Vivien végig bazdmegelte mind a nyolc megállót a buszon, semennyire sem tudott megnyugodni, miközben kiért Basel központjából, majd leszállt az albérlettől két sarokra. Ma délután ugyanis megjelent az újság, és miután meglátta a cikkét, annyira kiakadt, hogy beviharzott a főszerkesztőhöz, majd rövid szóváltás után mint valami tornádó, végigszaladt az iroda folyosóján, az asztaláról lepakolt mindent, a papírokat, a tollakat és az esküvői fotóját Rolanddal, mind begyömöszölte a vászontáskájába, és jentőségteljesen becsapta maga mögött az ajtót. Nem először játszódott le ez a jelenet, de még sosem pakolt össze. Csak meg akartam üzenni a cikkemmel az embereknek, hogy merjenek tiszta lapot kezdeni, dühöngött magában az úton hazafelé, hogy váratlanul jöhet a lehetőség arra, hogy hátrahagyjuk azt, ami nem működik, ami nem jó nekünk. Hát nem fontos üzenet ez?
Ahogy hazafelé gyalogolt, az utcájukba befordulva kiszúrta a lámpafényt a nappaliban, Roland már otthon volt. A fene egye meg, jobb lenne most egyedül, morgott magában, nem akarok vele beszélni, mert persze ő megmondta, ő megmondta, hogy túlmoralizáltam a cikket. De hát túlzás olyanokról írni, hogy kockáztathatunk, hogy kiléphetünk, illetve leléphetünk az addigi életünkből? Ezt a lelépünket amúgy Roland javasolta, mert szerinte így lazább a szöveg. Végül is egy bulvárlapnak írsz, nem a Pszichológiai Szemlének, mondta pont egy hete, mielőtt leadta a cikket, és igaza lett! A főszerkesztő is ezt hányta a szemére. Elmehet mindenki a fenébe! Mi értelme van egyáltalán bármiről is írni, ha nincs üzenet benne?
Közben beért a lépcsőházba, felment a másodikra, kinyitotta az ajtót, és jól bevágta maga mögött, majd mint egy sárkány, végigtrappolt az előszobán.
– Szia, édes! – szólt ki Roland a nappaliból, ahogy meghallotta Vivien feldúlt érkezését. Már tudta, hogy baj van a cikkel, különben vidáman jönne, és csókot adna. A köszönésére nem jött válasz, csak a hálószoba ajtó üveges csattanása. Szép esténk lesz, gondolta Roland, miközben őszintén sajnálta Vivient. Tehetséges, csak ne írna olyan bonyolultan, pszichologizálva, ez nem kell az embereknek. Neki sem kellett eleinte, aztán valahogy rákapott az önismereti könyvekre, amik a polcon halmozódtak, mióta Vivi beleásta magát a pszichológiába.
– Gyere, megölelgetlek! – kiabálta Roland a kanapéról rutinosan, mert csak ez működik, az empátia, ha meghallgatja Vivit, aki ettől szépen megnyugszik, béke lesz, bújás, nyugalom. – Mit húztak ki? Gyere édes, mondd el! Azok a barmok! Gyere, mesélj!
– Mindent! – kiabálta Vivien a szobából, majd nyílt az ajtó, megjelent hüppögve, és Roland ölébe bújt. – Mindent, a hülye boszorka kihúzott mindent, kábé a felét! – ismételte csalódottan.
– Mit húzott ki? Hogy bármikor lehet változtatni az életünkön? Hogy elérkezhet az a pont, ahol egyszerűbb mindent hátrahagyni, mint helyrehozni? Ezt olyan szépen megírtad, ugye nem ezt húzta ki? – kérdezte Roland kedvesen, miközben Vivien haját és arcát simogatta.
– Jesszusom, persze hogy kihúzta! – morgott Vivien, de már kezdett elpárologni a dühe, olyan jó volt bekuckózni Roland ölébe.
A hónap elején a szerkesztőségi értekezleten a szipirtyó ráosztotta a leggyengébb témát, valami Basel focidrukkerről, aki elveszett Milánóban a stadionban egy meccsen, aztán hajléktalanként élt tíz évig az utcán. Kapásból nem volt semmi kedve hozzá, mekkora marhaság, így nem veszik el senki se, gondolta, de persze a banya neki adta a cikket, így menni kellett. Vivien előbányászta a lelkesedését, ahogy mindig is szokta, és elindult interjút készíteni az öregek otthonába, ahol a hetvenéves bácsi élt, mióta egy hónapja visszahozták Milánóból. Hogy a túróba írjon érdekes, szórakoztató cikket ebből?
Már érkezéskor megragadták a figyelmét az öregember vonásai, a kontúrtalan, püffedt arca, a ráncok, a fogatlanság, az ödémás szemek, aztán a keze, az ujjai, görbék, puffadtak, a kidülledt ízületei. Aztán jött a beszélgetés, ami Viviennek nem szólt másról, mint a nyomorúságról, egy függőségbe tekeredett, egyszerű életről, amelyben nincsenek szoros emberi kapcsolatok, nincs család, aztán egy zavaros pillanatról, amikor egy idős ember elveszik a meccs szünetében, aztán egy másik, megfejthetetlen pillanatról, amikor úgy dönt, hogy eltűnik, mert inkább él hajléktalanként az utcán, mint hogy visszamenjen abba, ami előtte volt. Vajon mi vezethet idáig? Vivien próbálta felfedni a múltat, kiszedni a bácsiból, hogy mi történhetett, talán egy hányattatott gyermekkor, egy kisiklott élet, adósságok, emberi veszteség, de homályos maradt a múlt, nem sokat tudott meg.
– Kihúzta, hogy alkoholista – folytatta Vivien –, hogy egy elvonó központban élt itt, Baselben. Kihúzta, hogy combcsonttörés miatt kórházba került, hogy a hatóságok hozatták vissza Milánóból. Ja, és kihúzta, hogy nyilván jobb az öregek otthonában lennie, mint az utcán. Csak ennyit, csak ennyit húzott ki! Most olyan a sztori, mintha egy érdekes, kalandos történet lenne egy focidrukkerről, happy enddel.
– Jesszusom, nem normálisak! Sajnálom, édes! – mondta Roland meglepődve, bár már máskor is előfordult, hogy átírták Vivien cikkeit.
– Melyik rovatba ment le?
– Sport.
– Ne, atyaég! – akadt ki Roland. – Egy normális cikket nem írhatsz meg, komolyan agyrém az egész! Már hat éve szívatnak, Vivi, van másik újság a világon, hagyd őket a fenébe! Ne menj vissza!
– De máshol se lenne jobb, hidd el! – vágta rá Vivien.
– Akkor visszamész? – kérdezte Roland a rend kedvéért.
– Vissza.
(Fotó: brotiN biswaS, kép forrása: Pexels)