Napra pontosan egy évvel ezelőtt történt, pontosabban nem is történt, hanem cselekedte a nagyobbik fiam, 2025. február 2-án. Aktívan cselekedte Balázs, kék szemével, szőkésbarna hajával, magas termetével, kedves mosolyával, haragjával. A családi chat csoportunkba írta másnap reggel: „Kórházba kerültem, mert meg akartam ölni magam, de jól vagyok, és hálás vagyok, hogy túléltem. Ti is örültök?”
Erre nem volt szavam, ledermedtem, megint a halál felé ment, huszonhárom évesen. Elmondta, hogy drogos állapotban volt, s ahogy átvágta az ütőerét és szökellt belőle a vér, már tudta, hogy hibát követett el, és nem kellett volna, de visszaút nem volt az adott pillanatban. Arcomra fagyott a fájdalom. Hollandiában cselekedte ezt, nem volt közel. Bal kezét sértette meg, átvágott ideget is. A lakótársai hívtak hozzá mentőt.
Engem a főnöke hívott fel, hogy valahogy vigyem haza, repülőre nem tudott ülni a friss varratok miatt. Kérdeztem az apját, ki tud-e menni érte, nemleges volt a válasz. Úgyhogy menedzselni kezdtem a folyamatot, volt némi pénzem, de adósságot kívántam törleszteni, mert a tető beázott, és a tetőcsere költséges volt, a biztosító nem fizette a kárt, így kölcsönkértem.
A fájdalomtól félájultan szerveztem az utamat, az autóm felkészítését a hosszú útra, mégiscsak közel 3000 km oda-vissza a távolság. Új téli gumi szett, ABS, mindenért fizetni kell. Kértem segítséget. Szilárd Schwechatban él és ott is dolgozik, ismerjük és segítjük egymást jó ideje, jó barátom.
– Szia Szilárd, nagy bajban vagyok, Balázs fiam öngyilkossági kísérletet követett el Hollandiában. Ki kell mennem érte, te sokat vezetsz Németországban, kérlek, segíts, váltott vezetéssel kijutunk, minden költségedet fizetem, és még fizetek is érte – szomorú volt a hangom a telefonban.
A vonal másik végén csend volt, Szilárd is megjárta már a poklot, és gyógyul szépen.
– Szia Vera, persze, hogy segítek, el tudok menni két napra, egy napot ott kell aludnunk, ennyit nem bírunk megtenni alvás nélkül. Gyere ki hozzám, nekem nincs autóm, megyünk a tiéddel! – teljesen tárgyilagosan mondta, és én szálltam, repültem magamban, nem vagyok egyedül, segítenek nekem.
– Köszönöm, nagyon hálás vagyok – közben peregtek a könnyek az arcomon –, február 12-én reggel hat és hét között érkezem.
Kellett még egy telefonhívás, szükségem volt pénzre, hogy fizetni tudjam a benzint meg az ételt. A fiam főnöke felajánlotta, hogy egy éjszakát ott alhatunk a szálláson, és megkért, hogy takarítsam ki fiam szobáját a saját vérétől.
– Szia Kati, segítségre van szükségem, ki kell mennem Hollandiába autóval, a nagyobbik fiamért, öngyilkossági kísérletet követett el. Pénzre van szükségem, tudsz kölcsönadni év végéig? – még nem tudtam, hogyan, miből adom vissza, de abban biztos voltam, hogy visszaadom. Kati is tudta.
– Persze, utalom is mindjárt. – Kati hangja kedves volt, mint mindig. Tudtuk egymásról, hogy számíthatunk a másikra.
Közben minden nap beszéltem videón a fiammal, hogy hogy van, és közben fájt minden, mert mégiscsak megint a halál felé ment. Mostam már a vérét, vezettem félőrülten kórházba vele, de ez még 2022-ben volt. És most megint megyek mosni a vérét.
Az indulás előtti éjjel nyugtalanul aludtam, levelet kaptam barátnőmtől, hogy látja, sok minden összejött nálam, és hogy adom vissza így a kölcsönt? Őrjöngtem magamban a haragtól, nem sok minden összejött nálam, hanem tragédia van. Megoldom a pénzt, csak jussak ki, és érjek haza a fiammal.
Hajnal háromkor indultam, káromkodva vezettem az M1-en, nagy volt a kamionforgalom, köd volt, sötét, és utáltam a vezetést. A GPS-jelem megszűnt a határ után, hiába kértem a szolgáltatót előzetesen, hogy ráfizetek, csak tudjam az utat. Megígérték, hogy minden rendben lesz, nem így lett. Körforgalmak hosszú során végül kiderült, hogy mégis jó helyen jöttem le, hálát rebegtem magamnak.
Szilárd kedvesen fogadott, ittunk egy kávét, és beültünk az autóba. Átvette a vezetést, és nem is adta át nekem, végigvezette teljes nyugalomban a hosszú autópályáka. 760 km volt kiírva az egyik helyen, beleszédültem a számokba.
Este fél kilenc környékén értünk a holland kisvárosba, a fiam már várt, de láttam rajta, hogy nem tiszta. Füvet szívott megint. Őrjöngtem magamban, legalább ennyi lett volna benne, hogy akkor, amikor érkezem, tiszta legyen. Nem szóltam semmit, persze, örültem, hogy él, hogy egyben van. A rendezett kis házban többen laktak, otthon voltak a lakótársai, többször elmesélték, mi történt, hogy találtak rá, hogyan ömlött a vére. Hallgattam, nem voltak szavaim. Házi lekvárjaimat vittem ajándékba, nagyon hálás voltam nekik, persze ők inkább sört szerettek volna. Másnap reggel nekifogtam a takarításnak, vittem ecetet, szódabikarbónát, hogy meglegyen a teljes fertőtlenítés. Már csak vércseppek maradtak a polcokon, az ágy mögött, mindent kitakarítottam. Együtt elmentünk a közeli boltba útravalót venni, és elindultunk haza. Útközben csend volt, néha beszéltünk, Balázs aludt sokat.
Schwechatnál elváltunk Szilárdtól, onnantól én vezettem, már sötét volt, és megint az M1, na meg Budapest. Fiam azt kérte, hogy az apjához vigyem, ott szeretne lakni nála. Ott tettem ki.
Néma csendben értem haza. Már éppen összeszedtem magam tavaly februárban, túl voltam egy mély szakaszon, hajléktalan szerettem volna lenni, elegem volt mindenből. Papírral fűtöttem azon a télen mínusz 5 fokban, mert nagyobbik unokahúgomnak, akit én neveltem, a fogorvosi költségét fizettem a fára félretett pénzemből. Ő is útra akart kelni, el is ment egy évre.
Én is útra akartam kelni 22 évesen, szereztem magamnak ösztöndíjat Hollandiába, szociológia szakos hallgatóként, nem értem még oda. Más utat választottam anno 1992-ben, terhes lettem véletlenül, és megtartottam a kicsit. Kisebbik fiam is most Hollandia felé kacsint, az egyetemi mesterképzést talán ott tölti.
Balázzsal sok időt töltöttünk együtt, néztünk együtt filmeket, beszélgettünk, jártuk a mezőt a kutyákkal. Elmentünk együtt az apjával NA 12 lépéses program gyűlésére is. Próbálkoztam, hogy jusson be pszichiátriára, de ellenállt. Májusban ment vissza Hollandiába, új munka, új hely, megcsinálta sikeresen a KRESZ vizsgát. Megtanult hollandul, és jól beszél angolul.
Áprilisban készülök Hollandiába hozzá. Egy hétig együtt leszünk kint, pihenni szeretne, és anya főztjét enni. Most albérletre gyűjt, nem használ szert, biciklis futár lett, és villanyszerelőnek szeretne tanulni. Legyen így!
Véget ért talán az ámokfutása. A legnehezebb ebben az, hogy elfogadjam, ha végül egyszer sikeres lesz az öngyilkossági kísérlete, nem tudok semmit tenni. De most örömmel készülök a holland utamra. Biciklizem majd én is kint, biztonságos kerékpárutakon.
Fotó: Karol D, kép forrása: Pexels