Vércseppek peregnek szerteszét a kék bútorlapra festett sárga tulipánokon.
Egy éles vágás a fiatalember homlokán, abból csöpögött ütemesen. A szoba túlfelén egy fiatalasszony állt: szinte még gyermek, arca vöröslött a dühtől, kezével piszkos szoknyáját markolta. A pettyeket nézte a ládán, a szép, tulipános ládán, amibe alig pár hete került bele a kelengyéje.
– Erzsó – súgta hitetlenkedve a férfi. Egyensúlyát keresve állt fel a láda mellől.
Csendben emelte le kalapját a fejéről, és a homlokán húzódó sebbe nyomta a fekete szövetet. Csak pár deszka nyikordult meg kopott csizmája alatt, míg halkan kisétált a szobából.
Percek teltek el, mire az asszony megmozdult. Óvatosan simogatta hasát, hangtalanul nyelte könnyeit. Valahogy aztán erőt vett magán. Foltos kötényével megtörölte arcát, és a kertbe sietett. Levett egy száradó rongyot a kút és a diófa közé feszített madzagról, egy vízzel teli görbe vödrébe mártotta a szélit, kivette, csavart rajta egyet, és visszament a hűs szobába.
Vagy fél órán át tisztogatta a ládát, majdnem minden pettyet letörölt – egy hagyott csak nyomot, az egyik szép, világos tulipán bibéjén. Halvány, sáfrányos folt – mintha glóriája lenne, mint a szenteknek a templomban.
Már nem tudta tovább sikálni, kimosta hát a rongyot, és visszatette száradni a kötélre. Elnézett a mögötte elterülő domb irányába, elképzelte, hogy elszökik, messze a Tállos Jóskától, messze a Tállos Jóska minden lében kanál anyjától. De nem mert. Nem tudott. Hova vitte volna a szőtteseket meg a csudaszép kelengyét? Meg Annácska csuhébabáját? Drága húgocskám, drága Annácska, suttogta, és újra azt képzelte, hogy odahaza a kályha melletti nyoszolyán ábrándoznak a búzakék szemű, búzakalász hajú kérőikről.
A déli harangszó egy régi játékra emlékeztette: lomha ütemére lépdelt vissza a házba. Már rég tollaznia kellene a tyúkot. A madár törött nyakkal feküdt az asztalon. Túl erősen tekerte meg, vékony bőrén átütött a csont. Ennek csak a porba hullottak a vérpettyei.
A tulipános ládát most egy aprócska, dundi gyermek csapkodja.
Kacagott, akárhányszor rózsaszín tenyere a festett laphoz ért. Tállos Róza, apjának csak Rózicska. Mellette térdelt Annácska, Erzsó húga. Szeretett a kicsi körül segíteni, már ha elengedték hazulról. Meséket, versikéket, néha mondókákat kántált, máskor csak úgy saját szórakoztatására locsogott.
– Róza, Róza, Rózácska, megnő ez a kislányka! Ez a lányka, no, ez a kis Róza, húgocska ám. Csak a másik kettő éppen angyalka. Rózácska, a testvéreid elmentek, mielőtt még élhettek volna. Az a görbe apád, Rózsa, az tehetett róla. Szédelgett a csúf, görbe apád, azért költöztek a Mennyországba, angyalkának! A Jóistenke mellett ülnek már, onnan néznek ide. Róza, Róza, Rózácska, megnő ez a kislányka!
Erzsó nem szólt közbe. Csendben, haraggal gyúrta a tésztát a konyhában. A kisujja begörcsölt, a laska némán tátotta szakadt száját. Termetes légbuborékot szorított bele.
Nem akarta ő ezt a frigyet, maradt volna Révfalun, volt ott neki udvarlója. Az meg ott is maradt. Ő meg itt van, a hűvös Sokoró lábánál. Az égig fut fel a kert, a pince a domb tetején pihen! Hiányzik neki a Duna meg a Rábca, a hömpölygő vizek széles mederbe terelve. Itt nincs folyó, itt erecske van. Ér. Aprócska, Bakony-ér. Megfájdul a lába, akárhányszor a pataktól visszasétál a mosottal. De teszi a dolgát, egy szót sem szól, ő asszony már, gyermeke van, a Rózsácska, a szédelgő apja Rózicskának hívja. A Rózicska majd ahhoz megy férjhez, akihez csak akar. Búzakalász haja lesz, búzakék szeme annak a kérőnek. Csak ilyenhez engedi majd a lányát.
Az asszony súlyos halom fehér ruhát emel fel a láda mélyéről.
A legalsót kereste, mindegyiket elővette, minden évben, mindig akkor, amikor az esztendő odaért, ahol gyermeke az angyalokhoz szállt, a Jóisten mellé. Hét ruhácska volt a halomban. A legalsó már tizenkettő éve ott pihent. Erzsó aztán elpityeredett, szaggatottan vette a levegőt. A láda alján vastagon áll a penész, befogta a keresztelő ruhácskát. Barna lett a háta.
Jóska órákkal később, a szélesen elterülő, ibolyakék szürkületben tért haza. Erzsót a láda mellett találta. Kisírt szemét a férfira emelte. Petyhüdt arca vöröslött a bőgéstől. Rekedten, fogközött sziszegett.
– Ezt is te tetted, te átok! A te görbe hátad, az, te áruló! Tudtad volna azt a fene nagy férfiasságod a gatyádban tartani! Hát miért vesz el tőlünk minden gyermeket az Isten, te? Mondd meg nekem! Mert görbe vagy, ilyen görbe, na, nézzed, mint az ujjam!
A férfi egy szót sem szólt, csak csendben visszaemelte a finom ruhákat a ládába. Azt az egyet, amin a sárgás folt ül, a kertbe vitte. Már sötét volt, mire felhúzta a kútból a vizet. Az ember éjnek éjjelén mosott az udvar közepén. Bárki látta volna, nem hisz a szemének.
Miska ujjait hajlítgatva, tétován nézi a kopott ládát – nem illik ez ide, gondolja.
Először a konyhában lett helye, a kemence mellett. A finom, aprócska keresztelői ruhák helyét szálkákra hasogatott gyújtós töltötte meg. A kelengyék már rég Jóska mellett pihentek a fakoporsóban. Volt belőle a faluban somolygás, a papneveldéből kiküldött gyakorlatos fiúcska pletykálta a szekeresnek, hogy mik kerültek az ember mellé a sírba. Erzsót nem zavarta. Mennyi butaságot beszéltek már róla! Gyerekeit sem féltette, okosak voltak. Meg háziasak. Rózsa, Zsóka, Miska. Ez a három maradt meg – mondogatta magában sokszor az asszony –, most már nagyobbacskák is, a legidősebbik férjhez akarna menni, de senki nem maradt a faluban, aki tetszene neki. Meg aztán nem is kapós, alig tudna vinni valamit hazulról. A szőlőgyökértetű megette a termést, tövig rondította a tőkéket. Csak a répa maradt meg jól, meg pár sor borsó. Egye meg a rosseb azt is!
Erzsó lába egyre gyakrabban fáj, kínjában a láda szélére polcolja fel duzzadt talpát.
A középső, a legszöszkébb, Zsóka, ügyesen dögönyözte most is a húzó görcsöket. Közben a fiatalságáról kérdezte, udvarlókról, a révfalusi rokonságról. Idegelte a leány meg a buta kérdései, hopp, egy görcs, erős húzás – felképelte, csituljon már el. Fordult volna arrébb, de hirtelen a durván döngölt konyha poros földjén találta magát. Kezét nyújtotta Zsóka felé, de csak a ládát érte el. Ujja egy pillanatra elidőzött a glóriás bibén, majd lassan a földre ereszkedett a teste mellé.
Harmadnap hantolták el. A három gyerek, mint vékony orgonasípok, egymásba karolva álltak a földhalom mellett. Kevesen voltak a temetésen. Jöttek páran Győrből meg Révfaluból, távoli rokonok. Mások a Sokoró túloldaláról meg Patonáról, meg vagy öt-hat falubeli asszony. Réti vadvirágokkal szórták meg a sír tetejét, imát mondtak az egyszerű fakeresztnél.
A ládán finom por áll, fölötte egy vékony combsonka lóg.
A kamrában volt, tetején száraz kukorica. Morzsolni kellene már. Egy nyurga leány, Eszter szedegette le őket. Az utolsó szálat is a kosárba tette, akkor látta meg, hogy a poros, nyűrágta ládán festések vannak – virágok, talán tulipánok. Egykoron sárgák lehettek. Most éppen csak halványan sejlettek fel a sötét bútoron. Elszaladt vízért, a diófa és a kút között feszülő kötélről rongyot vett magához, a görbe vödörbe márotta, és a kamrába ment. Óvatosan dörzsölte aztán a ragacsos port a mintáról. Amint végzett, szaladt is át a szomszédhoz, Imre bácsihoz. Vén volt az már nagyon is, de mindent megszerelt.
Soha nem lakott az öreg máshol, mindig a fehérre meszelt, görbe falú házikóban élt. Jó szomszéd volt, derűjét megőrizte, de fáradt testével nehezen ment messzire. A környéken azért igyekezett segíteni mindenfélében. Eszter sem kérlelte sokáig. Hamar beadta a derekát, s pár óra múlva már a kamrában dolgozott. Gondos kezével oldalára fordította, félbevágta, és két vékony kászlit készített a láda egy-egy feléből. Kékkel mázolta át, finoman, meghagyva a virágokat, még az apró, sáfrányszínű foltot is. Tudta ő, hogy mi volt az a folt, látta Erzsót fölötte görnyedni. Talán látta. Máskor volt az már. Nem is volt talán. Csak a Jóska fejéből volt a vér, azt tudta.
A láda, most már kászliként, visszakerült a házba. Imre bácsi maga cipelte át, a nehéz bútort a kályha oldalába tette. Sóhajtott, kopasz fejét gyorsan elfedte ütött-kopott kalapjával. Lassan sétált át a telkére, hátulról kerülte a házat, ahogy mindig tette.
A kászli üres, frissen pácolt ajtaja előtt pár fekete kendő.
Az öreg meghalt. Álmában, úgy találta meg Eszter, Miska leánya, Erzsó unokája. Frissen sült kenyeret szánt hálaként – fúrta az oldalát kíváncsiság, faggatni szerette volna a bácsit arról, hogy miért bánt ilyen szépen a ládával. Mert bárki látta a kászlit, dicsérte a gondos asztalosmunkát.
Még soha nem látott halottat közelről. Korábban úgy gondolta, majd apját találja egyszer meg, fennakadt szemmel, görcsbe hajló karral – így hallotta másoktól, a holtak kunkorodnak, mint a kukacok, és a túlvilágot nézik révetegen. Imre bácsitól nem rémült meg. Békés volt, mint aki elszunyókált az estebéd után. Eszter csendben nézte a ráncokkal húzott, puha arcot, a sűrű, kócos, ősz bajszot, a háborítatlan nyugalomban pihenő szemhéjat. S bár sokszor beszélt már az öreggel, picinyke korától kezdve ismerte és tisztelte, még soha nem figyelte meg, hogy a jobb orcáján az anyajegy pont ott volt, és pont ugyanolyan, mint az apjáé, és saját magáé.
(Fotó:DaYsO, kép forrása: Unsplash)