Maria hajnalban érkezik a part menti városba. A repülőtéri minibusz leteszi a kutatóállomás előtt, amelyet egy régi iskola épületében alakítottak ki. A portás, Rodel, biccent, és a kulcsot az asztalra teszi. A folyosón régi falitáblák, a raktárban műszerek, kábelek, tartalék akkumulátorok. Maria felnyitja a saját nevével jelölt ládát, ellenőrzi a szenzorokat, majd felír a táblára egy egyszerű sort: „Részletes kalibrálás – ma.”
A piacon kora délelőtt körbejár. A standok mögött asszonyok tiszta vízzel locsolják a gyümölcsöt, a ponyvák alatt sűrű a levegő. Egy kisfiú, Joel, a cipőfűzőjét igazítja, közben az aszfaltot figyeli, nem az eget. Maria jegyzetel: mikro rezgések, hosszú szünetek, aztán rövid lökések. A helyiek köszönnek, de a tekintetük gyorsan továbblendül. Figyelmét néha megtöri egy-egy morajló imádság.
Délután visszamegy az állomásra.
– Mióta tart a zaj a föld alatt? – kérdezi Maria Rodelt, aki éppen teát főz.
– Hónapok óta – mondja, és elmeséli, hogy a hegy felől éjszakánként halk, szabálytalan zúgás érkezik. Maria kihúz egy kábelt, rögzít egy mintát, majd beállítja az automatikus mentést. A monitoron egyenletes vonal fut, kisebb kilengésekkel. A rendszer működik.
Másnap 9:43-kor minden megváltozik. A padló megmozdul, az ajtófélfa remeg, a polc megcsúszik. Maria leereszkedik a földre, karját a feje fölé emeli, és a szemével a monitorra tapad. A jel kilő, a sáv megtelik, a szoba zúg. Kint kiabálás, távolban sziréna, a csillár széles ívben leng. Amikor a lökések csendesednek, Rodel berohan: a piacnál valaki alatt összeroppant egy bódé. Maria sisakot vesz, a mellényzsebébe csúsztatja a kézi műszert, és fut.
A tér közepén összeverődnek az emberek. A kidőlt asztal alatt a kisfiú, Joel, a karját szorítja. Két árus emel, Maria a vasláb alá nyúl, kibillenti a súlyt, és kihúzza a gyereket. A kórház felé fordulnak, közben újabb rövid rengés érkezik, amely mindenkit az aszfaltra tol. A folyosón egy ápoló, Malou, gézt ad, és fertőtlenítőt, Maria megtartja Joelt, amíg az orvos ellátja. A tekintetekben ugyanaz a kérdés ül: jön-e még, és ha igen, mekkora erővel.
Kora este az állomás ismét nyüzsög. A mentés után Maria visszaül a pult elé, és végignézi a rögzített sorokat. Az egyik szenzor furcsa, gyanúsan sima görbét rajzol. Olyan, mintha a jel útjából eltűnt volna valami. Lehúzza a kábelt, kicseréli a csatlakozót, és a tartalék egységet teszi a helyére. Azonnal megjelennek a rejtett vonalak. Közben hívás érkezik: a hegyoldalon megrepedt egy házsor, és egy kolléga, Tadeo, útnak indul, hogy felmérje a kárt. A rádió később recseg, Tadeo bemondja a koordinátát, aztán elhallgat, a vonal megszakad.
Hajnalban Maria összeveti a régi térképeket az éjszakai adatokkal. Egy ferde, eddig jelöletlen vonal rajzolódik ki. Rodel két helyi kísérőt hív: Lani és Pao ismeri az utat a hegy felé. Indulás előtt Malou beugrik, átad néhány kötszert és energiaitalt, és azt kéri, vigyázzanak.
A terepjáró a kanyargós úton halad, a sárban friss nyomok látszanak. Teherautók jártak erre.
A hegy lábánál rács mögött alagút tátong. A bejárat mellett csövek, félretolt szivattyú, a talajon olajfolt. Pao vállat von.
Lani a kezét a kőre teszi, és bólint: belül gép dolgozik. Maria a műszerrel mér, a jel azt mutatja, hogy a rezgés mélyről jön, nem oldalirányból. Feljegyzi az időt, a csapat belépne, de a mennyezet megroppan. Kődarabok esnek, por spriccel, a rács mögötti folyosó beomlik. Visszaugranak, Pao a könyökét üti meg, Lani visszarántja. A csend túl hirtelen áll be.
A városban még aznap délután felbukkan egy elegáns férfi. A kórház udvarán szólítja meg Mariát. Udvarias. Tiszta ing, sima mondatok. Megkérdezi, nem túl korai-e következtetéseket levonni. Azt mondja, a közösségnek most nyugalomra van szüksége, nem újabb kérdésekre. Rodel oldalról figyel, Malou a betegfelvételnél áll, Lani és Pao megállnak néhány lépéssel távolabb. Maria annyit válaszol: adatokat gyűjt.
Éjjel összerak egy teljes csomagot. Fotók az alagút szájáról, időbélyeggel ellátott mérési ívek, koordináták, jegyzőkönyv a szenzor gyanús viselkedéséről. A fájlokat elküldi egy nemzetközi kutatóhálózatnak, és másolatot ad a katasztrófavédelemnek.
Reggel a helyi rádió rövid hírben összefoglalja az eseményeket, délután országos csatorna ad áttekintést. A városi vezetés óvatos közleményt publikál: a hegy környékét lezárják, az alagútnál kordont húznak. Lani üzenetet kap egy ismerősétől: a cég, amelyik korábban itt dolgozott, másik tartományba vonul.
A következő hetek a helyreállításról szólnak. A mérnökök felmérik a hidakat, ideiglenes tartóelemek kerülnek a gyengülő pillérek alá. A lakóházaknál alapot erősítenek, a partszakaszon zsákfal növekszik. Maria a laborban rendezi a bizonyítékokat. A régi sorok közül előkerülnek finom torzulások, amelyeket korábban nem tekintett lényegesnek. Most egyértelmű a minta: a mély fúrások által terhelt szakasz instabilabb volt, a kockázat nőtt. Nem ír le olyat, amit nem tud alátámasztani. A pontosság fontosabb mindennél.
Három hónap múlva újabb lökés érkezik. Rodel az ajtófélfához lép, Malou a gyerekeket a padok alatt irányítja, Lani és Pao a főtéren szétosztja az útvonalakat. A mozgás rövid, a kár csekély. Az emberek nem rohannak, hanem egymásra figyelnek.
Késő este Maria a parton sétál. A hullám a kövezésig ér, a homokban elszórt kagylóhéjak csillognak. Előveszi a jegyzetfüzetét, és mellé írja a nap összegzését: új sávhatár, módosított riasztási rend, iskolai gyakorlatok tapasztalatai. Rodel felbukkan, leül mellé, és azt mondja, ritkán látott ilyen gyors alkalmazkodást.
– Azért gyors, mert megértették, mi történik – feleli Maria.
Az állomás udvarán a munkapad szélébe valaki korábban bekarcolta: „Maradj erős.” Maria becsukja a műszeres ládát, és a kulcsot Rodel kezébe nyomja. Holnap gépre ül, de a táblán már ott a következő hét terve: új mérési pontok, friss jegyzék a hidakról, hosszabb távú riasztási protokoll.
Nem ígér senkinek könnyű jövőt. A város mögötte nem tűnik törékenyebbnek, csak emberibbnek.
(Fotó: John, kép forrása: Pexels)