regényrészlet
Székesfehérvár, ahol születtem, akkoriban felkapott, de igazán vidéki hely volt, a Romkert még valóban foghíjas telek, törött kődarabok álltak ki a földből, semmi sem emlékeztetett arra, hogy valaha ez volt a királyok koronázó városa, a híres Alba Regia. Csak az a hasonló nevű szálloda viselte ezt a nevet a Skála áruház közelében.
A házban mindenkit ismertünk, szemben, az út túloldalán volt a suli, a gyerekek együtt mentek és jöttek, a szülők mindenkit a Gödörbe küldtek le vásárolni, ha kenyér, liszt, cukor kellett.
Néha átkopogtunk egymásnak a papírvékony falakon, vagy felkiabáltunk a játszótérről, ha focikapusra volt szükség. Anyáinknak vittük a recepteket, apáinknak a sört, összehoztuk a családokat. A nők folyamatosan kenték a zsíros vagy vajas kenyereket, mert bármikor beszabadulhatott valahová egy éhes kölyökbanda, akiket sürgősen meg kellett etetni.
Az osztálytársaimat három csoportra osztottam, az egyiknek volt telke, a másik csapat kempingezni járt, és voltunk mi, hárman, akiknek nem volt se telkük, se sátruk, se autójuk. Minket az előző családok vittek magukkal.
Bonciékkal Agárdra mentünk sátorozni, ott mindig sütött a nap, Kériékkel pedig Sopronba, ott állandóan zuhogott, de az apja azt mondta, ott legalább közel az osztrák határ, és Bécs felől szabadabb levegő árad be az országba, ezt persze csak súgta, közben az ujját a szája elé tette, mert még a gondolat is titok volt, nemhogy a kimondott szó.
Jubáéknak nyaralójuk volt a Balatonnál. Nyáron kiakasztották a kerítésre a táblát, hogy Zimmer frei. Jöttek is folyamatosan a vendégek abba az egyetlen kiadó szobába, pedig alig volt benne öt lépésnyi hely, két ágy, egy asztal, egy szék. Endékások, húzta ki magát büszkén Juba, én meg vigyorogtam, mert hallottam már, hogy endéká és eneszká, de fogalmam sem volt, mi lehet a különbség. Az biztos, hogy akkoriban a tóparton főleg német szavakat lehetett hallani.
Ütött-kopott volt az egész nyaraló, olyan bútorokkal, eszközökkel berendezve, amik a városi lakásban már cikik voltak, de a telekre még jók lesznek: kihúzható, spenótzöld kanapé, rozsdás kések, műanyag bögrék, vízlepergető asztalterítő, gyűrött magyarkártya és kopott tollasütő. Az ajtón színes csíkokból felszegelt függöny lógott, az ágyon rikítóan színes, horgolt takaró.
A napunk azzal telt, hogy csapatba verődve jártuk bringával a környéket, tele volt a lábszárunk elvakart szúnyogcsípésekkel. Anyám esténként valami hűsítő, fehér folyadékkal kente be, mentolos illata volt.
Megdobáltuk rothadó szilvával a kerítések mögött acsargó kutyákat, nyalókát vettünk a sarki boltban, aztán leültünk valamelyik kertben, hogy együnk egy nagy adag paprikás krumplit vagy Zsazsa néniéknél palacsintát.
Ahogy sütötte, úgy hozta tízesével-húszasával, kapkodtuk a tányérról forrón. Egyszer megszámoltam, negyvenhét darab volt. Baracklekvárral vagy fehér, sűrű krémmel töltötte meg, vanília ízű csodával.
Délután az összes család levonult a partra. Felfújható matracon feküdtünk a vízen, csíkos gumilabdát dobáltunk egymásnak, nyálkás, mohás volt a strandlépcső, a korláton csúsztunk be a vízbe. Barnára égette a vállunkat a nap, beleszáradt az iszap a hajunkba, levegőszagú volt a bőrünk, és esténként nem kellett minket altatni.
Kép forrása: Litera-Túra Kiadó