Az én apukám nagyon jó fej és vicces.
Mindig nagyokat nevetünk azon, ahogy a kopasz fejéhez hozzácsapja a kemény tojást, és pakk!, a héj megtörik. Még akkor is rázkódunk a röhögéstől, amikor elkezdi vetkőztetni a tojást. A homlokán még piroslik az ütődés helye, és a vörös paca szintén reng a kacagástól. Ez különösen húsvétkor vicces, amikor nemcsak a koppanás ereje, hanem az olcsó tojásfesték is kiszínezi a bőrét. Olyan, mint egy kopasz maharadzsa.
Apával lehet a legjobban vízipisztolyozni a lakásban, mert anyával ellentétben őt nem különösebben érdekli a tapétára loccsant vízsugár. A nappalink falán apró puklik sokasága és elfolyt minták jelzik, hol ment félre egy-egy rosszul célzott próbálkozás.
Apa a párnacsatában is verhetetlen. Gátlástalanul fogja a mama évtizedekig őrizgetett hímzett párnáját, és bumm!, jól fejbe talál vele. „Találat!” – kiáltja. Rövid az öröm. Az öcsém kegyetlenül megsorozza pár kevésbé értékes, lakberes párnával. Egyszer a nagy becsben tartott Déryné is telibe kapta, szegény asszony bevetődött az Edda kazetták közé, és Pataki Attila sarka megsértette Déryné orrát. Déryné nemcsak a tökéletes arcát vesztette el aznap, hanem előkelő pozícióját is a porcelán nippek körében. A kispadra került, apa hátradugta, és lecserélte egy Lúdas Matyira.
Apával a legjobb a nyár és a Balaton. Miközben anya, aki be nem tenné a lábát a vízbe, rejtvényt fejt, Nők Lapját olvas és minimum tízszer átpakolja a hűtőládát, mi ki sem szállunk a vízből. Apa órákig labdázik velünk megállás nélkül, a legjobban a cicázáson szórakozunk. Mikor megszerezné a labdát, óriásiakat vetődik, és gyakran fura alakzatokban csapódik a vízbe.
Apa este is vicces. De akkor valahogy máshogy.
Általában több dologgal szórakozik. Az egyik móka, hogy eljátssza, hogy nem tud beszélni. Összevissza folynak a szavak a szájából. Olyan, mint egy selejtes lassított felvétel. Nagyon profin csinálja, még a szeme is másképp csillog ilyenkor, teljes az átélés. Egyedül az furcsa, hogy sokszor azokat a szavakat is kiejti a száján, amiket napközben nekünk tilos. De lehet ez is a vicc része, egy pajkos szabályszegés, mint a beltéri vízipisztolyozás.
A másik produkciója a rongybaba, amikor úgy csinál, mint aki nem tud járni. Úgy pattog a szűk folyosón a fal és a könyvespolc között, mint egy pingponglabda. Nekimegy az ajtónak, a konyhaasztalnak, néha még nekünk is. Amikor ezt elunja, átmegy kígyóba. Nem is akármilyen példány: szörnykígyó. Csúszik-kúszik a padlón, és közben hörög.
De a poénok anyukámnak valamiért nem tetszenek. Mikor apa ezeket játssza, anya sír, pedig a Dérynén sem sírt, és a puklis tapéta miatt sem pityergett, pedig azok érzékeny pontok nála. Lehet, hogy ilyenkor örömében hüppög? Mintha lenne is egy mondás, hogy úgy nevet, hogy a könnye is kicsordul. Mérges vagyok. Ha végiggondolom, anya nagyon önző. Nem elég, hogy nem engedi, hogy a lakásban vízipisztolyozzunk és dobáljuk a párnákat, már apa kígyós játéka is tilos. Az öcsémmel be kell mennünk a szobánkba. Apa ezen biztos mindig felhúzza magát, de nem csodálom: nem lehet könnyű kígyót vagy viccesen beszélő figurát alakítani. Nem meglepő, hogy ilyenkor hajnalig kiabál anyával.
Múltkor hallottam, hogy anya sikít. Aztán másnap megértettem: ő is kipróbálta a tojásos trükköt. Anya egész arcán foltok voltak, különböző árnyalatban és formában. Azt viszont nem értem, hogy ha apa pacái pillanatok alatt elmúlnak, anyáé miért nem.
(Fotó: Ketut Subiyanto, kép forrása: Pexels)