Túrós tésztát eszek. Sok porcukorral.
Anyám mindig azt mondja, ne egyek sok cukrot, mert felpörget.
Milyen hülyeség! A cukor boldogsághormont termel. Olvastam egy könyvben.
Egy egész szabadnapot kaptam mára. Este vissza kell mennem. A gyomrom hirtelen összeszorul. Émelyegni kezdek. A túrós tésztától?
Anyám a faluban mindenkinek dicsekszik, hogy milyen rendes embereknél dolgozhatok a fővárosban. Egy kedves, középkorú házaspárnál. Háztartást vezetek. Károly híres ügyvéd, Mária könyvtáros.
Nyolc hónapja jöttem el otthonról. Emlékszem apám elvörösödött arcára. Az ér kidudorodva lüktetett a halántékán. Anyám nem szólt. Lehajtott fejjel ült a zöld, kopott hokedlin a kiskonyhában. Krumplit pucolt egy fekete szélű kiskéssel. Apám ordításakor vastagabb héjak hullottak az újságpapírra.
A porcukor úgy olvad el a számban, mint a hópelyhek a járdán.
Ülök az étteremben, az ablakon át bámulom a havazást. Itt bent meleg van. Egy izzadságcsepp gördül le a homlokomról, a számhoz ér. Sós. Eszembe jut Jancsi. Nyíltak a mezőn a vadvirágok, csiklandozták a hátamat a fűben. Csókolóztunk. Azt mondta, sós ízű a szám.
Mit csináljak délután? Szakad a hó. Talán moziba megyek, és veszek magamnak egy új kabátot.
A régi már szűk lett. Van pénzem. Anyáméknak is küldök, minden hónapban.
Remélem, apám büszke rám. Kislány koromban mindig azt mondta, hogy egyszer megváltom a világot és messzire kerülök a falutól.
Kifizetem a számlát. A pincérlánynak borravalót adok, felsegíti a kabátomat.
Egy fekete kalapos férfi kienged az ajtón. Összerezzenek. Azt hittem, hogy Károly az. Karomat keresztbe teszem magam előtt. Kilépek az utcára, és lassan beszívom a levegőt. Elszámolok magamban négyig, bent tartom, majd lassan kiengedem.
A hópelyhek kopott szövetkabátomra hullanak. Eszembe jut Holle anyó meséje. Én minden nap felrázom a dunnát és kitakarítok. Hol van az arany ruhám? A szépen végzett munkáért arany ruha jár.
Éjszakánként Károlynak is megteszem, amit kér. A feleségét csak a gyerek érdekli. Hamarosan megszületik.
Keserű ízt érzek a számban. A kislányomra gondolok. Nem lehet majd velem. Szerződést kötöttünk a munkaadóimmal. Nekik kell adnom a gyerekemet. Rengeteg pénzt fizetnek cserébe.
Remélem, hogy apám megsimogatja a fejemet, ha újra otthon leszek. Talán magához is ölel, mint kislány koromban. Ismét együtt fogunk nevetni.
Az új szövetkabátomban lépek be a kiskonyhába. Anyám tésztát gyúr. Apám előtt egy üveg Borsodi. A hamutartó teli csikkekkel.
− Na, ugye jobb így? – kérdezi apám.
− Kinek? – mondom, és a tekintetét fürkészném, de nem néz rám.
− Megkaptad a pénzt. Kibírtad ezt a kilenc hónapot. Enni is adtak, jól tartottak. Mi kell még? Mit akarhatna egy magadfajta?
Érzem, ahogy lüktetni kezd az ér a halántékomnál. Egyre szaporábban veszem a levegőt. Mit akarhatna még egy magadfajta, jut eszembe Károly, aki minden éjjel ezt mondta, mielőtt kiment a szobámból. A legmocskosabb vágyait élte ki rajtam. Engedelmeskednem kellett. Azt mondta, ha nem teszem, amit mond, akkor megöl. A gyerek sem érdekelte a hasamban.
Anyám lobogó, sós vízbe teszi a tésztát. Háta meggörnyedt, mióta utoljára láttam.
− Túrós tészta lesz! Annyi porcukorral eszed, amennyivel csak szeretnéd − mondja suttogva. Rám néz. Szeme sarkából kibuggyan egy könnycsepp. A kezében konyharuha. Megtörli vele a szemét.
Néhány perc múlva a tészta feljön a víz tetejére. Anyám kiszedi a fém tésztaszűrővel, és a sárga műanyag tálba teszi. Túrót tesz rá.
− Sok porcukorral kérem! − motyogom magamban. Anyám szed nekem egy tányérba. Porcukrot szór rá.
Apámra nézek. Gúnyosan vigyorog. Épp úgy, mint Károly, mielőtt éjszakánként kilépett a szobámból. Az elmúlt hónapok történései filmként peregnek le a szemem előtt. Mellkasomon nyomás, Károly kesernyés szagát érzem magamon.
A tésztavágó kés ott hever az asztal szélén. Felemelem. Odalépek apámhoz, és belevágom a mellkasába. Arcáról eltűnik a vigyor.
(Fotó: Leef Parks, kép forrása: Pexels)