Tegnap meghozta Józsi bá’ a heti fizunkat, anyám közmunkásként egy hónapra se kap ennyit. Jó érzés, hogy nem vagyunk csórók. Végre vasárnap van. Döglünk Sügérrel a heverőnkön, tervezgetjük, hogyan töltsük el az első szabadnapot.
– Ma már biztos jó lesz a víz – mondom, el is döntve a kérdést.
– Naná, Zsocikám, várnak a csajok is! – ül fel Sügér felélénkülve, és nekilát öltözködni. – Kajáljunk, aztán húzzunk! Kezd nagyon meleg lenni a barakkunk. Egy gatyában fekszem, de így is, pedig Fecó nyitva hagyta az ótvar faházunk ajtaját, amikor kiment a házikó előtti kis füves placcra.
– Fecó – kiabálok ki neki –, reggelizzünk, aztán irány a strand!
– Oké – teszi le a téglákat, amikkel bicepszre gyúrt. –Még ötven felülés, aztán gó! Ez egy igazi balatoni nap lesz, miénk ma a világ!
Összecihelődünk, naná, hogy Sügért éppen most hívta a csaja. Fecóval előre megyünk. Kezdjük már nagyon elunni az ácsorgást az utcán, amikor halkan nyílik a szomszéd nyaraló kapuja, majd egy pofás kis robogót tol ki a tegnapi piros bikinis csaj. A sárga ruhája baromira illik a barna bőréhez. A hátán egy kis hátizsák. Megállapítom, hogy nem csak a teste bombázó, azt már az állványról is láttam, az arca is pont olyan gyönyörű.
Kitámasztja a mopedet, elkezdi fölcsatolni a sisakját, közben szúrósan ránk néz. Várom, hogy be fog szólni valami durvát a tegnapiért, de lazán csak annyit vet oda:
– Nicsak, a dolgos szomszéd fiúk! A füttyögős haverotokat meg elvesztettétek, vagy ő ma is a munka frontján fog helyt állni?
– Nem… jön… csak telefonál – dadogom –, és bocs a tegnapiért! Alapból nem ilyen prosztó. De lerendeztük a suttyóját!
– Az jó! Ti pedig csak a balatoni panorámát bámultátok, igaz?
– Azt is, de volt annál szebb látvány is – bukik ki belőlem. Na, gondolom, akkor most jön az alázás, de egy vállrántás után teljesen normálisan reagál:
– Oké, nincs harag! Akik előttetek gályáztak itt, még be is szólogattak, hogy mi mindent tennének… Ez a fülyülős kukkolás azért kevésbé volt gáz. Na, csá, én megyek a strandra – teszi fel a napszemüvegét, és amikor felül a robogóra, akkor látom csak, az valami nadrágféle, amit eddig miniszoknyának gondoltam Hangtalanul indul és surran el a motorjával, szájtátva nézünk utána. A ruháját lebegteti a menetszél.
– Beszarás, ezeknél apám, minden elektromos! – mondja Fecó elképedve.
Mire leérünk, a strand már fullon van. Leterítünk egy plédet, végre megcsobbanhatunk a Balcsiban. Egy hete melózunk már itt a domboldalra épülő nyaraló építkezésén, de a vízhez még nem mentünk le, pedig csak egyszer láttam eddig. Hetedikben az osztálykiránduláson. A meló után kedvünk se nagyon volt lebandukolni olyan messzire, meg az idő is vacak volt. Fürdünk, befalunk egy gyrost, aztán Fecóval elsétálunk megnézni a focipályát. Mi a szakképző csapatában is spílerek voltunk, Sügér meg tök béna, ő a derékig érő vízben dagonyázik inkább. Közben figyelek, itt van-e a piros bikinis lány, de nem látom. Másik strandra mehetett?
A pályánál három srác várakozik, kérdezik, beszállnánk-e melléjük? Kihívhatnánk a győztest. Egy kapus, négy mezőnyjátékos. A győztesek benne vannak, csak előbb megmártóznak. Addig passzolgatunk és kapura lövünk. A két srác egész jól teszi-veszi a labdát, úgy látom, a kapus is frankó lesz.
Éppen visszaér a kihívott csapat, amikor meglátom a drótkerítéstől nem mesze a kiscsajt, ettől feldobódok, ha kell, most meg is szakítanám magam. Mi van?! Most egy combközépig és könyékig érő dressz van rajta. Fejbiccentéssel mutatom Fecónak.
–Szörfözött – mondja, és a fejét csóválva néz rám.
Röviden megbeszéljük a szabályokat az ellenféllel, ők kezdenek. Úgy tíz perc után már tudom, hogy hiába összeszokottabb csapat, le fogjuk nyomni őket. Közben meglátom, hogy ott nézelődik a lány is, most már a tegnapi piros bikinijében. Fecó is penge, én meg úgy játszom, ahogy még soha. Okos passzokat adok, és vágok négy gólt. Az egyiket a kerítés mögött bámészkodók megtapsolják. A lány is.
Fölényesen hozzuk a meccset. Az ellenfelek tőlem kérdezik, hogy holnap jöhet-e egy visszavágó.
– Tutin, de mi ketten csak hat után érünk rá – válaszolom.
– Ne már! – jajdul fel a kapusunk. – Hadd alázzuk le őket minél hamarabb újra!
– Az a helyzet, haver – bököm oda szigorúan –, hogy mi melózunk, és csak utána tudunk jönni.
A csávó elkerekedett szemmel néz, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. – Ja, azt hittem, ti is nyaraltok.
Visszaindulunk a helyünk felé, a kiscsaj már a törölközőjén ül, mellette egy óriási szörfdeszka.
– Helló! – köszönök rá.
– Jók voltatok, fiúk a szomszédból! – szól vissza.
Erre megállunk. Azt remélem, hogy dumálni fogunk, vagy akár oda is telepedhetnénk, de csak azzal folytatja, hogy ránk bízhatná-e a sapját. Egész napra kölcsönözte, és haza kellene ugrania egy órára.
– Persze, simám – felelem. Próbálom úgy, hogy ne hallja a csalódottságot a hangomból. – Csak lezuhizunk.
–Zsoci, sanszod nincs a bigénél! – vág hátba Fecó a tusolónál. – Ez nem az ilyen borsodi csóringer parasztok kategóriája, mint mi vagyunk!
Nem reagálok, mintha meg se hallottam volna. Egyénként is, mosolygott rám, láttam.
– Mit mondott, mi a túró az a deszka? – kérdezem.
– Sapnak mondják. Állva kell rajta evezni. Az nem elektromos, apám.
Ezen jót röhögünk, aztán kiintjük Sügért is a vízből. Odavisszük a lány mellé a cuccunkat.
– Addig nyugodtan használjátok – mondja távozóban.
Olyan gyönyörű, és egy óra múlva visszajön! – nézem, míg csak el nem tűnik.
Sügér röhögcsélve mondja, amikor a csajszi már nem hallhatja, hogy na, aztán hogyan, kis bögyös, esetleg, ha adnál pár leckét… – Bár…, a vízbe bevihetjük, tudunk vele evezni – dobja be az ötletét.
Végül is… van egy óránk. Keresztbe ráhasalunk, lábtempóval haladnánk, de így lassú. A derékig érő vízben felülünk rá, kézzel lapátolunk. Egyre gyorsabban siklunk, elhalkul a strand zsivaja. Itt már nem láthatja senki a bénázásunkat. Előttünk a hatalmas, zöld víztükör, csak egy csónak balra, távol az is.
– Oltári fasza ez a deszka – kiáltja Sügér, aki elöl ül. – De ezen igazából állni kell, nem?
Fölhúzza a lábát és lassan feláll. Bizonytalanul inog, míg megtalálja az egyensúlyát.
– Ülj vissza a seggedre, mert beborulunk, te ökör! – kiált rá megrettenve Fecó. – Tök tudja, milyen mély itt a víz, és én nem igazán tudok úszni.
– Ecsém, ez akkora, mint a Titanic, no para! Király ez a Balaton, és mi vagyunk a császárai – üvölti magán kívül, és széttárja a karját –, én vagyok a DiCaprio csaja.
Hirtelen megbillen, belezuhan a vízbe és elmerül. Fölbukik, hörögve fuldoklik attól, amit benyelt. Fecó kinyúl érte, elkapja a csuklóját, de őt is berántja a vízbe, a deszka fölfordul, én is beborulok. Ész nélkül csépelem a vizet. Próbálok fönnmaradni, segítségért ordítok. Körbenézek, látom a csónakot, mintha elindulna felénk.
Anyám kiabál az arcomba: Nem mehetsz olyan messze! Aztán távolodik, eltűnik. Kisgyerek vagyok, a bratyóm pofozgat: Kis pisis, azt hiszed, nagyfiú vagy? Fecóval birkózunk, leszorít a földre, nem kapok levegőt. Jézusom, összeroppantja a mellkasom! A volt csajom megcsókol. Nem, nem is ő, a piros bikinis lány. Sötétség, fény, újra sötétség. Egy bazi nagy ütést érzek, mindenem összerándul. Rám dőlt a fal, amit tegnap raktunk? Józsi bá’ ki fog rúgni! Hogy ragyog a Nap! Miért fekszem a földön?
Két férfi térdel mellettem, távolabb rengeteg ember. Hol vagyok?
– Érted, amit mondok, fiam – kérdezi az egyik. –Tudod a neved, és hogy milyen nap van ma?
–Zsolti…Ma? Nem kellett melózni… a’ sszem… vasárnap, hallom a rekedt hangom.
–Jól van, rendben lesz – szól a közelebbi a másikhoz. – Azt mondja, legalább öt percig élesztette a csónakban?
De… akkor… hogy, ezek rólam beszélnek?
– A víz alól hoztam fel. A fiam segített behúzni.
– Hol tanulta?
– Testnevelő vagyok. Már ha nem nyaralok.
– Hát…, ez bravúr volt! Óriási szerencséje volt a srácnak, hogy maga…
– És hogy maga meg itt strandolt, doktor úr! A másik kettő… ők percekkel előbb elmerültek már – csuklik el a hangja. – Láttam. De vele kellett foglalkoznom.
Felülök, a parton rengetegen állnak, a vízben viszont senki. Vízirendőrök és evezős csónakok köröznek lassan pár száz méterre.
– A többiek? – kérdezem halkan, de már a válasz előtt visszafojthatatlanul tör elő belőlem a bőgés.
– Sajnálom, fiam – teszi a kezét a vállamra a tanár –, keresik őket, de azt hiszem… Csak egy kicsi elektromos motor van a csónakomon. Nem tudtam előbb…
(Fotó:Tamara Bitter, kép forrása: Unsplash)