Portugáliában a társadalombiztosító behív orvosi ellenőrzésre, hogy megbizonyosodjon arról, ténylegesen beteg-e a személy, akinek fizetik a táppénzt. Na már most, nem olyan igazi orvosi vizsgálat ez, inkább csak mondvacsinált. Az orvosok általában nem viselnek fehér köpenyt, még csak be sem mutatkoznak, és meg sem lehet kérdezni a nevüket, csak hivatalos e-mail útján. Vizsgálatnak a közelébe sem mennek, és úgy nagy általánosságban, igazán, a szó szoros értelmében, bunkók szoktak lenni.
Novemberben már a harmadik ilyen randevúra mentem. Az előző két alkalommal ugyanaz az orvos pár volt (ja, merthogy ezek ketten vannak, hogy még csak véletlenül se történjen „csalás”). Közülük a férfi rögtön a legelső alkalommal belopta magát a szívembe, amikor úgy búcsúzott el: “Ugye tudja, nem sokon múlt, hogy ma már nincs velünk?” Sohasem fogom elfelejteni sem az arcát, sem a hülye brazil akcentusát, amivel kimondta ezt a mondatot. A második alkalommal egészen kedves volt, mert tényeken kívül semmi mást nem közölt. A végén felhívta a figyelmemet, hogy a következő konzultációra kelleni fog nekik orvosi jelentés, ami alapján igazolni tudják, hogy még mindig „nem vagyok alkalmas a munkába állásra”.
A háziorvosom írt is egy elég hosszú „szerelmes levelet” nekik, amelyben elmagyarázza szép orvosi zsargonnal a kollégáinak, mi is az a posztintenzív terápiás szindróma, és ennek mely jelei mutatkoznak rajtam. Részletesen leírja, hogy úgy ingadozik a hangulatom, mint a hullámvasút emelkedői és zuhanói. Azt is, hogy sokszor érzem magam egy ketyegő bombának, és olyankor inkább ne szóljon hozzám senki, mert akkor felrobbanok (vagy megütöm az illetékest). Vagy azt, hogy extrovertáltként most inkább a csendre és a szociális elszigetelődésre vágyom. Hogy hiába a heti kettő pilates és masszázs, a váll- és nyakizmaim keményebbek, mint a teniszlabda héja a bennem folyamatosan munkálkodó feszültség miatt. És azt is, hogy ha a pánikrohamaim nem javulnak hamarosan, gyógyszeres kezelés fog kelleni. (Arról a súlyként lelkemre nehezedő bűntudatról, amit az egész miatt érzek, nem is tud, így ez nem kerül bele a jelentésbe.) De azt megemlíti, hogy a remekül működő portugál egészségügy miatt a kórháznak fél év után sem sikerült még időpontot adnia az érsebészetre, hogy végre minden elvarratlan szál a helyére kerüljön. Így még várjuk a konzultációt és az eredményt. Tény és való, hogy itt, Portugáliában sürgős esetekben a kórházak elég jól működnek, de amint elmúlt az életveszély, a beteg egyedül marad a bürokrácia és a szervezetlenség dzsungelében, és küzd, hogy valaki egyáltalán ránézzen. Vagy elmegy a magánkórházba – ahogyan a legtöbben teszik.
A harmadik alkalomra már rutinos versenyzőként, „boxkesztyűben” érkeztem. Sejtettem, hogy nem akarják majd meghosszabbítani a táppénzt, de mivel decemberben úgyis elkezdtem volna dolgozni, gondoltam, max a betegszabadság utolsó 10 napját fizetetlenül töltöm le. Ez alkalommal két nő fogadott. Ezek biztosan empatikusabbak lesznek – gondoltam naivan.
De már az első kérdéssel megleptek.
– Még mindig 36 éves? – kérdezte a velem szemben ülő, szemüveges nő.
Én szóhoz sem jutottam. Nem is értettem a kérdést. Mi az, hogy még mindig 36 éves vagyok-e? Nem, ezek után százévesnek éreztem magam. Meg ostobának. Nem igazán értettem, hogy a kognitív képességeimet kívánta ezzel letesztelni, a portugál nyelvtudásomat, vagy ő volt annyira inkompetens, hogy nem tudta kiszámolni a születési dátumom alapján, amit nyilván látott az előtte tornyosuló hatalmas monitoron. Főleg, hogy nemrég volt a születésnapom. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és csak bámultam rá nagy bociszemekkel, de egy hang nem jött ki a torkomon. (Pedig mióta felvágták, jóval gyorsabban csúszik ki rajta minden, kertelés nélkül.) Pár másodpercig csak néztük egymást némán. Én nem értettem a hülye kérdését, ő nem értette, én miért nem válaszolok. Majd amikor látta, hogy ez így teljesen reménytelen, megismételte, ezúttal normálisan.
– Hány éves?
– 37 – vágtam rá habozás nélkül.
Láttam a megkönnyebbülést az arcán, nem tudom, azért, hogy nem kell hozzám angolul beszélnie, vagy mert tudok még beszélni, vagy mert kognitív problémák jele nem látható.
– Hozott orvosi jelentést?
– Igen, hoztam. Itt van, tessék. – Azzal átnyújtottam nekik a háziorvosom levelét.
– Ezt a háziorvosa írta?
– Igen, mert ő követi a fejlődésemet havi rendszerességgel, mióta kijöttem a kórházból.
– Ez nem jó. Nem elég. Szakorvosi vélemény kell. Mondjuk az idegsebészetről. Az nincsen?
– Nincsen. Voltam vizsgálaton, de…
– Jól van, majd akkor megnézzük itt a rendszerben – szakított félbe anélkül, hogy befejezhettem volna a mondatot. – Nyisd meg ezt az esetszámot! – mondta a kolléganőnek.
A kollégájának meglepettség ült ki az arcára, amikor megnyitotta, ugyanis elég sokat kellett lefelé görgetnie, mire elért a legutolsó, augusztusi MRI vizsgálat eredményéhez. Elolvasták mindketten, majd mondták, hogy ez alapján minden rendben, ami van, az krónikus. Az nem számít.
– De még várom az érsebészeti vizsgálatot is.
– Arról itt azt írják, azért van rá szükség, hogy megmondják magának, mikor hagyhatja abba a vérhígító szedését.
– Nem, nem ezért várok erre az időpontra. Hanem azért, hogy megvizsgáljanak, a vérrög felszívódott-e már.
– A jelentésben nem ez áll.
– És ez az én hibám?
– Nem. Ez senkinek sem a hibája. Ezek a tények.
– És a pánik? Mostanában elég sűrűn szokott pánikrohamom lenni.
Ekkor már magam sem tudtam, hogy miért is szállok szembe velük. Már nem az érdekelt, hogy meghosszabbítják-e a táppénzt, vagy sem. Sokkal inkább az, hogy miért gázolnak át a lelkemen azzal, hogy azt állítják, teljesen egészséges vagyok. Amikor én még nagyon nem érzem magam annak. Miért két olyan ember akarja nekem megmondani, mennyire vagyok jól, akik most látnak engem először életükben, és néhány papír alapján próbálnak meggyőzni arról, hogy minden rendben van. Hogyan várhatják el tőlem ilyen egyszerűen, hogy menjek vissza a “normál” életbe, azok után, hogy majdnem meghaltam? Miért várja el ezt tőlem bárki is? Mi jogon mondja meg nekem bárki más, hogy mikor vagyok jól, és mikor nem?
Abban a pillanatban nem is dühöt éreztem, hanem nagyon mély fájdalmat. Igazságtalanságot. Azt, hogy valaki elvesz tőlem valamit, ami az enyém, és nincs joga ezt tenni velem. Azt, hogy valaki többet vár el tőlem, mint amire képes vagyok. Pedig ebben az évben már nagyon sokat kellett küzdenem. És mostanra elfáradtam. Csak megértésre és együttérzésre vágytam.
– Mikor volt utoljára pánikrohama?
– Tegnapelőtt.
– És szed rá valamilyen gyógyszert?
– Nem. Pszichoterápiára járok és meditálok. Ebben az évben már nagyon sok erős gyógyszert szedtem, és sokáig kómában tartottak. Nem szeretnék újra szedatívumokat a testembe vinni.
– Amennyiben a pánikrohama gyógyszeres terápia nélkül is adekvátan menedzselhető, úgy a tünetegyüttes nem tekinthető olyan súlyosságúnak, hogy jelentős mértékben korlátozza a mindennapi aktivitásokat, beleértve a munkavégzést is.
– Nézze, nem tudjuk tovább igazolni, hogy miért van még táppénzen. A betegszabadsága érvényes a hónap végéig, de a járulékot holnaptól megvonják – mondta a másik nő, aki eddig meg sem szólalt.
– Én ezzel abszolút nem értek egyet – bukott ki belőlem teljesen kontrollálatlanul.
– Ha nem ért egyet, van 10 napja fellebbezni. A recepción elmagyarázzák magának az eljárást. De hoznia kell olyan szakorvosi dokumentációt, amely igazolja, hogy perzisztáló vagy maradandó tünet áll fenn.
– Értem – mondtam reménytelenül.
Felálltam a székről, és elindultam a tolóajtó felé.
– Viszontlátásra, és jobbulást! – szólt utánam a szemüveges orvos, aki beszélgetett velem. Biztosan úgy gondolta, ezzel megmutatja, azért ő is emberből van. Pont az ellenkezőjét érte el.
– Tessék? – fordultam meg. – Ne haragudjon, de maguk szerint én teljesen jól vagyok, akkor mégis miért kíván jobbulást nekem? – majd hátat fordítottam nekik, és egy elegáns, nőies mozdulattal rájuk csaptam a tolóajtót.
(Fotó: Vitaly Gariev, kép forrása: Unsplash)