Ha még egyszer találkoznánk, akkor sietnék feléd, ahogy mindig, és széles mozdulatokkal integetnék, te pedig magadhoz szorítanál, puhán, de erősen tartva a vállamat, én pedig sután viszonoznám, mert előjönne belőlem a kisgyerek, akit sohasem öleltek meg, és nem tud magához közel engedni másokat, meg persze el is érzékenyülnék, mert ritkán élhetem át azt, hogy önmagamért szeretnek.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor beülnénk egy divatos helyre, és nem engedném, hogy kifogásokat keress, határozottan mondanám, hogy hagyd a diétát a francba, és válassz valami isteni finomat, nem baj, ha hizlal, és egyél hozzá egy desszertet is, vagy mégis inkább kettőt, legfeljebb elblicceljük a vacsorát, és azt kamuznám, hogy a molett ötvenes nő lett a divat, meg a ráncoknak is jót tesz egy kis súlyfelesleg, és persze megnyugtatnálak, hogy már kinéztem az egy mérettel nagyobb nadrágot, és az bizony sokkal klasszabb, mint a régi rongy, amiben érkeztünk.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor megint kibeszélnénk mindenkit, tele szájjal, ebéd közben mutogatva, az apádat meg az enyémet, tömnénk a fejünket, és közben méltatlankodnánk, hogy anyánk ennél sokkal jobban főzött, meg hogy kispórolták a kajából az ízeket, és soha nem versenyeznénk, hogy kinek volt nehezebb a gyerekkora, és kinek a mamája sütött jobb buktát, mert az enyém bizony egyet sem sütött, a másik, a biztonságot adó nagyanyám pedig hamar meghalt, itt hagyva engem a világ martalékául.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor együtt nevetnénk, kétrét görnyedve, mint akiket rángat a görcs, és persze ebéd után elmennénk megvenni a csodanadrágot, közben kétszer eltévednénk a plázában, és röhögve siránkoznánk, hogy nehéz a plázacicák élete, és te azt mondanád, hogy látod, drágám, kiöregedtünk ebből is.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor bólogatnék, hogy tényleg csúnyán megvénültünk, és szemüveg nélkül, hunyorogva olvasnánk a blokkot, arra az esetre, ha mégsem lenne jó a nadrág, akkor vissza tudjuk cserélni – és bizonyisten visszavinnénk nyerítve, hogy nem emberre szabták ezt, és mi már nem csinálunk magunkból bohócot –, utána meg vennénk helyette egy csomó kislányruhát, hangosan fogadkozva, hogy ez volt az utolsó – nincs több cucc a kölyköknek, mert ezek úgyis mindent tönkrevágnak –, aztán meg rábeszélnélek, hogy ne siessünk haza, koccintsunk inkább egy langyos pezsgővel valami kricsmiben, majd legfeljebb eltartjuk a kisujjunkat – hogy kellően illedelmes legyen a szeánsz, így, péntek délután háromkor –, te meg néznél hüledezve, hogy nem kell ez a pazarlás.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor azt válaszolnám, hogy ünnepeljük meg a barátságunkat, ami negyedszázados, és megint hülye lennék, egy szemérmes vénasszony, aki szavakkal nem tudná elmondani, hogy mennyire szeret téged, de igyekezne éreztetni veled, hogy nagy szüksége van rád abban az életben, ami még neki hátravan.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor lehet, hogy mégis inkább néma maradnék, mert képtelen lennék elmesélni neked, hogy álmomban feketébe öltözve, lehajtott fejjel álltam a templomban, ugyanott, ahol az esküvőtök volt, és amikor felébredtem, belém hasított, hogy meg fogsz halni, pedig azt mondták az orvosok, hogy ez csak egy tumor, amit ki kell vágni, rutinműtét, semmiség, és pikk-pakk a hajad is a régi lesz, de én mégis hetekig bőgtem, meg szégyenkeztem, hogy miért vagyok ilyen önző rohadék, aki magát sajnálja, és képtelen vigasztalni a haldoklót.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor ugyanígy nem hinnék a csodákban, mint ahogy most sem – és nem tudnék a szemedbe hazudni, mondogatni, hogy ne foglalkozz a tumorral –, meg képtelen lennék úgy tenni, mintha nem látnám a törékeny nőt, aki a lassú kínhalállal kibékülve egy szépséges szőke amazon árnyékává lett, és nem bírnám ki, hogy ne kérjem számon az Istent, hogy hékás, mit képzelsz te ott fent, hát tényleg nem látod, hogy mennyi időnkbe telt minden botlás után felállni – leporolni a szoknyát, begyógyítani a sebeket, megigazítani a koronát, és továbbmenni –, hát tényleg nem érted, hogy erre ment rá az első ötven évünk, és te kegyetlenül elveszed tőlünk a második ötvenet is, csúnyán az orrunkra csapva az ajtót, éppen amikor sorra kerülnénk, és elkezdhetnénk élni.
Ha még egyszer találkoznánk, akkor megmutatnám neked Balit, ahol visítva motoroznánk az égig érő pálmák között, érett mangót ennénk uzsonnára, és napnyugtakor elnyűtt strandpapucsban sétálnánk a parton, ahol nem érdekelne bennünket, hogy fekete homok ragadt az új nadrágunkra és szétzilálta a hajunkat a szél, mert pontosan tudnánk, hogy mindenünk megvan, és már nem kérnénk mást, csak két öregasszonyt, egy szőke kontyost és egy cserzett bőrű barnát, a második ötven évünket együtt, meg ráncokat az arcunkra, és egy menő szemüveget az apró betűs részekhez.
Amikor legközelebb találkozunk, egy eldugott temetőbe fogok menni hozzád, a Mátra lábához, megkeresem a fák alatt a kék nefelejcsekkel borított sírt, beszélni fogok a fejfához, és hunyorogva nézek majd a köveket betakaró fehér fénybe.
(Fotó: RDNE Stock project, kép forrása: Pexels)