A Sorstörés, mint a címe is mutatja, arra keresi a választ, hogy ha a körülmények mások és a helyzet is különbözik attól, amit az író korábban megírt, de az alapfelállás ugyanaz marad, változik-e a szereplők hozzáállása a történtekhez és egymáshoz, és ennek eredményeképpen megváltoztathatják-e a sorsukat? Vajon van-e szabad akaratunk, vagy törődjünk bele az eleve elrendelésbe? A másik, igencsak időszerű, illetve örök érvényű téma: az író felelőssége, az írott szó garanciája. Bármit leírhatunk a képzeletünkre hivatkozva? Hibás-e az író, ha tudtán kívül ír olyat, ami más embernek kárt okoz?
A történet 1968. július 18-a, csütörtök és 20-a, szombat között, Örkény István erzsébetvárosi lakásában, a Damjanich u. 39-ben játszódik.
„– Ki az? – kérdezte a fentiekhez mérten visszafogott, tisztelettudóan óvatos hangon.
– Mink vagyunk – felelt egy hallhatóan parancsoláshoz szokott hang. – Engedjen már be az író elvtárs! – folytatta cseppet sem kérlelő stílusban a kukucskáló lyukhoz legközelebb álló alak.
– Megmondanák előbb, kicsodák maguk? – talált vissza Örkény a normál, hétköznapi hangjához. Arra gondolt, ha azok a bizonyosok akarnák elvinni őt, már régen berúgták volna az ajtót, nem kérincsélnék a bebocsátást.
– Mondtam már, hogy mink vagyunk.
– De hát kik azok a mink? – kérdezett vissza harmadszor és most már igen bosszúsan a munkájából felzavart író.
– Hát, a Tóték! – hangzott a sértett tónusú válasz.
– Miféle Tóték? Nem ismerek semmiféle Tótékat – horgadt fel Örkényben a düh, amit az idegenekre fordított időpocsékolás tudata váltott ki belőle a kéziratleadás előtti utolsó nap koraestéjén. – Vagy elmondja értelmesen, kik maguk és mit akarnak, vagy hívom a rendőrséget.
– Ne hívja őket az író elvtárs! Tudja maga, kik vagyunk, ismer minket. A Tót Lajos vagyok Mátraszentannáról – hallott odakintről bokacsattogtatást az író –, volt községi tűzoltóparancsnok és neje, Tót Lajosné, Balog Mari, vagyis Mariska, ahogy az író úr elbecézte, valamint Ágika, az eladósorban lévő leányunk és Gyula fiunk, aki a híresztelés ellenére nem esett el a fronton. Beenged már végre az elvtárs, hogy tisztázzuk a családunk körüli hogyishívják félreértéseket?
Örkény egy pillanatig azt hitte, elbóbiskolt kéziratjavítás közben, emiatt ez a dialógus szintén a képzelete szüleménye, mint az általa írt és a színpadon oly sikeresen teljesítő Tóték című abszurdja, ezért próbaképpen megcsippentette fülcimpáját. Amikor érzékelte a fizikai fájdalmat, nagyot sóhajtott, és egy élete-egy halála elszántsággal kinyitotta az ajtót.
– Na, végre! – kiáltott diadalmasan a magát Tótnak nevező, haját éppen középütt elválasztó, széles vállú, szép szál ember és Örkényt majdnem elsodorva, benyomult a szinte teljesen sötét előszobába, hogy ott körül sem nézve, egyenesen áttrappoljon a hallba. Az imént megnevezett háromfős családja, mint kislibák az anyjukat a tóparton, bőröndökkel, kosarakkal megrakodva, engedelmesen követték őt. Örkény eltátotta a száját a szürreális antré láttán, de megrázva fejét magához tért, becsukta az ajtót, és követte a behatolókat.
– Én ezt nem értem, kérem – nézett körbe rajtuk tanácstalanul és zavarodottan. – Igazából kik maguk, és hogy kerülnek ide? – dadogta, és erősen koncentrált a feltalált problémán. – Ja! – csapott a homlokára. – Hogy ez valami vicc! Ó, persze! Ki volt az? – derült fel az arca, amikor eszébe jutott a legkézenfekvőbb magyarázat. – Ki az értelmi szerző? A Somlyó volt az, ugye? A Gyuri – nevetett döcögve a tréfán. – Üljenek le! – szívélyeskedett az általa színészeknek vélt emberekkel. – Milyen remek hecc! És hogy maguk milyen remekül szerepelnek, gratulálok! Jól mehet annak a színháznak, ahol maguk társulati tagok! Melyikben játszanak? Miben láthattam már magukat? – dicsérte őket megkönnyebbülten.
– Miket beszél az író elvtárs? Nem vagyunk mink színészek, rendes, dolgos, hétköznapi emberek vagyunk. Azt a Gyurit sem ismerjük, ugyi, Mari?
A tálalószekrény mustráján rajtakapott asszony a kérdésre engedelmesen megrázta a fejét.
– Nem bizony, édes, jó Lajosom.
– Hát akkor kik maguk? – helyezkedett ismét védekező pozícióba Örkény, pedig magában már a válaszökörségen agyalt.
– Mondtuk már! – szólalt meg indulatosan a fiatalabbik férfi. – Tót Lajos és családja, akit maga meghurcolt a kitalálmányával!
– Ugyan, menjen már! – dacoskodott Örkény, ragaszkodva a látogatás tréfa mivoltához.
– Ne gyanakodjék az igazmondásomra az elvtárs, ha mondom, azok a Tóték vagyunk, akiket maga megrágalmazott és földbe döngölt a meséjével.
– Ezt nem hiszem el – suttogta Örkény, és értetlenül szemlélte a négy embert. – De hát ez képtelenség! – kiáltott fel. – Maguk nem létezhetnek, hiszen csupán csak a fejemben voltak. Én találtam ki magukat.”
Amikor Tóték nagy nehezen bebizonyítják Örkénynek, hogy ők valóban az a bizonyos Tót-család, felmerül az Őrnagy jelenlétének szükségessége is.
„– Halló, Varró őrnaggyal szeretnék beszélni. Itt Örkény István író beszél. Jó napot… Igen, az az Örkény… Kérem, én csak… Hallgasson már meg! Letette! – nézett döbbenten Tótra.
– Miért, mit várt tőle az író úr? – gúnyolódott Tót. – Na adja ide a kagylót, majd én beszélek vele! – vette át az irányítást a volt tűzoltóparancsnok, és újra tárcsázott. – Itt Tót Lajos beszélek Mátraszentannáról, a Tót Gyula zászlós atyja. Igen, őrnagy úr, tudom, hogy az előbb hívta őrnagy urat az író úr, nála vagyok családostul. Igen, itt nála, hogy tisztázzuk a helyzetet. Értettem. Mondom a pontos címet, hetedik kerület, Damjanich utca harminckilenc, ez egy sarokház a Murányi utcánál. Vegyen egy taxit, én meg kiállok a kapu elé és várom őrnagy urat Gyulussal együtt.”
Az íróhoz betelepülők mindannyian válságot élnek át, hiszen született róluk egy általuk hazugnak vélt történet, ami igencsak rossz színben tünteti fel, sőt, ellehetetleníti őket. Örkény műve miatt mindannyian elveszítik a hitelüket a saját kis közösségükben, aminek addig megbecsült tagjai voltak. Amikor megérkezik az Őrnagy és magához ragadja a történtek és Örkény lakása feletti rendelkezést, az író szükségesnek tartja, hogy őt is támogassa valaki, ezért elhívja első feleségét, Angélát. Így öt-kettő arányban kezdődik a háromnapos idegharc.
„– A tárgyalást ezennel megnyitom – koppantott ünnepélyesen az ebédlőasztalon felejtett, díszes, ezüst diótörővel az őrnagy, majd komótos mozdulattal felütötte Örkény István Tóték című kötetét, és az első oldalra lapozott.
– Azért ezt nem kellene ennyire véresen komolyan venni – súgta mozdulatlan szájjal Angéla Örkény felé, mintha csak egy hajszálat hessintene az arca elől. Az író megrándította vállát amolyan „mindegy már, csak legyünk túl rajta” értelemben.
– Csendet! Mindenki csak akkor beszél, ha arra engedélyt adok, és igyekszik a kérdésre adott válaszadásra szorítkozni. Nahát, író úr, elsőként is, honnan vette azt, hogy nekem a szagingerekre és a későbbiekben emlegetett hangosabb zajokra ideges reakcióm lenne?
– Elöljáróban leszögezem, hogy minden, amit leírtam, csak az írói fantázia szüleménye, ezt meg kell, hogy értsék.
– Ne védekezzék, ott még nem tartunk – mordult rá idegesen az őrnagy, mert nem vette jó néven, hogy az általa kimódolt bírósági szertartás az akarata szerinti idő előtt egy későbbi tárgyalási fázisba csússzon át.
– Ezt nem védekezésnek szántam, egyszerűen ez a felelet a kérdésére. És bármit kérdez, akkor is csak ezt fogom tudni válaszolni, bár igyekszem jóindulatot és együttérzést tanúsítani önökkel a paradox helyzet feloldása érdekében – nézett keményen az őrnagy szeme közé Örkény.”
Az írónak a cselekmény során folyamatosan fenn kell tartania a saját tudatfolyamát, ami szabad átjárást enged az általa megírt és a külső valóság között, hogy Tóték és az Őrnagy identitáskrízisét kezelni tudja. Ezenkívül a saját elméje épségének megőrzése érdekében tartania kell magát ahhoz a valósághoz, hogy mindezeket a történéseket ő csupán kitalálta.
„– Elébb arra adjon választ, hogy tanálhatta ki, hogy megöli a mi fiunkat? Mink nem vagyunk babonásak, de amikor jöttek sorba kondoleálni a falunkbéliek, hát, halálra rémültünk. Aztán amikor olvastuk a könyvében, hogy Gyulusunk elesett, akkor a plébános úrtól kértünk feloldozást a maga ellen gondolatban elkövetett vétkeinkért. Mert tudja meg – kiabálta szinte hisztérikusan a fia vállát markolászó apa –, hogy igenis a maga kínhalálát kívántuk! Aztán persze megbántuk, mert az nem keresztényi cselekedet, de eleibe nem tudtunk megálljt parancsolni az érzéseinknek. Próbálok megbocsátani, most is próbálok, de ahhoz még idő kell – motyogta az érzelmi kirohanástól és a feltoluló emlékek ismételt átélésétől meggyötört ember, miközben visszarogyott a helyére.
Örkény szívből megsajnálta az apát.
– Bocsánatot kérek az elszenvedett bánatért – nyújtotta jobbját neki. Tót kis fáziskéséssel, de átnyúlt az asztal felett, és elfogadta a felkínált parolát.
– Hohó! Nana! – csapott le az őrnagy ismét, mert megint veszni látta a tárgyalás értelmét és az általa eltervezett játék kimenetelét. – Csak semmi békülgetés! Mondtam már, hogy még csak a kihallgatás stádiumában járunk – figyelmeztetett. Hangjában visszafojtott düh bujkált.
– Én is megbocsátok magának, író úr – nyújtotta kezét az írónak Gyula, ha már az apja is megtette a gesztust.
– Hé, azonnal hagyják abba! – csúszott magas cébe az őrnagy hangja. – Nincs megbocsátás! Tisztázás van, hányszor mondjam? Én vezetem a tárgyalást, én határozom meg, mikor minek van itt az ideje! – ordibálta őrjöngve.”
Az Örkényhez betoppanó látogatók mindannyian válságot élnek át, hiszen született róluk egy valótlan történet, ami igencsak rossz színben tünteti fel, sőt, ellehetetleníti őket. Az őrnagyot például azzal, hogy ideggyengének mutatja be, vagy azzal, hogyan és milyen eszközökkel tartja fent fiai éberségét a csaták szüneteiben, amivel rongálja a Magyar Népköztársaság vagyonát vagy éppen, hogy a Tót-család keresetkiegészítő dobozolásából mániás időtöltést kreál.
„De ez, mintha még mindig nem lett volna elég, még azt a dobozolásnak nevezett valamit is a nyakamba varrta! Még hogy én a hadseregen kívül a civilek foglalkoztatását is magamra nézve kötelező érvényűnek tartanám, piha! Százszor fontosabb, több és jobb dolgom is van annál! – fakadt ki, és a többiek attól féltek, még a végén köp egy hegyeset a jól karbantartott, tavasszal csiszolt és havonta egyszer gondosan felvikszolt, tölgyfa parkettára.
– Őrnagy úr! A dobozolást kifejezetten azért találtam ki, mert férfias, logisztikát és fegyelmet kívánó, ráadásul szinte fegyvernek nevezett eszközzel végzendő tevékenység – próbált Örkény a katona hiúságára apellálni az egyszerű, kisipari munka ideológiai hátterét erőteljes lódítással megvilágítva. – Gondoljon csak bele! Tervezés! Összehangolt csapatmunka! Pontosan leosztott feladatvégzés és hajszálra tökéletes kivitelezés kell ahhoz, hogy a végtermék, a matéria, kifogástalan minőségben elkészüljön. A munkafolyamathoz szükséges a nagyfokú ritmusérzék, amit valakinek diktálnia kell, és ki végezhetné ezt méltóbban, mint egy parancsoláshoz szokott, feladatát kiválóan teljesítő katonatiszt? – hevült bele Örkény a dicséretbe, amitől nemcsak az őrnagy, hanem a többiek is eltátották a szájukat, hiszen ilyen komplexen még egyikük sem gondolta végig a roppant egyszerű, de a történet végére érve mégiscsak halálos kimenetelű tevékenységet. Az őrnagy mély lélegzetet vett, felállt, és meghatottságát palástolva, felindult hangon válaszolt.
– Nem is tudja, milyen nagy dicséret ez számomra, Örkény úr – szólította az írót először a nevén, és a többiek legnagyobb meglepetésére, mintha könnycseppek csillogtak volna a barna malacszemekben. – Köszönöm magának, mert beigazolta a feltevésemet.”
Bonyolítja a helyzetet, hogy bármennyire is tagadja, ott vannak az őrnagy démonai, amivel a Damjanich utcába érkezett. Ő a legterheltebb személyiség, neki főként morális elégtétel kell, őt nem érdekli, ki mit gondol róla, vagy hogy ennek a tárgyalásnak a kimenetele hogyan befolyásolja a jövőbeli sorsát. A műben gyilkossá tett Tótékat viszont éppen az érdekli, hogy a közösségben betöltött, megbecsült szerepük által a személyes jólétük és jóllétük is visszaálljon az eredeti szintre, és ezért a családfő hajlandó opportunista módon ahhoz húzni, akinél ezt bizonyosabbnak látja. Ha kell, akkor akár dobozolni is hajlandó az egész családjával együtt.
„Tót az őrnagy hatalmas, akár egy egész emberi test elrejtésére alkalmas faládáját vonszolta nyögdösve, az őrnagy pedig a festőállványhoz hasonlatos másik csomagját cipelte. Amint kicsomagolta a nagy láda tartalmát, Örkény felkiáltott.
– Atyaisten! Csak nem? Egy vágógép! Egy kartonvágógép! Ugyanolyan, mint – csapott a homlokára és a napokban zajló események folyamán most először érezte azt, hogy ennek a lehetetlen történetnek még akár tragédia is lehet a vége.
– Jézusmária, Szent József! – kiáltott közbe és hányta magára a keresztet Tótné, Angéla és Gyula szája tátva maradt.
– Nahát! – kiáltotta Ágika. – Ez pont olyan, mint ahogy a könyvbe meg tetszett írni az író bácsinak!
– Csak tán kisebb – nyögte elborzadva Tót.
– Cseppet sem kisebb, sőt! – horkant fel indignálódva az őrnagy, de a masinával való foglalatossága közben megenyhült, arckifejezése szinte gyengéddé vált. Nem szólt egy szót sem, hanem tőle szokatlan, mosolygós arccal, fütyörészve, akkurátusan méregetett, illesztgetett, majd tekert, csavarozott, amíg végül kompaktra szerelte a margóvágógépet. Kibontotta a festőállványnak gondolt csomagot is, amiből előszedte a hullámpapír kartonokat, amelyeket mértani pontossággal, nagyság szerint a maga melletti tálalószekrénynek támasztott, hogy kézre essenek neki.
– Mit szól hozzá, Örkény úr? És maguk, Tóték? – kérdezte végül, nem is tulajdonosi, inkább kimondottan atyai büszkeséggel a hangjában. Végigsimogatta az acélkart, a csillogó vágóélről egy darabka szarvasbőrrel minden ujjnyomot, matt foltot letörölt. Ellenőrizte, elég éles-e, ha lecsattintja, rendesen záródik-e, majd végül egyenként körbenézett a csodálkozó arcokon.
– Erre nem számítottak, barátocskáim, mi? – kérdezte, lubickolva társai csodálkozó tekintetének kereszttüzében.”
És ezzel elkezdődik az utolsó felvonás, aminek a tétje óriási. A végkimerülés határáig dobozolnak. Vajon ki bírja tovább, megszerezve ezzel a háromnapos macska-egér harcban a győzelmet a másik felett.
„– Nem. Nem csinálom tovább. Maga győzött – adta meg magát, és miután a dörzsölgetéstől a vér visszaáramlott elgémberedett kezeibe és karjaiba, felemelte azokat, hogy mutassa feltétlen kapitulációját. – Vigyen mindent, amit csak akar, de hagyjon nekem békét és tűnjön el a lakásomból!
– Nem hagyom, hogy hagyjon győzni! – hisztériázott az őrnagy. – Azt akarom, hogy egálban legyünk – dühöngött és tehetetlenségében összevissza csattogtatta a szerkezet karját. – Az magának is jobb, Örkény, gondolja meg! – győzködte. – Most csak a fáradtság beszél magából, de utóbb megbánja a dolgot, erre leteszem a nagyesküt.
– Nem fogom megbánni. Most lemegyek a Piroskába és mire egy óra múlva visszajövök, eltakarodik innen mindenki. Mindenki – nézett körbe egyesével Örkény a körötte panoptikumszerű merevségben álló társaságon. – Ha nem, rendőrt hívok, és az sem érdekel, ha a végén engem visznek el bilincsben.
– Elfoly az idő, el az élet, szutykos hordalékként olvad a hit, oda a kedv, a büszkeség –motyogta alig hallhatóan az őrnagy, üveges szemekkel a messzeségbe révedve. Bal kezének hüvelykjével egyesével lefejtette elgémberedett jobb kezének ujjait a vágógép karjáról, és görnyedt háttal, senkire sem nézve bekullogott a hálószobába. – Fél óra múlva folytatjuk a dobozolást, egyenek, igyanak! – szólt vissza szelíden, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót.
– Most mi legyen? – kérdezte Gyula, miközben leültek az asztal köré, aminek közepén a vágógép trónolt, részvétlen némaságban pöffeszkedve felettük. Vagy talán lenézte a nyápic, vele elbánni nem tudó bandát, netán még röhögött is rajtuk?
– Öljük meg! – nézett Örkényre Tót sötét tekintettel, miközben a kezét masszírozta.
Ezt mintha már sugalltam volna neki egyszer – gondolta Örkény icipicit gunyorosan, de hamar észbe kapott. – Most miért rám néz? – kérdezte indignálódva és némileg riadtan.
Ezt mintha már sugallta volna nekem egyszer – gondolta Tót, de széttárva kezeit, a tőle telhető szelídséggel csak ennyit mondott. – Hát, a könyvben is az író úrnak tetszett megölni, gondoltam, ha már úgy benne van…
– Mi az, hogy ha már úgy benne vagyok? – fortyant fel Örkény. – Ember, értse már meg, hogy én azt csak kitaláltam! Én nem élő emberekkel játszadoztam, hanem leírtam a papírra a saját gondolataimat általam kitalált személyekről!
– Eh, már megint itt tartunk! Tisztára, mint három napja!”
És ezek után megtörténik mindaz, aminek meg kell történnie.