Langyos, lágy fuvallat söpört végig az esőáztatta utcán, a neonok fénye tejfehérre sápasztotta a tócsákat. Este féltizenegy. A sugárúton távolodó utolsó villamos kerekei álmosan csattogtak a görbe síneken. A macskahúgyszagú lépcsőházak beszippantották az aszfalt páráját. Általában fél óra alatt ért haza, most is, mint mindig, kis kitérővel a Búza felé vette az irányt. Ez az egyetlen, ilyenkor is nyitva tartó kocsma a környéken, ahol néhány fuvaros és rossz szagú alkoholista társaságában bedobhatta az altató kiskonyakot, és kísérőnek nagyfröccsöt savanykás rizlingből A kocsmában soha nem beszélt senkivel, bár mindenkit ismert és őt is ismerték, csak beköszönt, elácsorgott a pultnál, megitta az italokat, aztán elköszönt. Mindig úgy festett, mintha először volna itt. Senki sem firtatta, ki jött, honnan jött, hová megy, végigmérték a jövevényt, biccentettek felé, könyv nélkül tudták, ki kicsoda, mit csinál. Igaz, lett volna neki miről mesélni, a tűzoltás érdekes, ugyanakkor nehéz, fárasztó szakma, még akkor is, ha éppen nincs tűz, de soha senki nem kérdezte, így soha senkinek nem mesélt róla. Ide jártak a rendőrök és a mentősök is altatót inni szolgálat után. A beszélgetők leginkább a Szent István téren és a környéken lakó törzsvendégek voltak. A törzsasztaloknál ferbliztek vagy sakkoztak, körülöttük kibicek ücsörögtek söreik és fröccseik mellett. A törzsvendégség hetente, kéthetente megevett egy pacalt vagy babgulyást.
Mindig vágni lehetett a dohányfüstöt. A füst három rétegben rendeződött a kocsmában. A szuterén aljában fáradtan, barnán, keserűn megült a legrégebbi füst. Középen szürkén az ajtó felé áramlott a frissebb réteg, amely ajtónyitásra fürgén kiszökött az utcára. Legfelül a plafon alatt selymesen, kéken lebegett a legfrissebb, illatos, langyos dohányfüst, aztán az ajtónyitásra megüresedő helyre lejjebb ereszkedett, teret adva további lebegő, friss felhőcskéknek.
Egy kortyintást ivott a kiskonyakból, lehúzta utána a nagyfröccs felét, néhány percig még könyökölt a söntésben. Feje éppen az illatosan lebegő felhőcskékbe ért. Mélyeket szippantott a zamatos dohányfüstből. Keveset dohányzott, csak szolgálatban gyújtott rá. Otthon a felesége kizavarta a függőfolyosóra cigarettázni. Jó messzire állhatott csak a nyitott konyhaablaktól, nehogy egy parányi füstfelleg besurranjon és besárgítsa a firhangot. Ezért inkább rá sem gyújtott. Egy doboz Symphonia egy hétig is eltartott.
Behörpintette a maradék konyakot, és leküldte utána a fröccs másik felét. A fröccs utolját mindig a pohárban hagyta. Valamiért sósnak, kesernyésnek érezte. Egyszer a csapos meg is kérdezte, miért nem issza ki fenékig a poharat. Mondta neki, hogy ennyi éppen elég egy húzásra. A csapos vállat vont, nem kérdezősködött tovább. Itt mindenkinek volt valamilyen rigolyája. Egyikük szipkából szívta a cigarettát, aztán fogpiszkálóval kikotorta belőle a nikotinos kátrányt. A csikkből és a ragacsból kis gombócot gyúrt és elrágta, hogy ne vesszen kárba. A másik a sörbe eresztette a rumos poharat, amit matrózfröccsnek mondott, és úgy itta, hogy a rum és a sör ivás közben összeelegyedett. Olyan is akadt, aki csak használt paklival volt hajlandó kártyázni, ezért az első osztásból állandóan kimaradt.
Tízpercnyi álldogálás és nézelődés éppen elég volt neki. Szippantott egy utolsó mélyet a langyos füstből, és kilépett a szuterénből, jó adag szürkés felhőt vonva maga után. A körút felé ment. Ha esett az eső, az úttest mindkét padkája mentén széles tócsákban állt meg a víz.
Bakkecske módjára ugrálta át a pocsolyákat, közben gyerekdalokat és mondókákat kántált. Nenézzhátrajönafarkastüzethozaszájábanégavároségaházistűztűztűztűz… toccsss… pont egy tócsa közepébe szökkent. A felesége mindig nagyon összeszidta, amikor átázott bakancsa sárga portrét rajzolt a fehér frottírzoknira. Olyankor sokáig hipózta a zoknikat a lavórban, aztán Flóra szappannal sikálta a már nem is látszó foltokat. Közben kiselőadást tartott arról, hogy mások is ki tudják kerülni a pocsolyákat, és nem érti, hogy neki miért kell mindegyikbe belelépni. Bár csak ennyi volna, amit nem ért, mondta ő, mire az asszony megsértődött, és napokig duzzogva hallgatott.
Soha nem árulta el, hogy kántálva és ugrándozva jön haza. Ez a magánügye, az ő kedvtelése, a saját titkos tulajdona, defektje, nem a felesége dolga.
Akkor is ugrándozott, ha száraz idő volt, persze csak éjszaka, ha nem látta senki, a reggel hattól este tízig tartó szolgálat után. Pótcselekvés, gondolta – biztosan az ábrándos andalgás helyett. Soha nem szeretett sétálni. Talán mert a felesége séta közben fogta a kezét, ezzel szó szerint megbilincselve őt. Nehezére esett, de hagyta, mert nem akarta megbántani. Amikor a gyerek kicsi volt, az asszony az ő kezét is állandóan fogta. A gyerek sem szerette, de ő is hagyta, így egymás kezét fogva volt teljes a családi kép. Közben a lányuk férjhez ment, elköltözött. A kézen fogva sétálás viszont azután is megmaradt.
A felesége varrónő volt a ruhagyárban, és otthon is varrt. Mindenféle otthonkák, blúzok sorakoztak az almazöld konyhakredenc hosszú ajtaja mögött. A sarokban függönnyel eltakart próbababa rejtőzködött, fércelt és szappancsíkos kiskosztümökkel, előtte a történelmet jól ismerő Singer varrógép, asztalán a háziszappan jelzőkrétával és a sündisznószerű tűpárnával. Gyakran volt, hogy éppen ruhapróba közben akart valamiért bemenni a konyhába, vagy éppen kimenni a függőfolyosóra. Ilyenkor a felesége, szájában egy csomó gombostűvel, rászólt, hogy várjon. Legtöbbször a korlátra könyökölve várakozott, közben az udvari virágoskertet fürkészte. A virágágyás közepén ott rekedt a világháború előttről egy, a házzal egyidős szőnyegporoló. Soha senki nem használta. Nagy ritkán üldögéltek rajta a gyerekek. A házmesternő rendre lekergette róla őket, mondván, hogy kitapossák a virágokat.
A résnyire nyitott bejárati ajtóból éppen a varrógép mögötti talpig falitükörre látott. A tükörből jól ismerte a ház és a környék összes kombinés asszonyát. Az emeleten lakó segédszínésznek jó alakú táncosnő volt a felesége. Náluk alakíttatta a ruháit, mindig aszerint, hogy hízott vagy éppen fogyott pár kilót. Őt szívesen elnézegette hosszabban is egy-egy ruhapróbán, az ajtórésen át. Szép feszes körtemellei voltak, szinte kiszúrták a melltartót. A bugyija csipkés homlokán átgöndörödött néhány koromfekete pihe. A nő észrevehette, hogy nézi a ruhapróbákon, mert amikor a hétvégi piaci cekkerét cipelve előtte hullámzott fel a lépcsőn, a csípőjén feljebb ringatta a miniszoknyát, hogy többet mutasson magából.
Estére a varróműhely visszaalakult precízen rendben tartott konyhává.
A József Attilán senki nem járt ilyenkor. Kicsit szorongott; a platánok házfalakon imbolygó árnyalakjai rémisztették. Néha hátra is sandított a válla fölött. Az évek során sem tudta megszokni a ledéren lengő platánlombokat. Gyorsan befordult a lépcsőházba. Levélládák egyenkulccsal, így csak jelképesen zárva, fölöttük házirend léckeretben, a bérlők jogai, kötelességei üveg alatt, és a kérjük a lábtörlőt használni, a kukák fedelét lecsukni kiírások. A lépcső még vizes volt az esti felmosástól. Másutt a házmesterek hajnalban szoktak felmosni.
A függőfolyosón jobbra az utolsó ajtó az övék. Magas, kétszárnyas, üvegezett, rácsozott ajtó, mintha hatalmas lakást rejtene. Pedig csupán egy szoba, konyha, kis előszoba, pici fürdőszoba, amit a hajdani cselédszobából alakítottak ki. Valamikor az egész front egy lakás volt, de az államosítás után három kisebbre osztották. Nekik éppen elég ez, kicsi a lakbér, alig van rezsije.
A bejárat melletti konyhaablak alatt régi asztalon muskátlik és kaktuszok szürkéllettek. Néhány cserép estikét is ültetett a felesége a kellemes szaguk miatt. Mindig este locsolta őket, mert úgy jobban illatoztak. Az asztal alá, régi pléhtányérban ételmaradékot tett ki a felesége a macskának. Öreg, fekete, nevesincs kandúr járta a házat, minden éjjel megjelent, evett pár falatot, majd hamarosan odébb állt. Nappalra azonban visszatért. Az ablakpárkányon nyújtózott naphosszat. A házban lakók szerették. Mondták, hadd egerésszen. A felesége a padlásfeljáró ajtaját is kitámasztotta egy fadarabbal, hogy ott is megfoghassa az egereket. Egyedül a házmesternő szidta folyton. Szerinte összehugyozza a lépcsőházat és összeszarja a virágoskertet az udvaron. Ennek ellenére ő is tett ki neki maradékot egy olajos halas dobozban a pincelejáróba.
Az asztal majdnem teljesen elzárta a függőfolyosót, de ez nem zavart senkit, mert az ő ajtójuk után már csak a padlásfeljáró volt a folyosón. Ha teregetni ment valaki, eloldalazott a kaktuszok, a jószagú estikék és a korlát között. A padlást sűrűn behálózták a szarufákra kifeszített ruhaszárító kötelek. Régi, rozzant bútorok sorakoztak a tűzfal mentén. Szakadt ernyőjű állólámpa állt az ajtó mögött, ahová szinte semmi fény nem esett. Egy rozsdás biciklit támasztottak hozzá. A bicikli csomagtartójára valaki soha nem hordandó ruhákkal tömött zsákot gumipókozott. A tetőablakon ki lehetett mászni a bádogtetőre. A segédszínész felesége gyakran napozott egy szál bikiniben a forró bádogra terített fürdőköpenyén. Egyik nap ilyenkor küldte fel az asszony a padlásra, mosott ruhákat teregetni. A padlásajtó résnyire nyitva volt, de a kulcs nem volt a zárban. Lábujjhegyen osont fel a grádicson. A táncosnő éppen akkor fordult hanyatt, nem volt rajta bikinifelső. Melle pajkosan ringatózott, pihés combját aranyra színezte a nap. Nem volt szívbajos, lassan betakarta ringó mellét. Ne zavartassa magát, teregessen nyugodtan – mondta, és összezárta combját. Nem zavartatom magam, de ritkán látok mostanában ilyesmit.
Gyorsan elrendezte a kötélen az ágyneműket.
De megdugnálak, az anyád istenit! Ezt már csak magának dünnyögte, lefelé a lépcsőn.
Nesztelenül lépett be az előszobába. A kulcsot sem kellett előkotorni a táskája mélyéről, ha otthon voltak, sohasem zárták az ajtót, még éjszakára sem. Egy percet állt az ajtóban, míg a szeme megszokta a félhomályt.
Nem gyújtott villanyt. A konyhába bevilágított az udvari lámpa. A házmesternő mindig égve felejti, de lehet, hogy szándékosan hagyja úgy, nehogy nekimenjen valaminek, amint kapuzárás után az udvari lakása felé botladozik a téglázott járdán.
Megkapaszkodott a széktámlában és lehúzta a bakancsát. Szemügyre vette a lábfejét. Úgy látta nem lett sárga foltos a zoknija.
Az asztalon ott volt a kenyér, a tányér, a kanál konyharuhával letakarva, a gáztűzhelyen a bableves. Kenyeret tört, nem ült az asztalhoz, odaállt a gáztűzhely elé és merőkanállal falta a kenyérhez a levest. Így hidegen, levesmerővel szerette leginkább enni. Kenyérfalatokat dobott bele, azokat halászta ki a merőkanállal, jó sűrű babbal. A felesége előtt ezt nem merte volna, de most az asszony alszik. Hallatszik a szuszogása a szobából. A biztonság kedvéért kicsit összelevesezte az odakészített tányért. A konyhában vetkőzött le, ruháit a szék támlájára rakta.
Óvatosan becsusszant a paplan alá. A felesége morgott, dünnyögött álmában, hasra fordult, hátára húzta a paplant.
Ő hanyatt feküdt, kezét a tarkója alá fonva bámulta a plafont. Csend volt, a neon csemegekosár vibráló fénye játszott az ablakkal szemközti falon, kicsit zúgott is. Holnap szól a boltban, hogy csináltassák meg!