Hayato csendben, magába fordulva sétált a város utcáin. Már beesteledett, csak a holdak világítottak a tiszta égbolton, a villogó neonfények árnyékokat rajzoltak a házak falaira. Nem tudta, miért, de mindig is az Imotót szerette jobban, valahogy az enyhén vöröses fénye megnyugtatta. A kisebbik, sápadt fényű hold – az Ane – szabálytalan pályán mozgott, szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, mint a nők. Nem bízott bennük. Soha nem nősült meg, nem is lettek gyermekei sem.
Kora este bezárta a hentesboltját, lezuhanyozott, meggyújtotta a füstölőt és meditált. Testileg, lelkileg meg kellett tisztulnia a ma esti szertartás előtt. Uru-Salemben ő volt az egyetlen kaishakunin. A yozakura miatt ezekben a napokban sokan sétálgattak, a városi park megtelt emberekkel. Az ünnep a tél elmúltát és a tavasz kezdetét jelképezte. Esténként lampionokat aggattak a virágzó cseresznyefákra, és a családok, baráti társaságok a fűre terített pokrócokon eszegettek és halkan beszélgettek, miközben a fák virágzását figyelték a sejtelmes fényben. Voltak, akik az egész éjszakát virrasztással és csendes meditációval töltötték. Az este halk zsongásába csak az hozott egy kis izgalmat, amikor a Hinomaru csillaghajó örök mementóként, mint egy ezüst toll, elúszott az Imoto előtt. Ilyenkor a gyermekek a kezüket nyújtogatták az ég felé, a szülők pedig elmesélték már ki tudja hányadszor az Érkezés szomorú és tragikus történetét. De a jelenségre ma még várni kellett.
Hayatónak önkéntelenül bekúszott egy emléke, amikor gyermekkorában egy osztálykiránduláson felkeresték a Noé Bárkája Csillaghajó Múzeumot. Teljesen elvarázsolta a látvány, a méretek, a technológia, és emlékezett, hogy közben azon gondolkodott, vajon milyen lehet a Hinomaru fenn az égben, a fellázadt és elpusztított MI-jével együtt.
Rajtakapta magát, hogy az elméje elvándorolt, és rögtön visszarángatta a jelenbe. Milyen gyönyörű is a mai este! Illik az utolsó vacsora szertartásához – gondolta, ahogy az utcán lépdelt. Mély tisztelet élt benne Aron, az Ashikaga család feje iránt. Nem ismert nála önzetlenebb férfit. Az utóbbi években egyre inkább fogyatkozott azoknak a száma, akik úgy döntöttek, mint ő. Mintha az emberek idegenebbekké váltak volna egymás számára, mintha megfogyatkozott volna a szeretet, kevesen választották a hagyományos családi életet. Itt volt például ő. Apja korán meghalt, egy rejtélyes kór vitte el, így ő vigyázott beteg, idegileg labilis anyjára. Elég volt neki ez a felelősség, nem akart többet vállalni. Már túljárt a delelőn, mikor eltemette édesanyját, és az elmúlt évek során nagyon megszokta a magányt. Elmerengett, hogy milyen is lehet apának lenni, valahol vágyott is erre a misztériumra, de azért inkább tartott tőle. Aron döntése mindazonáltal csodálattal töltötte el. Közel állt hozzá a család hite, és bár nem volt a teozófiában és az epigenetikában különösebben jártas, de azt tudta, hogy ez elmúlt évszázadokban komoly viták tárgyát képezte, hogy a régi föld isteneinek és a vallásainak van-e egyáltalán relevanciájuk az új bolygón.
A célját szem előtt tartva hagyta magát sodortatni a hömpölygő emberáradatban. Az utcákon ilyenkor már csak a kifőzdék, étel- és italbárok maradtak nyitva, de azok zsúfolásig megteltek. Még volt egy kis ideje, így beugrott egy hummus bárba. Ironikus – gondolta –, hogy ma ő lesz a szakács, ő készíti el az utolsó vacsorát, de abból egy falatot sem ehet. Leült, maga mellé tette a katanát, és rendelt egy hummus tálat, fűszeres falafel golyókkal.
Kisvártatva újra az utcákon találta magát, míg végül megérkezett a megadott címre. Csengetett. Mikor kinyílt az ajtó, egy cseresznyevirágokkal díszített, hosszú sötét ruhát viselő, középkorú nő állt előtte. Fekete haja, sűrű szemöldöke és mélybarna tekintete rögtön megragadta a figyelmét. Arcát finom, elegáns smink fedte, de az sem tudta eltüntetni a szeme alatti karikákat, amik álmatlan éjszakákról vagy hosszú sírásról árulkodtak. Felsőtestét mereven megdöntve meghajolt a nő előtt. – Hayato Avraham – mutatkozott be. – Köszöntjük otthonunkban. Már vártuk. Erre tessék – mutatta az utat az asszony, aki minden bizonnyal Aron felesége lehetett.
Hayato az előszoba után rögtön a konyhában találta magát. Mindenhol krómacél és alumínium felületek vették körbe, antibakteriális fertőtlenítő illatfoszlányai érződtek a levegőben. Éles kések, bárdok, és egy csontfűrész feküdt a munkalapon, mértani pontosságú elrendezésben. Lábasok és serpenyők sorakoztak a konyhapulton. Az elengedhetetlen fűszerek és alapanyagok, a só, bors, a hagyma és fokhagyma, a fahéj és a petrezselyem, továbbá a tojás sem hiányoztak. A ház asszonya igencsak kitett magáért. – Köszönöm, minden tökéletes – mondta, és ismét meghajolt az asszony felé. A nő némán intett, hogy kövesse. Egy kisebb szobába vezette, ahol már három férfi várta, majd hangtalanul becsukta az ajtót, és távozott. Asszonyoknak nem volt helye a szertartáson.
Hayato egyenként meghajolt mindhárom férfi felé. Aron Ashikaga ötvenes éveiben járó, középkorú ember volt, kopasz fejét ősz szakáll keretezte. Egykor jó kiállású férfi lehetett, de mára már pocakot eresztett. Fiai, Levi és Isac a húszas éveik közepén-elején jártak. Levi volt az idősebb és magasabb is, inkább apja vonásait örökölte, míg Isac teljesen az anyjára ütött, éjfekete hajával, sűrű szemöldökével és sötét szemével. Mindkét fiú rezzenéstelen, sápadt arccal tekintett a kaishakuninra. Hayato csendben a sarokba lépett. A szobát egyetlen bútor, egy hosszúkás, alacsony szekrény díszítette csupán, amin egy hétágú, ezüst gyertyatartó állt, égő gyertyákkal. A földet egy gyékényszőnyeg borította, rajta három fehér párnával. Az egyik mellett egy fekete könyv és egy hosszú kés – a tanto – feküdt. Ezeken kívül még két váza állt a földön, bennük virágzó cseresznyefa ágak.
A férfiak leereszkedtek egymással szembe a párnákra. Az apa térdelt a könyv és a kés mellé. A fiai ráemelték tekintetüket. Bár mérhetetlen fegyelemmel és önuralommal kontrollálták az arckifejezésüket, de az avatott szemek – és Hayatonak avatott szeme volt – érzelmek mély kavalkádját látták. A fiúk arcán a szeretet és büszkeség keveredett a félelemmel, szomorúsággal és gyásszal. Egyenes törzzsel meghajoltak egymás felé.
– Itt az idő. Mindent elmondtam, ami elmondható, mindent megtanítottam, ami megtanítható. Ne féljetek! Bennem béke van. Elértem a teljességet, innen már csak lefelé vezetne az utam. Így most minden erőm, tapasztalatom, minden kudarcom, minden tudásom, amit az életem során szereztem, rátok fog szállni – mondta az apa. Ezzel kigombolta és levette az ingjét, felfedvén hasát és mellkasát. Hayato kihúzta a katana pengéjét a tokjából, a tokot a földre fektette, majd Aron háta mögé lépett, felemelte a kardot, és szertartásos hangon megszólalt:
– Mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki az életét adja másokért.
Az apa kezébe vette a fekete könyvet, kinyitotta, és olvasni kezdett:
– Vegyétek és egyétek, ez az én testem, ami értetek töretik meg. Vegyétek és igyátok, ez az én vérem, ami értetek ontatik.
Óvatosan letette a földre a könyvet, és kezébe vette a kést. Mélyre szívta a levegőt, pár másodpercig elmerült magában, majd lassan, jobb oldalt az ágyéka felett, a hasfalába szúrta a pengét. Isac testén ekkor rángás futott végig, elhomályosodott a tekintete, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Levi látta testvére küzdelmét, és jobb kezét nyugtatólag Isac combjára helyezte. Apjuk közben felfelé rántotta a kést, majd kihúzta. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, a vér keskeny patakként csordogált az ágyéka felé, majd csöppent le a fehér párnára. Aztán a tőrt hasfalának bal oldalába döfte. Egy erőteljes mozdulattal – miközben hangosan kifújta a levegőt –, jobbra rántotta. Tekintetét egy pillanatig sem vette le fiairól.
Ekkor mint egy villám, sújtott le a penge. Tökéletes vágás volt. Ebben a szemvillanásban sűrűsödött össze a kaishakunin lényege. Évtizedek gyakorlása, a tökéletesség keresése, elképesztő fegyelem és koncentráció öltött testet a mozdulatban. A második és a harmadik nyaki csigolya között hatolt be a kard, majd izmokat, inakat átmetszve állt meg a nyelőcső előtt. Aron feje előrebukott, de nem vált el a testétől. Az óriási hiba és szégyen lett volna. Amint Hayato egy határozott mozdulattal kihúzta a katanát, az apa teste előrebukott, és vér spriccelt a térdeplő fiúkra, a vázában álló, virágzó cseresznyefa ágakra és a fehér falra.
Levi véres arcán némán patakzottak a könnyek, és vörös cseppekben potyogtak le ruhájára. Isac nem tudta tartani magát, rázkódott a válla, és ki-kibuggyant belőle a zokogás. Hayato megtörölte a pengét, visszadugta a tokjába, majd odament a hétágú gyertyatartóhoz, és egyenként elfújta a gyertyákat. A fiúk ezalatt összeszedték magukat, az arcuk ismét sápadt maszkká merevedett.
– Segítsetek! – szólt hozzájuk, odalépett a testhez, a hóna alá nyúlt, és megemelte. Levi megfogta halott apja jobb lábát, Isac a balt, és közösen felemelték, majd átvitték a konyhába és ráfektették a középen álló krómacél munkaasztalra. Aztán kimentek a konyhából, magára hagyták a kaishakunint.
Egy óra állt rendelkezésre, hogy elkészítse az utolsó vacsorát. Aron és családja hite szerint – és ez a hit sajnos kihalófélben volt –, miután a fiúk ettek apjuk testéből, örökölték annak tapasztalatát, bölcsességét, intelligenciáját és erejét. Az apai önfeláldozás a szeretet legvégső, legszentebb formája volt, egy átadott élet beteljesedése. Óriási megtiszteltetés volt, hogy ő ebben segédkezhetett. A több száz éves, még az Érkezés előttre datált hagyomány szerint a fiúknak az apjuk szívéből, húsából és agyvelőjéből kellett fogyasztaniuk. Nekiállt tehát, hogy elkészítsen két borsos, fahéjas, rántott agyvelő rózsát, két szelet fokhagymás sült húst Aron combjából, és két adagot a hagymás, petrezselymes szívpörköltből. A munka tökéletes koncentrációt és precizitást igényelt. Az idő rövidsége miatt minden mozdulat és minden perc ki volt számítva.
Az egy óra elteltével, mikor mindennel elkészült, letakarította a munkalapot, bepakolta a mosogatógépbe a konyhai eszközöket, utolsó lépésként pedig a test maradványait helyezte bele a biológiai újrahasznosítóba. Megmosta a kezét, megigazította az öltözékét, kezébe vette a katanát, majd csengetett.
Aron felesége lépett be. Törzsét egyenesen tartotta, fejét felemelte. A szertartás megkívánta, hogy ne mutasson ki érzelmet, és ennyivel meg akarta tisztelni gyermekei apját. Szertartásosan meghajoltak egymás felé, majd Hayato a nőt követve elhagyta a házat. Innentől már az anya feladata volt, hogy a fiainak feltálalja az utolsó vacsorát.
A kaishakunint vitte a lába, bele az éjszakába. Annyira mélyen magába merült, hogy csak nagyon tompán jutott el hozzá a külvilág. Az élményt, amit átélt, senkivel nem tudta megosztani, mert ebben a százezres városban senki nem volt, aki akárcsak valami ehhez hasonlót is átélhetett volna. Ez maga volt az élet, a halál és a szeretet csodája. Egy tizedmásodpercig ő maga volt az Isten keze – bármit is jelentsen ez –, élet és halál ura, a teremtő és a pusztító. Mámorító érzés volt, semmihez sem hasonlítható. Ugyanakkor pontosan tudta, érezte azt is, hogy nem létezik olyan penge, amely elvághatta volna a szeretet örökké élő kötelékét az apa és fiai között.
Egy idő után azon kapta magát, hogy a parkba tévedt. Leült a fűbe, kicsit távolabb másoktól, és elkezdte csendben szemlélni az éjszaka sejtelmes fényeibe burkolódzó cseresznyevirágokat.
(Fotó: 邱 韬, kép forrása: Pexels)