– Hol vagy? – kérdezte Anna.
– Nem mondhatom meg – válaszolta a nő, és a füléhez szorította a telefont.
– De miért me…?
– Nem akarok róla beszélni. Nem tudok. Egyszerűen csak el akarom felejteni. Ki akarom törölni az emlékeimből azt, ami történt.
– Azért voltak szép pillanataitok is! Gondolj arra az áprilisi napra, amikor ti…
– Nem. Arra egyáltalán nem akarok gondolni. Szétesett az esküvői margaréta csokrom. Figyelnem kellett volna a jelre. Le akarom súrolni a bőrömről a szennyet. A foltokat.
– Pedig annyira szeret! Hívott, de nem vetted fel. Azt mondta, hogy később átugrik hozzánk, mert nem bírja nélküled. Aggódik érted.
– Értem? Ő? Nem hiszem el. Csak nem bírja elviselni, hogy most nem az történik, amit ő akar.
– Szomorú. Egész éjjel az utcákat rótta. Téged keresett. Az összes helyre elment a városban, ahol valaha együtt voltatok. Megnyugtathatnád! Azt mondta, megváltozik. Miattad. Sírt is. Nagyon megsajnáltam szegényt. Az öltönyének kesernyés izzadságszaga volt. Karikás volt a szeme. A nyakkendőjét elhagyta valahol az éjszakában. Hazaküldtem fürdeni.
– Na ne! Te tényleg bevetted ezt a színjátékot? Tudod, valaha az iskolai színjátszókör oszlopos tagja volt. Nem értelek. Hol voltál az elmúlt években, amikor panaszkodtam neked?
– Ugyan már! Minden házasságban vannak hullámvölgyek. A férjemmel tegnap mi is összevesztünk, mert nem vasaltam ki az ingét. Harminc van neki. Mondtam, hogy vegyen fel egy másikat. Erre kikelt magából, hogy az a szerencsehozó inge, ha új ügyféllel találkozik.
– Ne haragudj, de ez nem ugyanaz, mint nálunk! És ezt te is nagyon jól tudod!
– Lehet. De neked a férjed minden héten margarétát visz. Tudja, hogy az a kedvenc virágod. Mióta együtt vagytok, minden pénteken kapsz egy csokorral. Az enyém még a szülinapomat is elfelejti. Talán ez nem bizonyítja, hogy mennyire szeret?
– Nem. Már nem. Lelkiismeret-furdalásból vesz virágot. Azt hiszi, hogy ezzel meg nem történtté teheti az összes szemétségét.
– Milyen szemétséget?
– Rúzsfoltok a fehér inggalléron. Az állítólagos túlórák.
– Tudod, milyenek a gyakornokok! Ráakaszkodnak a nős férfiakra. Nem ismernek azok sem Istent, sem embert, csak nekik legyen egy pasijuk, aki eltartja őket bizonyos szolgáltatásokért cserébe.
– Te hallod magad, Anna?
– Kicsit túlreagálod, édesem.
– Igen? A sótlan húsleves miatti pofont is túlreagálom?
– De azt nem tudom róla elképzelni! A férjed olyan kedves!
– És az ambuláns lap? Amit elküldtem neked befotózva, hogy legyen bizonyítékom, ha bármi történik velem? Ez az állat bármire képes! Arra is, hogy…
– Azon csak két kód volt.
– Igen. A bordarepedés és a bántalmazás kódja. Rákerestem a neten.
– De… Tényleg, hol vagy most? És kivel? A pszichológusoddal beszéltél?
– Nem. Már nem járok hozzá. Nincs rá szükségem.
– A férjed azt mondta, a ruháidat is elvitted.
– Igen. Két bőrönddel jöttem el. Új életet akarok kezdeni. Nélküle. Bárhol.
– Ez rettenetes! Gyere haza! Beszéljétek meg! A pszichológusod is azt javasolná. Nem vagy elég erős, hogy egyedül megoldd ezt a helyzetet.
– Erős vagyok. Nincs szükségem segítségre. Nincs mit megbeszélni. A saját életemért én felelek. Anyám kislány koromban mindig azt mondta, hogy bármit megtehetek. Nem kell egy olyan férfival élnem, aki bánt. Ő nem tudta megtenni, hogy megvédi magát apámtól. Elhitte, hogy megváltozhatnak a dolgok. Én most megtettem. Elhagytam. Örökre.
– Most érkezett meg a férjed. Itt áll mellettem. Legalább beszélj vele!
– Micsoda? Dehogy…
A férfi kitépte Anna kezéből a telefont.
– Hol vagy? Azonnal gyere haza! Nem mehetsz nélkülem sehova! Megint azzal a pasival vagy, mi? Azzal, akivel enyelegtél a céges vacsorán. Én meg ott álltam leforrázva a megalázottságtól. Én, aki minden kívánságodat teljesítem. Mondd meg azonnal, hogy hol vagy! Elmegyek érted!
A nő leejtette kezéből a telefont. Szíve a torkában dobogott. Mellkasán hatalmas nyomást érzett.
–Tudhattam volna, hogy nála próbálkozik először, hogy kiderítse, hol vagyok. Hát sosem lesz nyugtom tőle? Nem hagyom magam – motyogta.
A lepukkant szoba falai hidegen meredtek rá. Az eső kopogott a párkányon. A nyitott ablakon át behallatszott a forgalom zaja.
Kiszaladt a lakásból. Felnézett az égre. Kinyitotta a száját. Az esőcseppek ráhullottak a nyelvére, és apró tűszúrásként bökdösték az arcát. A szeme alatti lila foltra gondolt. Akkor szerezte, amikor elfelejtett desszertet készíteni a vacsorához.
Ott állt, az út mellett. A gömbölyödő hasára tette a kezét.
Bármit megtehetsz, jutott eszébe anyja mantrája, aki részeges apja elől a sufniba menekült vele…
– Nyisd ki! Tudom, hogy itt vagy! Nem jöhetsz el tőlem! Nem hagyhatsz egyedül! Te más vagy, mint az anyám! Te nem hagyhatsz el engem! Soha! – kiáltott a férfi, és berúgta az ajtót.
A lakás üres volt. A két kopott bőrönd érintetlenül feküdt a szoba padlóján. A férfi eszét vesztve ordított.
Kintről hatalmas fékcsikorgás hallatszott. A férfi kirohant. Futott a hang irányába. Egy kamion rakománya szétszóródva hevert az úton.
Az első kerék mellett egy véres kézfej látszott. Jobb gyűrűsujján egy margaréta alakú gyűrű díszelgett.
(Fotó: Book Hut, kép forrása: Pexels)