Végre megtalálom a nőgyógyászat nyugati szárnyát. A bejárati ajtó mellett jobbra kézfertőtlenítő állomás, két év covid után automatikusan aláteszem mindkét kezem.
Elindulok a recepciós pult felé. Éppen üres, megállok előtte. Jobbra tőlem fehér ajtók, tudom, mögöttük vizsgálatok folynak. Itt várakoztam két éve egy kórházi ágyon fekve, járni nem tudtam. A fejemet is épphogy emelni, fordítani bírtam. Többen álltak körülöttem, az egyik alakban felismertem a kolléganőmet. Köszöntem is neki, értetlenül nézett rám. Én vagyok az, Zsanett, nem ismersz meg? Nem. Most vagy az ő memóriájával van valami baj, vagy én nézek ki ennyire rosszul, gondoltam zavarodottan.
Elfordítom a fejem. A recepciós pult mögött óriási ablak, ha kinézek rajta, pont a Nefrológiára látni. Szorítást érzek a mellkasomban, ahogy az emlékek súlya rám telepedik. Itt töltöttem három hosszú hetet a fiam születése után. Leállt, gyulladt vesékkel. Isteni szerencse vagy gondviselés, hogy a második szülés után csak pisilni nem tudtam pár hétig. Nem, nem kell harmadik gyerek! A férjem egy hónapja jött vissza. Egy hónap távollét után. Szakítottunk. Aztán újrakezdtük. Próbálunk jobban odafigyelni egymásra. Reggel nagyon jó volt az a spontán ölelkezés, ritka, hogy hamarabb kelünk, mint a két gyerek. Egy Coelho könyvben olvastam, hogy egy átlagos szex tizenegy percig tart. Ez a tizenegy perc mozgatja a világot. Ez is a könyv címe, Tizenegy perc. Szerintem ez a reggeli kis affér annyi ideig sem tartott. Egymásnak estünk, mint két éhes farkas. Jólesett.
Libabőrös leszek, megborzongva elfordítom a fejem. Tőlem balra, piros plüss székeken – mintha színházban ülnének – kerek pocakos nők. Nem, én nem lehetek ilyen. Már nem.
Megérkezik a recepciós. Tündi az, évekig a felső szomszédunk volt a két fiával. A férje Németországban dolgozott, szegény nő sokat kiabált a gyerekeivel. Utólag megértem. Azt nem, miért kellett állandóan javítani a lakást. Minden nap fúrtak. Aztán elköltöztek, és az új lakók teljesen felújították a lakást, még a csempét is felszedték. Hetekig elviselhetetlen zaj volt, a falak is remegtek.
– Szia, hát te?
– Esemény utáni tablettát szeretnék – motyogom az orrom alatt.
– Mit?
Tényleg nem hallja, vagy szívat?
– Esemény utáni tablettát! Néhány nagyhasú felkapja a fejét az első sorban, premier plánban élvezheti kínlódásomat.
– Védekeztünk… Kilyukadt a gumi… A férjemmel… Nagyon szeretem a két gyerekemet. De nem kell még egy…
– Értem, értem – zárta le a beszélgetést egy türelmetlen legyintéssel.
A beutalót szorongatva, leszegett fejjel a legtávolabbi szék felé slisszolok. Eltelik egy kis idő, amíg az egyik fehér ajtó végre engem nyel el. Az orvos, ötvenes, nagyhangú pali, jól szórakozik kislányos zavaromon. „Ó, csak ennyi a baj? Ha van már kettő, miért ne szülhetne egy harmadikat?” Szüljél te! Hármat. Sünt. Barom. Ez van a cuki mosolyom mögött.
– Á, végre itt vagy! – köszönt a férjem, ahogy hazaérek. – Sikerült elintézni? Szuper. Hú, nagyon nehéz délelőttöm volt a két gyerekkel. Mi az ebéd? Nem főztél? Jól van na, tudom, hogy én voltam itthon, te a receptet intézted, csak megkérdeztem. Ne legyél már ilyen érzékeny!
A nap további részét végigémelygem. Csak ki ne hányjam a tablettát! Az orvosnak még valami baja esne a röhögéstől.
(Fotó: Polina Tankilevitch, kép forrása: Pexels)