A fedélzeten ültem, hátamat a forró alumínium árbócnak vetettem, és az enyhe szél kellemesen simogatta a csupasz bőrömet. Hirtelen árnyék fedte be a Jane Eyre meggyötört lapjait, így felnéztem a betűk által szőtt világból. Átfuttattam tekintetem a körülöttünk állomásozó hajókon. A békés tengeri naplemente csendjét, amely az eget a rózsaszín minden létező árnyalatában megfestette, csak egy-egy hangos nevetés vagy halk aláfestő zene törte meg a többi hajó fedélzetéről.
– Kész a dal? – kérdeztem mosolyogva, mikor megláttam előbukkanni a kabinból kócos aranyfürtjeit.
Napok óta kattogott egy dallamon, azt mondta, hogy a fejében hallja, de képtelen pontosan úgy eljátszani. Mielőtt leült mellém, adott egy gyors puszit az izzadságtól gyöngyöző homlokomra. Brigi Tomi széles vállán pihentette fejét a hajó orrában, ahogy megpengette a kezdő akkordot, ők is hátrafordultak, majd elkezdett énekelni. Minden egyes alkalommal beleborzongok, olyan csodás a hangja. Mély és karcos. Szemét lehunyva folytatta, ilyenkor olyan, mintha nem is köztünk lenne, hanem az ő saját világában, ahova csak az arra méltók nyerhetnek betekintést.
A következő pillanatban a nyílt vízen voltunk, szakadt az eső, alig lehetett látni a kikötő bejáratát jelző fényeket. Nem egy balatoni viharon voltunk már túl, így együtt. Mindannyian vitorlás hajón nőttünk fel. A szél egyre csak erősödött, és míg az egyik kezemmel a hideg fémkorlátba kapaszkodtam, addig a másikkal megpróbáltam engedni az orrvitorlán.
– Húzzuk le valahogy a vitorlát! – próbálta túlüvölteni a vihart.
Miközben a szél össze-vissza csapkodta a köteleket, a vászon lobogott a fejünk felett. Tudtam, hogy a hangok mindig rosszabbnak állítják be a helyzetet, mint amilyen valójában, mégis összeszorult a gyomrom. A méteres hullámok felcsaptak a fedélzetre, sós víz terítette be arcomat, szememet marta a só. Ekkor realizáltam, hogy a hajó annyira megdőlt, hogy a lábammal már a kinti beépített asztal szélén álltam. Éreztem, ahogy hátulról átkarol.
– Nyugi – suttogta a fülembe, és próbálta kiszabadítani a behúzó kötelet, ami a jelek szerint beakadt. Nagyot rántott rajta, és a durva kötél hirtelen kiszaladt a kezéből, egy hullám ismét meglökte a hajót. Hátrafordultam. Láttam, ahogy elveszítette az egyensúlyát, amilyen gyorsan csak tudtam, kinyújtottam a kezem felé, de már késő volt. Minden egyes alkalommal ez történik. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az az alkarjára vékony fekete vonallal tetovált horgony.
Kinyitom a szemem, miközben kapkodom a levegőt. A pólója, ami rajtam van, úszik a verejtékben. Automatikusan kinyújtom a bal kezem az ágy másik része felé, de nincs ott senki. Üres. A jobb kezemmel ösztönösen a nyakamban lógó ezüst medálhoz nyúlok, amit a tizennyolcadik születésnapomra kaptam tőle, és elkezdem morzsolgatni, közben próbálok mély levegőt venni, ahogy a doki mutatta.
Rápillantok a rusztikus ébresztőórámra. Mindjárt hét, szinte óraműpontossággal ébredtem fel. Odanyúlok az éjjeliszekrényen elhelyezett kis kerek, fém gyógyszertartóért. A legtöbb ember akkor kezdi el használni a különböző gyógyszerek tárolására kialakított dobozokat, amikor már annyit kell szednie, hogy azt se tudja, hol áll a feje, vagy mikor már elfelejti bevenni a napi adagot. Általában idősebb korban, nem húszévesen.
Kinyitom a hideg fémdobozkát. Megpillantom a félbe tört fehér tablettákat. Kiveszem az egyik darabot, majd a nyelvemre helyezem. Ilyenkor szeretem azt képzelni, hogy lenyelem és megszűnik a fájdalom, ami felemészt, de a csúf igazság az, hogy ez a gyógyszer csak életben tart. Letekerem a vizespalackról a kupakot, és egy korttyal lenyelem a tablettát.
A galérián minden úgy van, ahogy hagytuk. A hajópadlón szerteszét hevernek a kották, papírcefeteken megkezdett dalszövegek, mellettük tornyosulnak az angol irodalom kiemelkedő darabjai. A Jane Eyre egyik példánya a karosszéken, amit még a nagyszüleim házából hoztunk el, amikor összeköltöztünk. A káosz közepén ott hever a gitárja, teleragasztva matricákkal a helyekről, amiket bejártunk. Elég lehunynom a szemem és érzem a tapintását a kezemen, hiszen hosszú órákat töltöttünk ezen a tölgyfa padlón ülve, miközben hátulról átkarolva tanított gitározni. Hazahoztam, de azóta nem nyúltam hozzá.
Kikényszerítem magamat az ágyból, és felöltözöm. Óráknak tűnik, pedig csak pár percbe telik. A kettes villamoson ülve küldök egy üzenetet Tominak, hogy úton vagyok. Ezzel akadályozom meg azt, hogy a következő megállónál leszálljak és hazarohanjak a pihe-puha ágyam kényelmébe.
A helyszín bejáratához érve a szokásos biztonsági őr fogad, így a nevem bemondása nélkül már nyitja is a kaput, és felragasztja a kezemre a vékony papírkarszalagot.
A színpad jobb oldalánál állok, érzem, ahogy a jégkockákkal teli műanyag pohárból csordulnak le a vízcseppek kezemre. Tomi kilép a dobok mögül és odasétál a mikrofonhoz, majd a kezébe vesz egy gitárt. Ahogy megpengeti a kezdő akkordot, hirtelen kellemes melegség áraszt el.
– Ezt a dalt még nem hallhattátok, de abban biztos vagyok, hogy nektek készült – mondja Tomi a mikrofonba, és énekelni kezd.
Azt hittem, hogy ezt a dalt örökre elnyelte a tenger, de ezek szerint Tomi megtalálta. Hátranézek. A közönség minden egyes tagja feltartott mobiltelefonnal világítja be a teret, mintha ezer csillag ragyogna a színpad előtt. Érzem a könnyem sós ízét az ajkamon, a meleg szél körbeöleli testemet. Ezen a nyár végi estén végre megengedek magamnak egy halvány mosolyt.
Biztos voltam benne, hogy soha nem lehetek nélküle boldog. Nem vagyok képes elmulasztani a fájdalmat, és nem is akarom. Érezni akarok. Éreznem kell! Napról napra élni, most ez a cél. Ha így látna, azonnal rám szólna, hogy szedjem már össze magam. Lassan végigsimítom a hüvelykujjam a bal csuklómon, a friss tetováláson. Többször körberajzolom a horgony finom vonalait, és eldöntöm, hogy ma alvás előtt folytatom a Jane Eyre-t. Hogy mi lesz holnap, az nem tudom, csak azt, hogy megpróbálok megélni minden egyes percet. Érte.
(Fotó: Edward Eyer, kép forrása: Pexels)