Az ornitológusok között széles körű a konszenzus azzal kapcsolatban, hogy a vetési varjú (Corvus frugilegus) intelligenciája az állatvilágon belül kiemelkedő. Problémamegoldó képessége az 5-6 éves gyerekek értelmi szintjének felel meg. Képes az eszközhasználatra is: bottal piszkálja ki a rovarokat a fák odvaiból, ha a csőrével nem fér hozzájuk. Szakemberek megfigyelték, hogy varjak egy csoportja – mivel nem tudták máshogy feltörni a diót – az országútra ejtette, és megvárta, amíg egy autó áthalad rajta. Figyelnek, tanulnak és következtetnek.
Mindez közismert, azonban nem magyarázza meg az esetet, ami inkább mintha arra utalna, hogy a madarak evolúciós ugrást hajtottak végre a szemünk előtt. Hiába tudtak róluk olyan sokat, az emberek mégis alábecsülték a varjakat, és mire erre rádöbbentek, már késő volt.
P. város déli, folyón túl elterülő része, a Köztemető és a környező, valaha kellemes kertes házas lakónegyed, továbbá a városszéli utcák és a határsáv közé eső Kiserdő elesett. Az egyetlen hidat kordon és életveszélyre figyelmeztető táblák zárják le. A túloldalon, a határállomáson, két fásult rendőr állítja meg és kényszeríti negyvenöt kilométeres kitérőre a nagy ritkán arra vetődő autósokat. Ők az egyedüli emberi lények az evakuált zónában. A madarak eltűrik őket a terület szélén, mintha valahol valaki aláírt volna velük egy fegyverszüneti egyezményt, amely tartalmazza ezt a kitételt.
Az első konfliktusok, így utólag visszanézve, ártalmatlannak tűnnek. A gazdák valaha hasznosnak tartották a varjakat, mert szorgalmasan pusztították a mezei kártevőket. (Persze, ez az emberközpontú felfogás, amely az élővilágot hasznos lényekre és kártevőkre osztja, mára arroganciának érződik. Egyes természetvédők odáig merészkednek, hogy egyenesen ünneplik P. város madarait, amiért úgymond „kiálltak magukért”, és „megmutatták az embereknek, hol a helyük”.) Az mindenképpen bizonyítottnak tekinthető, hogy a konfliktust az emberek kezdték, még ha eleinte nem is irányult közvetlenül a varjak ellen. A nagy táblás monokultúrák, a növényvédőszerek, a gépi betakarítás következtében a vetési varjak egyre kevesebb táplálékot találtak a sorok között, és ráfanyalodtak a terményekre. A gazdák puskával, mérgezéssel, a fészkek leverésével, sőt, olykor a fészkelőhelyül szolgáló fák kivágásával válaszoltak.
A varjak rájöttek, hogy a városban könnyebben jutnak ennivalóhoz, így beköltöztek a lakott területekre. Okosabbak és adaptívabbak voltak, mint mondjuk a pandák, akik zokszó nélkül pusztulnak ki, ha az embernek szüksége van az élőhelyükre a szójaültetvényeihez. Eleinte a fészkeket sem kellett félteniük, az utcákon pedig nem jártak mezőőrök puskákkal – amit egyébként megtanultak felismerni és megkülönböztetni a veszélytelen tárgyaktól.
Addigra azonban a fészkelő párok száma nagyon megcsappant. Kevesen voltak, és védettnek számítottak, de ezt persze nem tudták, és néhány generáció alatt hozzá is szoktak az új status quóhoz. Felnőttek a városban született fiókák, és többé nem emlékeztek rá, hogy ők tulajdonképpen vetési varjak (Corvus frugilegus).
Hirtelen sokan lettek, sokkal többen, mint amekkora növekedésre a szaporulat alapján számítani lehetett. Szakértők azt feltételezik, hogy a kelet-európai drónháború menekültjei duzzasztották fel a populációt, mindenesetre egyszer csak itt voltak, kora tavasszal fészkek jelentek meg a temető jegenyefáin, a Kiserdőben és a családi házak kertjeiben álló nagyobb fákon. Reggelente a hímek egyetlen hatalmas csapatban emelkedtek a levegőbe, hogy táplálékot keressenek a fészekben költő tojóknak, majd a frissen kikelt fiókáknak. Károgásuk olyan fülsértő volt, hogy a kerítésnél pletykáló asszonyoknak félbe kellett hagyniuk a mondatot, amíg a raj el nem vonult fölöttük, mert nem hallották tőlük egymás szavát. A fészkelőhelyül szolgáló fák alatt, tehát minden fa alatt, még a köztéri padokon és az óvatlanul árnyékban parkoló autókon is, rövid idő alatt ujjnyi vastagon állt a fehér ürülék. A költési időszakban előfordult, hogy a madarak a fészkeik védelmében rátámadtak a gyanútlan járókelőkre. Az ingatlanok értéke mélypontra zuhant.
Az emberek beadványokkal és panaszos levelekkel árasztották el a Városházát, mire a polgármester lakossági fórumot hívott össze, ami üvöltözésbe és vádaskodásba fulladt. Az egyetlen, amiben a kertváros polgárai végül egyet tudtak érteni, az volt, hogy valakinek most már tényleg csinálnia kellene valamit.
A polgármester, aki semmiképpen nem akarta elveszíteni a fenyegetően közeledő választást, a lakosság és a városházi ellenzék nyomására végül cselekedni kezdett. Hatósági engedélyekért folyamodott az „állomány ritkítása” érdekében, saját hatáskörben rendeleteket hozott, leváltotta a városüzemeltetési osztály vezetőjét, intézkedett, szignált és ellenjegyzett. A Köztemetőben láncfűrészes közmunkások jelentek meg. A Kiserdőt lezárták a kirándulók elől, hogy a sétautakat csőre töltött fegyverrel, fejükbe szállt vegyes pálinkával, férfiasságuk és társadalmi hasznosságuk fölényes tudatában ellepjék a vadásztársaság tagjai. A temetőben vijjogott a fűrész, hullottak karvastagságú ágak, dőltek öles, reménytelenül „fertőzöttnek” ítélt jegenyék. Az erdőben sörétes puskák dörögtek.
A varjak nem voltak sehol. Néhány tucat idei, tapasztalatlan állat került csak puskavégre, a fészkek üresen álltak, vagy kék vércsék (Falco vespertinus) és erdei fülesbaglyok (Asio otus) fészkeltek bennük. Május volt, a költési szezon vége, a fiókák addigra kirepültek. A felnőtt madarak még időben elmenekültek, ki tudja, hová, de az is lehet, hogy csak ültek hangtalanul és fegyelmezetten a lombok között, ahol senki sem látta őket, és várták, hogy véget érjen az értelmetlen pusztítás.
Nyár közepéig nem tértek vissza. Az emberek fellélegeztek, az ingatlanárak stabilizálódtak, a polgármester népszerűségi indexe újra emelkedésnek indult.
Azon a forró júliusi napon aztán olyan tömegben jelentek meg az égen, hogy eltakarták a Napot. Komoran és némán jöttek, a szokásos károgás helyett csak a milliónyi szárny suhogását lehetett hallani. Akik látták, azt mondták, olyan volt, mint egy ótestamentumi csapás. Nemcsak vetési varjak jöttek, de dolmányos varjak (Corvus cornix), csókák (Coloeus monedula), sőt, még szarkák is (Pica pica), szinte minden varjúféle, csak a hollók (Corvus corax) maradtak kívülállón és fensőbbségesen a hegyeik között.
Folyómederben simára koptatott köveket hoztak, a dolmányosok ökölnyi, a csókák és a szarkák tojás nagyságú kavicsokat. Fegyelmezett alakzatban repültek, és stukák módjára csaptak le a magasból, hogy a kellő pillanatban engedjék el terheiket ahhoz, hogy a becsapódás pontos, de még éppen elég erős legyen, amikor majd tetőcserepet, manzárdablakot, gépkocsit vagy emberfejet ér. Kitört a káosz, menekülő emberek sikoltozása, ablakokba és karosszériákba csapódó kövek robaja és autóriasztók eszeveszett óbégatása visszhangzott az utcákon. A légitámadás másfél óráig tartott. Az első csata mérlege az anyagi károkon felül néhány súlyos és több nyolc napon belül gyógyuló sérült volt, továbbá az első halálos áldozat, egy idős asszony a temetőben, akinek nem maradt ideje fedezékbe húzódni a kőzápor elől. A varjaknak nem volt veszteségük.
A Válságstáb a rendkívüli állapotot a második, a kertváros kiürítését a negyedik napon rendelte el, mert addigra egyértelművé vált, hogy képtelenek hatékonyan védekezni. A madarak messziről felismerték a lőfegyvereket, és csapatos, célzott attakot intéztek a vadászok ellen. Ha egy-két puskalövés talált is, húszan álltak az elesettek helyére, még az újratöltés előtt ellepték a lövészt, és csípték, karmolták, ahol érték. Vízágyú? Gépfegyver? Tüzérség? Ugyan mi segíthetett volna? Még az evakuálást végző rohamrendőrökre is rárontottak, akik a tömegoszlatáskor használt, átlátszó pajzsokkal védték a lakosokat, amíg mindenki be nem szállt a páncélozott szállítójárművekbe.
A madarak a folyón túlra már nem követték a konvojt, de a hidat azóta is őrzik. Az emberek néha átnéznek a túlpartról, borzongva figyelik a baljós fekete tömeget, ahogy a fák fölött gomolyog, mint a füst.
A történtekre nincs tudományos magyarázat. Az ornitológusok egyetértenek abban, hogy a varjak akciójához olyan szintű koordinációs képesség kellett, amelynek ez a faj nem lehetett a birtokában. Egy merész elmélet szerint a légitámadások taktikája egyes vonásaiban emlékeztetett a drónhadviselésre, ami ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy a háborút látott madarak eltanulhattak bizonyos módszereket a kelet-európai hadszíntéren. Azonban minden tudós tanácstalanul áll a megválaszolhatatlan kérdés előtt: vajon hogyan kommunikáltak egymással?
Az egyetlen nyom – az sem több, mint egy sejtés, annak is misztikus – elveszett a bürokrácia útvesztőiben. Egy fiatalember, aki addig könnyebb fejsérüléssel volt kórházban, azzal jelentkezett a p.-i rendőrkapitányságon, hogy talán releváns információval rendelkezik az ügyben. Az első varjútámadás előtti héten, egy hajnalban, ahogy minden reggel szokott, kiment futni a városszéli dűlőutakra, és különös látvány tanúja lett. Egy sovány férfit látott a mező közepén, mezítláb, barna színű, a középkori szerzetesekére emlékeztető durva ruhában, amit egy egyszerű kötéllel kötött meg a dereka körül, és mintha szenvedélyesen gesztikulálva beszélt volna a madarakhoz. Nem, onnan, ahol ő állt, nem lehetett érteni, mit mond. Ahogy beszélt, egyre több és több madár gyűlt köré, főleg vetési varjak (Corvus frugilegus), fekete volt tőlük a szántóföld. Igen, teljesen biztos benne, hogy látta. Nem, nem volt nála mobil, sajnos nem tudott felvételt készíteni.
Az ügyeletes udvariasan végighallgatta, de a történetet végül a fiatalember fejsérülésének tudta be, és nem vett fel jegyzőkönyvet.
(Fotó: Tom Swinnen, kép forrása: Pexels)