Állok a tükör előtt, csak a szokásos reggeli rutin. Egy pillanatra elgondolkodom. Nézem a tükörképet, a szomorú szemeket, a gyarapodó ráncokat és a kusza, kissé lelapuló, szürke hajamat. Nem történik nagy változás reggelről reggelre, és a két hónappal ezelőtti arcomra már nem emlékszem. Kezemben elindul a ceruza, megrajzolom a szemem alatt az első vonalat, csak finoman, ha kész, szinte nem is látszik. Kicsit igazítok, aztán megfeszítem a bőrt a másik szemem alatt, megrajzolom az előző vonal tükörképét. Ha sikerül. Ma sikerült. Utána jön az alapozó, most is eszembe jut, hogy jó ez a krém, nem csak fed, de ápol is. A közhely mosolygásra kényszerít. Az ujjam hegyéről egy nagyobb pötty a bal arcomra, egy másik a jobbra, aztán az orromra és az államra egy kisebb, végül a homlokom következik. A fogmosáson már túl vagyok, nem fog elmaszatolódni, ha végeztem. A szokásos mozdulatokkal kenem el a pöttyöket, ügyelek rá, hogy egyenletes legyen, sehol se gyűljön fel látványosan. A hajam tövénél még jobban figyelek, és az állam vonalánál is. Milliószor láttam másokon elhibázott sminket, utálom, ahogy az alapozó barna színe elüt a bőrüktől és nincs rendesen eldolgozva az átmenet. Nem gondolok másra, leköti a figyelmemet a művelet. Amikor elégedett vagyok a fedés mértékével és egészen egységessé válik a kép, abbahagyom. Megnézem alaposan, nem kell -e igazítani valahol. A jobb arcomra teszek még egy apró pöttyöt, és finoman eldolgozom. Ma nem használok púdert, felesleges. Elég az alapozó.
A szempillaspirált veszem elő. Nem kell sok, éppen csak vékonyan átfésülöm vele a fekete szálakat a szemem körül, enyhén nedves, szép formát ad a festék. A szemem ettől kifejezőbb lesz. Gyorsan lemosom a kezemről az alapozó maradékát.
A kefét veszem elő, gyors mozdulattal végighúzom a hajamon, éppen csak kibontom az éjjel összeakadt szálakat. Egyre több csillan meg ezüstösen, de még nem feltűnő. Ez az eredeti szőke hajszínem előnye, senkinek sem tűnik fel nagyon a változás. Eszembe jut, ahogy utoljára a fodrász egy gyors mozdulattal kirántott egy szálat, mert zavarta a kész frizurában az elütő szín. Az emlékre összerándulok, belém harap a veszteség. A hajszálé, és még valami másé. Összeszorul a szám, majd lekonyul a széle, de meglátom a mozdulatot a tükörben és gyorsan kiengedem a megfeszült izmokat. Ez a lágyabb arckifejezés jobban illik hozzám, igyekszem megtartani. Lehajtom a fejem és kétszer átfésülöm a hajam visszafelé is. Ahogy felállok, a lelapult frizura kissé megemelkedett, lazább lett. Félhosszú a hajam, de csak így tudok tartást varázsolni neki. Nyusziszőr. Valamikor régen valaki így jellemezte. Lazán megrázom a fejem, és lakkot fújok a hajamra. Kicsit még formázom, a tenyeremet végighúzom a szálakon, így egy irányba tudom terelni a rakoncátlankodókat. Igazítok a frufrumon is, és amikor leginkább olyan a tükörkép, amilyennek látni szerettem volna, egy újabb adag lakkal rögzítem.
Utolsó ellenőrzés a tükörben, egy laza mosoly, mára késznek minősítem a megjelenésem. Leemelem a parfümöt a polcról, és magam elé fújok belőle egy szisszenésnyit. Óvatosan belehajolok a citrusos, fűszeres felhőbe. Ez így épp elég lesz. Diszkrét, nem túl tolakodó.
A konyhába indulok. A reggelimet elviszem magammal, majd az irodában megeszem. Már kávé után elkészítettem, a kis táska készen vár a pulton, felemelem, kiviszem az előszobába. Visszamegyek a konyhába, elteszem a telefonom a majdnem vadonatúj, fekete bőr válltáskába. Mágnessel lehet bezárni, minden elfér benne, amire szükségem van, csak néha nehéz megtalálni benne a dolgokat. Egy táskarendszerezőt kellene venni, de ismerem magam, tudom, hogy azzal sem sokáig tartanám meg a rendet. Azért még nem vetem el a gondolatot. Belenézek, a lényeget látom, pénztárca, gyógyszerek, a hajcsat benne vannak. Ezt is kiviszem az előszobába, és a szekrény egészalakos tükre elé állok. A nadrág rendben, egyszerű sötétkék farmer, hétfő van, ez tökéletes hétindító. Világoskék ing, mell felett gombolva, jobb lenne a legfelsőt még kinyitni, de munkába nem illik. Igy is nyílik mellvonalnál, ha nem figyelek. De figyelni fogok. Kicsit meghúzom az ing alját, így jobban áll. Karcsúsított szabású, nem látszik át. Régi darab, nem látszik mégse, hogy viseltes lenne. Az ingeken általában nem szokott. Különben is, ezt csak ritkán hordom. Egy pillanatra arra gondolok, lehet, kicsit vékony ez a szett, fázni fogok. De nem teszek semmit. Égeti a bőröm a ruha.
Leemelem a fogasról a kabátom, félhosszú szürke szövetkabát, ez is karcsúsított. Felhúzom az egyik ujját, erre az ing feljebb csúszik, és tényleg szétnyílik mellnél a két gomb között. Miért nem gondolnak erre a tervezők, oda miért nem tesznek fele távolságra egy plusz gombot? Ezt egy apró biztosítótűvel szoktam megoldani, de most nincs kedvem előkeresni. Eszembe jut a patent, amit még tavaly nyáron vettem, hogy majd rávarrom az ingekre. Még mindig nem varrtam meg egyet sem. Majd jövő héten. Felveszem a kabátot, próbálom eligazítani alatta az ing gallérját, de elakad a kezem, szűk a ruha és még jobban felcsúszik rajtam, izzadni kezdek. Lehúzom az ing alját, de az összkép most sem tetszik. Újra próbálkozom a gallérral és megint megrángatom a kabát alatt az inget. Most jó. Nyakamba teszem a sálat, látszólagos könnyedségbe igazítom. A sál szélén merev csipke van, és mivel kimostam, vasaltam, most furán áll. Mint egy terítő. Kicsit igazítok rajta, egyik végét a kabát alá gyűröm. Így már tökéletes. Leülök a székre, és a cipőmért nyúlok. Elegáns, keskeny szabású fekete bőr bokacsizma, illik a táskához. Kemény, kopogós sarka van, nem túl magas, nem tűsarkú. A jobbot veszem fel először mindig. Felhúzom a cipzárt, és ráigazítom a nadrágom szárát. A műveletet megismétlem a párjával is. Újra a tükör elé állok. A cipő tartást ad, kihúzom magam. Vékony a lábam, de izmos. Végigsimítok a kabátomon deréktól lefelé és megigazítom a mosolyom. Felveszem a kikészített táskákat, még egy utolsó pillantás a tükörbe. Elégedett vagyok. A szomorúság nem látszik át. Egészen magabiztosnak tűnök.
Kilépek az ajtón.
(Fotó: Polina Kovaleva, kép forrása: Pexels)