A férje életében van egy olyan szabad státusz, hogy legális szerető, ez lennél te, mondja, közben mosolyog, vörös rúzsa kiemeli fogának fehérségét. Bólogat hozzá, én pedig eltátom a számat, rajtam nincs rúzs. Lábát keresztbe teszi, forgatja a cipőbe bújtatott lábfejét, úgy nézi, mintha először látná, pedig pontosan tudja, minden cipőjének a sarka legalább tíz centi. Mit csodálkozol, kérdezi, komolyan elhitted, hogy a férjemmel való viszonyod nem fog kiderülni. Nem állom a tekintetét, én is a cipőjét nézem, a hosszúkás orr-részt, amitől kecses a lába, és a mélybordó velúrszínt, ahogy csillog a fényben.
Egy kávézóba hívott, az üvegablakon bézs színű vászonrolók, a helységet letisztult fény tölti be. Jazz szól, az asztalok közt diszkrét távolság. Nem akarja, hogy más tudjon a találkozónkról, ki is jelenti, ez egyszeri. A férjének sem fog erről beszélni, bár tudja, hogy én igen, de különösebben az nem érdekli. Nem sajnálja a férjétől azt az időt, amit velem tölt, legalább van egy kis lazítás a sok per és ügyirat között, nem zavarja az sem, ha szexszelünk, egészségünkre. Felemeli a macchiatóját, úgy tesz, mintha koccintana, most már legálisan is a férjem szeretője vagy, hát nem jobb így, kérdezi. Úgy kacag, mint a mesében a mostoha, amikor a tükör végre legszebbnek nevezi a vidéken.
Legális, idegesít a szó, jobb szerettem a férjével való titkos beszédünket, a híváslisták törlését, a sok kiküldetést. Vedd el, amire szükséged van, súgta a férje mindig a fülembe, és amikor belém hatolt, a lelkiismeret-furdalásom úgy szóródott szét, mint őszi erdőben a szélfútta levelek. Szex közben megszabadultam a világ összes terhétől, minden érintés és nyögés az én dicsőségemre szólt.
Nevetése visszaránt a kávézóba, azt magyarázza, az sem érdekli, hogy a férje státusza mi az én életemben. Az már legyen az én gondom, ha házas lévén ezt a döntést hoztam. Bár minden joga meglenne, mégsem szól bele, sőt, köszönjem meg, hogy fedezte a viszonyunkat, amikor az én férjem feldúlva nála jelentkezett. Ő akkor kimagyarázta a helyzetet, meggyőzte a férjemet, hogy nincs oka a féltékenykedésre. Hát nem jobb így, kérdezi másodszorra, minek az a sok veszekedés, nyomozgatás, élvezzem a hoteleket, ahová a férje elvisz, és az ajándékokat, amiket tőle kapok. Igazán jól áll a gyöngyös fülbevaló is. Gyöngyök, hahotázik, mint a hűség szimbóluma.
Viszont nehogy azt higgyem, nekem minden jár, mert a férje csak az ágyban az enyém, vegyem tudomásul, ők soha nem fognak elválni. Olyan státusz nem lesz az életében, hogy elvált. Nem azért fektetett egy csomó munkát abba, hogy doktorné legyen, hogy most mindent elveszítsen. Lehet, én többet látom a férjét talárban és öltönyben, vagy meztelenül, vihorászik, de sosem fogom látni karácsonykor, amikor a töltött káposztát eszi, vagy szilveszterkor, amikor a himnuszt énekli.
De ne aggódjak, élvezzem ezt a jogtiszta viszonyt, micsoda szó, és a saját férjem miatt se aggódjak, vele is leült beszélni, pont ebben a kávézóban, pont ennél az asztalnál, most már minden rendben, ahogy azt már említette az előbb, sikerült őt is megnyugtatnia. Olyan szélesre húzza a száját, hogy a szeme hunyorít, nekem pedig megint a Hófehérke jut az eszembe, amikor a mérgezett almát lenyeli.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: Magova G, kép forrása: Pexels)