Csípősen hideg reggel volt. A vonaton csak pár ember utazott, így kényelmesen elfért Emma és párja. Zoli elfeküdt a lánnyal szemközti ülésen, aki rajta pihentette cipőtlen lábát. Már kora hajnalban felvették az összes náluk lévő meleg holmijukat, így próbálták elviselni, hogy ma fűtés nélkül kell utazniuk. Havonta egy hétvégét Zoli vidéken élő szüleinél töltenek, ahol ilyenkor besegítenek a ház körüli teendőkbe. Mivel elég messze laknak Budapesttől, így most pár órát biztosan zötykölődéssel fognak eltölteni. Emma ezt egyáltalán nem bánta. Kerülte az összes pillanatot, amikor kettesben kellett lennie Zolival. Kifelé bámult az ablakon, és próbálta nem elszalasztani a csodálatosnak ígérkező napkeltét. A kapcsolatuk elején összebújva, együtt várták ezeket a pillanatokat. Szerelmesen, boldogan. Aztán Zolinak az összes romantikus érzelmet sikerült kiölnie Emmából. Két éve, amikor rátalált élete szerelmére egy másik nő karjában, meztelenül, összebújva. Azóta Emma árnyéka lett önmagának. Megfogadta neki, de talán leginkább saját magának, hogy ezt kamatostul vissza fogja adni. Nos, ezt egy héttel ezelőtt sikerült is megtennie.
– Hát te nem alszol? – kérdezte Zoli.
Emma még mindig a múltba révedt, a miértekre kereste a választ, így meg sem hallotta őt. Nem tudta kiverni a fejéből azt a pillanatot és érzést, amit akkor érzett, amikor kinyitotta Zoli lakásának az ajtaját, és tudta, hogy valami nincs rendben. Belépett az ajtón, miközben a ház alatti zöldségestől vásárolt levesnek valókkal megpakolt nejlonzacskót szorongatta, ami már szakadásnak indult. A bejárattól már látta, hogy Zoli a szobájában lehet, hiszen a késő reggeli napsugaraknak nem sikerült utat törniük maguknak a függönyön. A redőnyt pedig csak akkor szokta lehúzni, ha beteg, vagy ha másnapos. Előző este nem tudtak találkozni, mert Zoli nem érezte jól magát. Azt mondta a telefonba, hogy lázas volt és hányt. Emma alig tudott aludni az aggódástól. Szeretett volna a fiúval lenni, hogy ápolhassa, de Zoli határozottan kijelentette, hogy ő most csak egyedül szeretne lenni.
– Na, majd egy jó meleg zöldségleves segíteni fog neki, gondolta Emma, és kitárta a fiú szobájának ajtaját. A döbbenettől levegőt venni is elfelejtett. Zoli meztelenül aludt a volt barátnőjével összebújva. A lányt eddig csak fényképről látta, de biztosra vette, hogy ő az. Szerelmes érzései úgy semmisültek meg, mint nejlonzacskójának a füle. A zöldségek hangosan vetődtek a földre, mintha magyarázatot várnának. A zajra a lány kinyitotta a szemét, majd egy sikoly kíséretében magára kapta a paplant. Zoli értetlenül nézett rá, majd követte a lány tekintetét. Emma szeme megtelt könnyekkel, ahogy Zoli zavartan belenézett. Bármennyire is szeretett volna elfutni, a lába nem engedelmeskedett. Megdermedve állt, és várta, hogy végre felébredjen ebből a rossz álomból. Ennyi mindent nem veszíthet el pár nap alatt. A kórházban kapott karszalagot még mindig viselte.
– Kicsim!? Merre jársz? – kérdezte Zoli Emmát, miközben felült az ülésen. Mivel ő még mindig nem reagált, így finoman megsimogatta az arcát, amitől a lányt kirázta a hideg. – Minden rendben van veled?
– Persze, csak fáradt vagyok – hazudta.
– Olyan más vagy az elmúlt pár napban. Ha valami baj van, mondd el! – morogta, miközben a szemét dörzsölte. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy van valakid.
Emma lefagyott. Nem akarta elhinni, amit hallott.
– Hogy mi van? Te most miről beszélsz? Nem hinném, hogy olyan vagyok most, mint te, amikor félre keféltél! – ő maga sem gondolta, hogy ezeket képes lesz előhozni. Érezte, hogy elhatalmasodik rajta az indulat, és idegességében elkezdett a kabátzsebében talált öngyújtóval játszani.
– Na bazdmeg! Ennyi idő elteltével még mindig fegyverként használod?
– Mégis mit gondoltál, hogy elfelejtettem?
– De hiszen nem voltunk akkor együtt! – kiabálta Zoli, egyenesen Emma arcába.
– Már miért ne lettünk volna?
– Mert te mondtad, hogy szünetet szeretnél tartani, amiért megijesztett a köztünk lévő korkülönbség. Mégis mi a faszt kellett volna tennem? Keseregnem, és rohanni utánad? Hát, baszki, ha nem voltál biztos abban, hogy nem vagyok-e öreg hozzád, de dugni megfeleltem, akkor mégis hogyan kellett volna éreznem veled kapcsolatban? Az exem pedig mindig kapható volt egy kis hancúrozásra. Abban legalább jók voltunk együtt – a kiáltozás hevében fröcsögő nyála megcsillant a feljövő nap fényében, ettől Emma bizarr módon megkívánta őt.
– Hát én erre nem így emlékszem. Valóban nem voltam biztos, hogy elég érett vagyok-e hozzád, és ezért bizonytalanodtam el. De arról egy szó sem esett, hogy mi nem vagyunk egy pár, még ha időre is volt szükségem.
– Elmész te a picsába! Tudod mit!? Igazad volt! Valóban nem vagy elég érett hozzám! Érzelmileg biztosan nem!
Zoli lekapta a hátizsákját az ülés felett lévő tartóról, majd egy hanyag mozdulattal kivette az oldalsó zsebből a cigarettáját. Felállt, és kiment rágyújtani a folyosóra. Emma elsírta magát. Nem igazán tudta, hogy az előbbi beszélgetés vagy a bűntudat miatt, amiért a múlt héten lefeküdt egy kollégájával a céges bulin. A srác búcsúbulija volt, úgyhogy legalább nem kell vele többet találkoznia, bár ez nem sokat segít most az érzésein.
– Hogy a picsába jutottunk el idáig? Annyi ideig sikerült felülkerekednem a depressziómon. Ha nehezen is, de tudtam kezelni. Nem volt nekem rajta kívül senkim, így nem hagyhattam, hogy ő is elhagyjon. Megtanultam figyelmen kívül hagyni a történteket és úgy élni a mindennapjainkat, ahogy azt a szüleimtől láttam. Kitartani egymás mellett, bármi áron. Még ha az a gyerekek kárára is válik. Ők úgy váltak meg tőlem, mintha egy lejárt szavatosságú termék lennék. Nem hagyhattam, hogy újra el legyek dobva. Hiszen olyan jók voltunk együtt… – gondolta, miközben az ablakon kinézve az egyre gyorsabban váltakozó tájat fürkészte, ahogy a vonat száguldott a cél felé. Eközben a kettejük kapcsolata egyértelműen az ellenkező irányba haladt.
– Hogyan értetted, hogy nem vagy olyan, mint amilyen én voltam, amikor félrekeféltem? – kérdezte Zoli, miközben kivágta a fülke ajtaját, és levágódott az ülésére.
Emma úgy érezte magát, mint egy csapdába esett préda.
– Hogy mit mondtam? – értetlenkedett.
– Jól értetted! Ne játszd az eszedet! Velem ne szórakozz, Emma! Megcsaltál? Nem érdekel, hogy ki volt az, csak azt akarom tudni, hogy megcsaltál-e! – a nyakán lévő erek kiduzzadva lüktettek az idegtől.
– Igen… igen, megcsaltalak.
– Mikor?
– A múlt heti céges buliban – a szégyentől nem volt képes a fiú szemébe nézni.
– Hánynom kell tőled! Undorító egy féreg vagy, bazdmeg! Én meg még ápolgattalak a buli utáni másnaposságod alatt. Mekkora egy barom vagyok! – ezzel felállt, felvette a hátára a táskáját, majd kiment a fülkéből, és elindult a vonat eleje felé.
Emma érezte, hogy többet nem fogja őt látni. Ez a fülke lett a kapcsolatuk koporsója. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Üresnek és elhagyatottnak érezte magát. Leginkább azt sajnálta, hogy sosem fogja tudni elmondani Zolinak, már két éve megbosszulta rajta, még ha ezt ő nem is tudja. Nem abban nem volt biztos, hogy ő elég érett-e Zolihoz, hanem hogy ők ketten elég érettek-e a gyermekhez, akit a szíve alatt hordott. Erre már sosem fognak választ kapni. Két éve egyedül hozta meg a döntést az abortusz mellett. Azóta nem telt el nap, hogy ne bánta volna meg. Mindig is haragudott a szüleire, amiért lemondtak róla és nevelőintézetbe adták. Azzal indokolták, hogy ők még nem álltak készen egy gyermekre. Húsz évvel később ő ugyanolyan emberré vált, mint amilyennek a szüleit látta.Úgy érezte, hogy a mérhetetlen fájdalmát, ürességét és a magányát nem tudja tovább elviselni. Most már tényleg nincs senkije. Mindenkit ellökött magától. Idegességében a kezét tördelte, mikor megpillantotta a kórházi karszalagot, amitől két éve nem képes megválni. Az idő lemosta róla az adatokat. Most már csak egy megfakult, szürkés kardísz, ami az egyetlen kézzelfogható emléke a magzatáról. Hirtelen keserves zokogásban tört ki. Egy idős pár nyitott be a fülkéjébe.
– Szép jó napot, hölgyem! Nem bánja, ha helyet foglalunk? – kérdezte a férfi, miközben a jobb karjába karolt feleségének segített megtartani a fülke ajtaját.
Emma válaszolni sem bírt a zokogástól. Felkapta a hátizsákját, és kirohant a folyosóra. A vonat egyre gyorsabb sebességbe kapcsolt, ahogy kezdték elhagyni az állomást. Az ülőhelyet kereső emberek megbámulták őt, miközben próbálták a mozgó járműben megtartani az egyensúlyukat, amikor elmentek mellette. Emma érezte, hogy nem kap levegőt. Úgy kapkodott levegő után, mint amikor a nevelőintézetben rátörtek a pánikrohamok. Ezúttal sem volt segítsége. Kétségbeesve kapaszkodott a karszalagjába. Az egyetlen dologba, ami emlékeztette rá, hogy valahol magányosan vár rá egy esélyt sem kapott kislélek, akinek szüksége van rá. Minden erejét összeszedve kinyitotta a száguldó vonat ajtaját.
– Sajnálom, hogy eddig kellett rám várnod, kicsikém! Itt jön a mami! – majd kilépett a járműből, az életéből, a fájdalmaiból.
(Fotó:Pixabay)