2020. december 31.
Mennyi mindent látott már ez a pár négyzetméter! – gondolta Iván az erkélyen állva.
Óvodás éveiben, ha nagy szél volt, sárkányt kötött a korlátra, aztán a szobából nézte, ahogy a színes papírcsoda ide-oda röpköd. Később, már felsős korában, pár haverjával innen dobáltak vízzel töltött lufikat a járókelők közé, amiből aztán a házmester közbenjárására, nagy ribillió, meg két hét szobafogság lett.
Az első szerelem is itt ért véget egy jogtalan, ámde csípős pofonnal, amit féltékenységből a lány kevert le neki, heves vitájuk – és heves kapcsolatuk – lezárásaként.
És egy darabig az erkélyen állt azon a szilveszter éjszakán is, pontosan negyven évvel ezelőtt, mikor az apját, az ő különös apját, a háztömb előtti téren mentőbe rakták és elvitték.
1980. december 31.
– Fenn tudok maradni éjfélig, anya, tizenkét éves vagyok! Különben is, már csak tizenöt perc!
– Tudom, hogy fenn tudsz maradni, édes, de apád ma megint kicsit nyugtalan, szeretném, ha aludnál inkább.
– Anya, az én apám dilis? Mert vannak, akik szerint az.
– Az apád nem dilis, Iván! Csak éppen… Hogy is magyarázzam? Az átlagnál fürgébb és szorgalmasabb az agya, és ezzel a fürgeséggel és szorgalommal a fantáziavilág olyan tájaira is eljut, ahová más agyak soha. Az apád utazó! Mármint az agya. Az agya folyton a világot járja.
– Szerinted én is utazó leszek?
– Hát… remélem, te inkább velünk, többiekkel maradsz! Egy utazóra nehéz élet vár, ahogy azokra is, akik nem tudnak vele menni. Egyszer majd megérted ezt.
– Tudom, tudom, majd ha idősebb leszek…
Iván, mint aki belenyugodott a maradásba, magára húzta a takarót, és behunyta a szemét. Kezdte volna számolni a bárányokat, mikor kiáltást hallott.
– Kormányos! Kormányos! Ezt nézd!
Felpattant. Tudta, hogy az apja az, egyrészt azonnal felismerte jellegzetes, mély hangját, másrészt egyedül ő hívta Kormányosnak. Úgy ötéves kora körül ragadt rá ez a név. Akkoriban sokat játszottak hajókapitányosat meg kalózosat, és hála az apja képzeletének, a világ összes tengerét és óceánját meghódították egy elnyűtt matraccal.
– Kormányos, merre vagy?
Iván az erkélyre szaladt, és meglátta az apját a téren, izgatottan fel-alá járkálni.
– Itt vagyok, apa! – kiáltott le a negyedik emeletről.
– Hát ott vagy! – lelkendezett az apja – Ezt nézd, fiam – mutatott a mellette álló köztéri órára – hatvan másodperc és éjfél! Ez az év legmágikusabb perce, fél lábbal még itt, fél lábbal már amott! Ilyenkor bármit kívánhatsz és bármit újrakezdhetsz! Hát nem csodás? – kérdezte túláradó örömmel, és forogni kezdett. Házi papucsban, köntösben, ég felé emelt kezekkel pörgött a tér közepén, mintha dervis táncot járt volna, közben egy különös, ismeretlen dallamot lalalázott torkaszakadtából. Iván megbabonázva nézte, aztán rohanni kezdett. Saját papucsában és köntösében, átrohant a szobán, majd az előszobán, ahol csaknem elsodorta az anyját, aki épp a mentőket tárcsázta.
Feltépte a bejárati ajtót, és kettesével véve a lépcsőfokokat, papucs visszhangzó csattogásával, átcsörtetett a lépcsőházon, majd végre kiért a térre. Kapkodnia kellett a levegőt a nagy futás után, de földöntúli boldogság járta át, hogy sikerült elcsípnie egy keveset a mágikus percből, és részese lehet a varázslatnak. Ő is pörögni kezdett, köntösét, mint egy szuperhős-köpenyt röptette a hideg, decemberi szél.
Iván tudta, hogy az anyja keményen megszidja majd, amint módja lesz rá, hiszen nem elég, hogy ígérete ellenére, alvás helyett az utcán táncikál, még egy kiadós megfázást is kockáztat. Hiába, képtelen volt ellenállni a kísértésnek – vagy inkább a rendkívüli lehetőségnek, hogy apja utazásába ő is bevonódhasson. Mivel évről-évre fürgébb agyát egyre nehezebb volt utolérni, Iván hibának érezte volna, ha egyetlen alkalmat is elszalaszt. Ahogy ezt végiggondolta, magabiztosan és megingathatatlanul hinni kezdte, hogy teljes joggal tart igényt a felmentésre, bármiféle anyai büntetés alól.
– Már csak tíz másodperc, fiam, számolj velem! – szólt az apja, és mindketten hangosan számolni kezdtek: tíz, kilenc, nyolc – közben pár utcányira, a közeli mentőállomáson felsírt egy sziréna.
– …kettő, egy, éjfél! Boldog új évet, Kormányos! Ez már 1981! Egy új év!
Körülöttük néhány bámészkodó álldogált, egyikük lelkesen megfújta a papírtrombitáját. Az égbolton három színben robbant a tűzijáték, majd a csóvák egyre halkuló ropogással aláhulltak.
– Hát nem gyönyörű, Kormányos?
– De gyönyörű, apa!
– Olyan, mint az élet, fiam. Csak pillanatokra ragyog fel, de azért gyönyörű! – mondta az apja és boldog kacagásban tört ki.
A mentősök és az anyja egyszerre értek melléjük. A mentőautó kék, villogó fénye beterítette a tér betonját. Az anyja halkan sírt, az apja viszont egyre csak nevetett. Még akkor sem hagyta abba, mikor az autóba tették.
A következő években, az állapota tovább romlott, és több időt töltött pszichiátriai osztályokon, mint otthon. ’84-ben vitte el egy szívroham. Iván éppen tévét nézett, mikor az anyja távirattal a kezében, könnyes arccal, megállt előtte, és azt mondta: most igazán messzire utazott. Rögtön megértette, mit jelent. Attól fogva ketten voltak.
Harmadéves volt az egyetemen, mikor ösztöndíjat nyert Amerikába, és többé nem jött haza – csak évente egyszer, látogatóba.
Nem lett utazó, abban az értelemben nem, ahogy az apja volt, pedig az orvosok adtak rá tíz-tizenöt százalék esélyt. Ám a hagyományos módon mégis csak bejárta a világot, mint az egyik legnagyobb amerikai hírcsatorna tudósítója. Rá is ment az első házassága. Akkor értette meg azt a régi, rejtélyes mondatot, és belátta, az anyjának igaza volt: nehéz az utazók élete, és azoké is, akik nem tudnak velük menni.
Most, hogy az anyja is halott, ő pedig eladta a lakást, utoljára áll ezen az erkélyen.
A tér idén üres, de az óra még mindig ott cövekel. Mindjárt éjfél.Iván számolni kezd: tíz, kilenc, nyolc – érzi a pörgés eksztázisát, ahogy negyven éve, és ahogy azóta az élete minden fontos, mágikus pillanatában. Mert az apjának is igaza volt, az élet, minden gyötrelmével együtt is: gyönyörű. És ennél a felismerésnél hasznosabb útravalót, aligha adhat egyik utazó a másiknak.