Egy vetélés, egy szülés, elhízás. Dátum, aláírás, pecsét.
Irén ül a második kerületi magánrendelőben, és leengedi a leleteit az ölébe. A múlt alkalommal ezt a három dolgot írta fel a doktornő, az elmúlt 46 évét így foglalta össze. Vetélés, szülés, elhízás. Ez az ő testének története. Hol vannak a bakonyi barangolások, a szombat délutáni szex. Vetélt, szült, elhízott. Most pedig laboreredményekkel, cétével, röntgennel, ékágéval, ultrahanggal a mappájában üldögél. Még ketten vannak előtte.
A klór szaglik a padlóról. Lehet, hogy Irén is eltűnik ebben a fehérségben. A pult csillog, az asszisztensek köpenye öblítő szagú, klumpájuk gumitalpa caccog a tükörsíkon. Csak Irén csepp formájú, rózsaszín fülbevalója lifeg huncutul.
– Hölgyem, öt órára érkezett? – áll meg egy magas férfi Irén előtt. A nőnek nehezére esik felemelni a fejét. A dossziéról a tekintete átlopakodik a koptatott farmernadrágra, onnan a kék pulóverre, a maszk fölött a gesztenyebarna szemre.
– Nem. Fél hatra.
– Akkor én ön után következem. De jó! – mosolyog a férfi, amit Irén fáradtan viszonoz. Mintha balra billentené a fejét, éppen csak annyira, hogy a hosszú rózsaszín fülbevaló a nyakát érintse. Egy pillanatra becsukja a szemét, és arra gondol, hogy a férfinak vajon szúrós vagy puha lehet a borostája, és felszisszent-e, amikor ma reggel egy helyen megvágta az arcát a szája melletti gödröcskébe kanyarodva, és hogy annak a gödröcskének ott lenne a helye, ahol a fülbevalója a nyakán pihen. A kedves férfi ugyanebben a pillanatban veszi észre, hogy ez a nyak a fülbevaló alatt milyen régóta magányos. Kicsit talán túl sokáig is nézi, aztán lép egyet a fal felé, bizonytalankodik.
– Inkább talán ön mellé ülök. Ha szabad – teszi hozzá egészen halkan, és szemét le sem véve arról a huncut fülbevalóról, Irén mellé ül.
Irén elpirul. Vetélve, szülve, elhízva.
– Soós Irén – hallja a nevét a nyíló ajtó mögül. Visszanéz a leletekre, és a férfi egy lesz a tükröződéssel, a hideg fehérséggel. Zavartan magához öleli a kabátját, fázni kezd. Gyorsan belebújik a hátizsákjába, és már be is csukja maga mögött a hószínű ajtót. – Derékig vetkőzzön le, Irén! A melltartót és az ékszereket is. Még egyszer megnézem a géppel – mutat a vetkőző felé az orvos. Irén észrevétlenül bólint, és elhúzza a kék függönyt. Kibújik a rózsaszín pulóverből, hátul kikapcsolja a melltartóját. Már lépne ki a vizsgálóba, amikor megcsiklandozza a fülbevaló. Hát, maradj akkor te is – húzza ki szótlanul a füléből az óriási csepp formákat, és az öltöző párkányára teszi őket.
Csend van. Olyan rohadt hideg ez a fém. Világít a feje fölött a piros lámpa. Ugyanez volt a múlt héten is.
– Készen vagyunk! Felöltözhet. Utána üljön le az asztalomhoz – miközben a doktornő lekapcsolja a reflektorszerű lámpát, Irén vállához ér. A nő sietve keresi a melltartó kapcsát, húzza át a fején a pulóvert. Éppen csak lesimítja, és már oda is ül az orvos mellé.
– Az a csomó nagyobb lett. Ki fogom metszeni. De még nem tudom, hogy ezzel megmenthetjük-e a mellét. De semmi baj, a kollégám nagyon szép plasztikákat készít. Csak legyen tünetmentes. Öt évig. Aztán jöhetnek az új cicik! – és bátorítólag megfogja Irén kezét. Irén lenéz az őt érintő kézre. Metszeni? Öt év? Új cici? Mintha nem is róla lenne szó, annyira távoli.
– Más is lesz?
– Persze, egy kis sugár. Ne aggódjon, gyönyörű parókákat árulnak innen egy sarokra. Minden nap az lehet, aki csak akar – kacsint a doktornő, és Irén azon tűnődik, vajon hány nő ment el a sarki parókáshoz egy bubiért. – Ne féljen, Irén! Maga bátor nő. Elkészítem a beutalókat, két hét múlva az osztályon találkozunk. Viszontlátásra!
Irén kilép az ajtón, a kedves férfi bátortalanul felemelkedik, keresi a tekintetét. Irén csak a sziluettjét látja.
– Vass Benjámin – szól bentről a doktornő. A férfi kiveszi a kilincset Irén kezéből, óvatosan érintve a nő kézfejét. – Örülök, hogy láttam – mondja egészen halkan, majd nyoma vész. Irén gépiesen fizet, kártyával, igen, jó lesz az én nevemre, nem kérek papírszámlát. Felhúzza a cipzárját, és kilép a rakpartra. Borzolja haját a Duna felől érkező jeges szél.
Benjámin nem tud nyugodtan ülni a doktornőnél. Nem is figyel igazán. Csak a pár rózsaszín fülbevalót nézi a párkányon. Még meleg lehet.
Irén beledől a szélbe. Észak felé fordul, keresztezi a bicikliutat, és szorosan a korlátnak dől. Áll a rakpart fölött. Nem akar semmit. Csak érezni a vetélt, szült testet. Érezni a súlyát. Kitépni a mellét, Dunába dobni. Visszalép. Sietni kezd a Lánchíd felé, tolja maga előtt a pánik. Háromnegyed hat, Feriék már otthon, a gyerekek mindjárt vacsoráznak. Biztosan sáros a padló a bejáratnál, az overál az oviban maradt, Szilvi úszáscucca meg a suliban büdösödik. Nem baj, nem számít. Élni kell. Fél mellel? A sugár az a kemó? Kopasz legyen inkább? Gyöngyház szájfényét pirosra kell cserélni. Hány órája van még? Két hét az háromszázharminchat óra.
Holnap szoknyában megy dolgozni. Igen, és előveszi a csizmáját. Hol is van a csipke melltartó? A szoptatósok alatt. Pedig már öt éve nincs is teje.
Megáll egy kirakat előtt, a karácsonyi fényfüzér vibrál a bábu arcán, a pink szoknya felkiált. – Ez kell nekem! – mondja Irén, és a fülére tapasztja a tenyerét. Megdöbben. Hol a fülbevaló? Cikáznak a gondolatai, nem veszíthet. Nem veszíthet el semmit, ami az övé. Az ő színe, az ő formája. A teste, az élete. Belép az üzletbe, próba nélkül megveszi a szoknyát. Negyvenhatezer forint. Normális vagyok? Semmi sem számít, a szoknyához kell a fülbevaló. A reklámtáskával a kezében futni kezd vissza a Duna-parton. Hat óra. Most zárnak. Adják vissza! Nem vehetik el!
Szúr az oldala. Vetélt, szült, elhízott. De a fülbevalót nem adja. Nem áll meg, csak lassít, nem fut, hanem gyors egymásutánban teszi a lábát. Csenget egy biciklis. Fékez a villamos. Gyerünk, már csak egy sarok. December huszonhárom, hat óra nyolc perc. Eltűnt az üvegen túl a fehér fény, egyedül oxidálódik a hidrogén-klorid. Irén üti az üveget.
– A fülbevalóm! – kiáltja az ajtónak, a tenyere a hideg felületet csapja. Csend van. Csak a hólé csöpög az ereszen.
(Fotó: Valeria La terra, kép forrása: Pexels)