– Le kell venni a cipőt? – kérdezi udvariasan Ludwig van Beethoven az előszobámban. Ma porszívóztam, örülnék, ha nem mászkálná össze a szőnyeget, dehát mégsem ülhet Ludwig van Beethoven zokniban a nappalimban.
– Dehogy, maradhat – válaszolom, és betessékelem. Kényelembe helyezi magát a zöld EKTORP kanapén, kicsit fitymáló ábrázattal vizsgálgatja az apró panellakást. Amikor beviszem a kávét és a Pilóta kekszet, a lényegre tér. Mi lett a dolgaival? Járunk-e a koncertekre? Mekkora az ováció?
– Az a helyzet, hogy mostanában… nos, sajnos nem a Beethoven darabok töltik meg a koncerttermeket – akaratlanul is eltakarom a csuklómon a Sziget karszalagot.
– Hogyhogy? Mégis kinek a művei vonzanak nagyobb tömegeket? Haydn? Tudtam, hogy sosem fogom tudni felülmúlni őt – csóválja a fejét Ludwig, és sóhajtva elveszi a csészéjét az asztalról. Csalódottan kavargatja a kávét, én hallgatok, mert speciel nem Haydnra gondoltam, de hogyan is tudnék beszámolni a teltházas Ed Sheeran koncertekről? Azt a beszélgetést túl messziről kellene indítani. Inkább én is csak kevergetek. Ludwig nyafogós arcot vágva belesüpped az EKTORPba.
– Annyi kemény munka… Ráment az életem, az egészségem… És minek? Eltelik pár évszázad, és senki sem hallgatja már a szimfóniákat, amelyekkel én éjszakákat virrasztottam. Hiába kötöttem mindenki mást mellőzve házasságot a zenével… Minden feledésbe vész… – a belső zsebéből elővesz egy kis flaskát, és brandyt tölt a kávéjába. Tehetetlenül tördelem a kezem. Ludwig van Beethoven szomorúan töményezik a kanapémon, és én tehetek róla.
– Azért ez nem igaz. Nem is hinné, de ön írta a világ egyik legismertebb dallamát. Szinte nincs is olyan perc, hogy ne szólalna meg valahol.
– Ne mondja! – derül fel. – Az ötödik szimfónia? Mert azzal azért eléggé odabasztam, már elnézést a kifejezésért.
– Igen, az is népszerű, de én most a Für Elise-ről beszélek.
– Für Elise, Für Elise… Ó, persze! Elise… Micsoda dekoltázs! Micsoda szoprán! Már attól beindultam, ahogy skálázott. Persze végül ahhoz a mitugrász Hummelhez ment hozzá, annyira jellemző, a nők, amikor kiszórakozták magukat, végül mindig az unalmas hülyék mellett kötnek ki – forgatja a szemét. – Bocsánat, elkalandoztam. Für Elise. De hát azt öt perc alatt csaptam össze udvarlási céllal! Az egy bagatell, egy ujjgyakorlat, mégis hogy terjedhetett el ez a legjobban?
A távirányítóért nyúlok, bekapcsolom a falra szerelt megfigyelő berendezést. A képernyőkön sorban megjelennek a világ panelei, társasházai sipító kapucsengőikkel. Mind ugyanazt a dallamot sipítják, őrjítő a kakofónia.
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Tessék!
– Szórólap!
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Halló…
– Jó napot kívánok, ön megtalálta már Jézust?
– Menjenek innen, mer’ magukra engedem a kutyát.
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Tessék!
– Pizza!
– Hatodik!
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Igen…
– Csókolom, villanyórát jöttem leolvasni.
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Igen?
– Dobd má’ le a cigimet, fent hagytam!
– Jóhogynem a fejedet, édesfiam.
– Tirürirürirü rirürűűűű tarararáááááá tarararááááá!
– Igen…
– Szeretlek, Ildi, hallod? Engedjél’ fe’ még utoljára, halloood? Kívánlaaaaak!!! Nemvaok részeg…
– Ezt nem értem… – mondja Ludwig. – Mi folyik itt? Mi ez a fülsiketítő hangszer? (A túlvilági Ludwig nem süket, csúcsformában van, mondhat olyat, hogy fülsiketítő.)
– Ez az úgynevezett kapucsengő. Manapság ezzel csengetnek, akik be akarnak jönni, mert néha olyan nagy házakban élünk, hogy mire odaérnénk a kapuhoz beengedni őket, sarkon fordulnának, és elmennének.
– Ez hallatlan… – (Ilyet is mondhat.) – Egyszer felkértek, hogy írjak egy könnyed kis darabot valami herceg pudlijának a születésnapjára, mélységesen felháborodtam, de ez még annál is rosszabb!
Feldúltan brandyt loccsant a már üres csészéjébe. Kétségbeesetten csapom fel a laptopomat, és kapkodva keresek, valahogy jóvá kell tennem ezt az egész Für Elise dolgot. Elidőzünk Ludwig imdb profilján, ahol ezerkétszáz kreditet jegyez, megmutatom neki, hogy az Örömóda a Clockwork Orange-ben és a Die Hardban is igen jól szólal meg, és hogy a Holdfény szonáta huszonegymillió letöltésnél tart a Spotifyon. Visszatér a szín az arcába, azért ezek nagyon nagy számok! Miközben a Facebook oldalát nézegetjük (több mint egymillió követő!), már szórakozottan majszolgatja a Pilóta kekszet. Épp elvesz egyet, és leemeli a tetejét, amikor megszólal a kapucsengőm. Félve nézek fel rá, de csak hátradől, és elégedetten mosolyog.
– Többet nem is érdemel az a lotyó, mint hogy kapucsengő dallam legyen – mondja, és lenyalja a csokikrémet.
(Fotó: Buchkiste, kép forrása: Pexels)