. Biztos bunkónak tart, hát, az is vagyok, gondolom magamban keserűen, és a gombóc a torkomban egyre nagyobbra nő. Mi lesz ebből?
A táborban a napok nagyon intenzíven telnek. Kiderül, hogy mindenkinek fel kell olvasnia a novellát, amit előzőleg beküldött, és a többiek kommentárt fűznek hozzá, javítják a szöveget, pozitív kritikát (van ilyen?) mondanak az írásról. Előre be vagyok szarva, ezt nem tudtam, a szöveg hevenyészett, nem kész, túl gyorsan írtam, át kéne dolgozni, villan át a fejemen. Nem szabad, mondja Balogh-Künszt (ahogy Évuka nevezi), vagyis Nóri. Nem lenne fair a többiekkel szemben. Jaj! De az enyém nem jó, biztos szétszedik, és én azt nem bírom. Sosem bírtad a kritikát – mondanád, és én most legszívesebben kikapcsolnám ezt az állandó hangot a fejemben. Te tanítottál a folytonos önreflexióra, ami ugyan hasznos, ám néha felettébb kellemetlen, már ne is haragudj, drága Papa. Olyan vagyok, amilyen vagyok, oszt jónapot. Néha sikerül ebben a mámorító állapotban léteznem, de ezek csak pillanatnyi boldogságvillanások. A helyzetek többségében szorongok, még az is idegesít, hogy ilyen jól tudok olaszul, érzem, hogy valahogy ez sem szimpatikus.
A legfőbb baj persze az, hogy én nem találom a helyemet ebben a közegben, valahogy azt érzem, hogy állandóan meg kell felelnem valakinek vagy valaminek, és én nem vagyok olyan. Pedig itt aztán mindenféle ember van, akik elfogadják egymást és szeretettel veszik körül az összes látható és láthatatlan sebet, szorongást, másságot. Lehet, hogy az én másságom más, mint a többiek mássága, a fene tudja! Pedig dehogyis. Mindenesetre nem tudom elengedni magam, az Istennek se. Ha innék esetleg egy keveset? A 35 fokban? Nem, csak este vagyok erre képes.
A napok csak mennek előre, és én egyre jobban megszeretem a körülöttem levő embereket, akik ijesztően tehetségesek, amilyen én talán sosem leszek. Nem baj. Elérkezik az átkozott nap, amikor nekem kell felolvasnom a novellámat, amit természetesen átírtam, a tilalom ellenére. Utálom magamat, de valami belső erő arra kényszerít, hogy néha ellenszenves dolgokat műveljek. A felolvasás napján már bánom, mint a kutya, aki hetet kölykezett. Persze, mindig ez van. Elhatározom, hogy az eredetit fogom felolvasni, így talán kevésbé leszek le…va. Meg is teszem, nem is szednek szét annyira a többiek, na ettől kellett annyira félni? Viszont ők nem látják az eredeti szöveget, csak az átírást, pedig a felolvasás előtt ellenőriztem, hogy rajta van-e, amit korábban letöröltem (huh, most bevallottam), és én látom a listán. Akkor megnyugszom, de a teremben pánik fog el, hogy ők mégsem látják, és most minden ki fog derülni… nem vallom be, sunnyogok. Bassza meg!
Na, így telnek a napjaim Todiban. Erre persze megkérdezhetnéd, hogy akkor minek mentem oda? Mondom máris! Amikor épp nem magammal vagyok elfoglalva, kitűnően érzem magam, Todi egy csoda kis város, Gergő idegenvezetést tart nekünk a kellemes negyven fokban, de ilyenkor valahogy ez sem zavar. Még barátságokat is kötök, bizony. Borászatot is látogatunk, és összebarátkozom egy rendkívül szimpatikus családdal, akiknél érzem a teljes elfogadást, és végre megnyugszom. Assisi a másik tünemény hely, a Szent Ferenc Bazilikában Rád gondolok, hogy mennyire élveznéd, ha itt lennél, és könny szökik a szemembe. Mindenki nagyon helyes, Belső Lacival kifejezetten jól érzem magam, filmmániás, mint én.
Az összes jelenlévőnek a helyén van az értékrendje, a hitvallása, a gondolkodása. Az elfogadás, a tolerancia itt alap, ahogy a liberális gondolkodás is. Lubickolok ebben az érzésben, ebben a fantasztikus dolce vitában, a naplementékben, az együtt elköltött vacsorákban, a beszélgetésekben. Két további fontos barátságot kötök: a szobatársam, Anita és Éva, a Norvégiában élő műfordító olyan odafigyeléssel, éleslátással és humorral ajándékoznak meg, ami tényleg bearanyozza a létezést. Talán mégsem vagyok olyan reménytelen.
Tulajdonképpen csak az írással kapcsolatban vannak kétségeim. Minden nap azt kívánom, bárcsak ne kéne írni, és valljuk be, hogy ez egy írótáborban nem kis elmebajra valló gondolat. Amikor pedig elkezdem – mármint az írást –, nem tudom abbahagyni. Én sem értem, hogy működik ez.
Ezt írtam Neked nem is olyan régen: Néha azt hiszem, hogy jobban vagyok, aztán történik valami, meghallok egy olasz zenét vagy meglátok egy szép tájat, és elakad a lélegzetem a fájdalomtól. Mennyire imádtad ezeket a dolgokat te is, mennyi mindent megosztottunk egymással. El akartalak vinni mindenhova. Elsősorban Olaszországba, de még nagyon sok helyre, ahova csak a lehetőségeim engedték. Mégsem kellett nekünk sok. Elég volt a szobád is, ahol, ha leültünk a könyvespolcod elé, rögtön istenieket tudtunk beszélgetni mindenről, mindig. Vagy a Balcsi, ahol egyszer Zamárdiban állandóan aludtunk, csak lángost és hekket enni mentünk ki a partra. Eszméletlen jó volt. Emlékszel? – kérdezem, pedig tudom, hogy igen, hiszen minden fontos a fejedben volt. Állandóan nosztalgiáztál és fényképeket nézegettél. Figyelted az emberek öregedését. Mutattál egy képet a fiatal korukból, majd egyet az idős korukból. Hát nem rettenetes, hogy mit tesz az idő? – kérdezted. Én meg röhögtem. Nem, papa, megöregedni nem rettenetes, az a rettenetes, hogy nem vagy itt. De az nagyon.
Nézem ezeket az embereket, akiket nem ismerek, és valahogy mégis. Bevillan, hogy velük is meg tudom ezeket a dolgokat osztani, amiket annak idején Veled. Otthon vagyok, velük vagyok, együtt ringatózunk ebben az érzésben, ami az igazán fontos dolgok megélését, értékelését jelenti. Köszönöm, Todi. Köszönöm írótábor, Évuka, Gergő, hogy ezt lehetővé tettétek nekem. Hogy végre önmagam lehetek, és az írással talán ez még teljesebb érzés lesz. Hogy nem kell ennyire egyedül bolyonganom, nélküled.
Állok a sírodnál, a nap rásüt a nevedre, és én megértem, hogy milyen nevetséges voltam, amikor az ellen tiltakoztam, hogy ne írják rá. Igen, a halál nem elkerülhető, az életnek kell olyannak lennie, hogy ne rémüljünk tőle „halálra”.
(Fotó: Mehmet Turgut Kirkgoz, kép forrása: Pexels)