Izabella bal karját az autó lehúzott ablakában pihentette, míg a kormányt jobb kezének két ujjával tartotta.
Az ablakon beáramló, kellemes őszi szél kócossá fújta a reggel belőtt frizuráját, de ez most nem számított. Egy konferenciáról autózott hazafelé, ahol előadást tartott a vállalat nemzetközi piacokon elfoglalt helyéről. Elégedetten szemlélte az ősz ragyogó színeiben pompázó dombokat. Tudta, hogy sikerült meggyőzően érvelnie, a befektetőktől már érkezett is néhány érdeklődő e-mail.
Közvetlenül a város szélén, az utolsó háztól néhány méterre egy férfi álldogált az árok partján, mellette pihent a hátizsákja. Stoppol, gondolta. Leemelte lábát a gázpedálról, az autó lassított, a férfin látta a megkönnyebbülést, ám abban a pillanatban apja hangját hallotta: Ne állj meg, kislányom, senkinek, aki így próbál meg eljutni egyik helyről a másikra! Ki tudja, kit sodort az út szélére az élet?
Újra rálépett hát a gázra, habár magában megállapította, hogy az illető egészen jóképű, rövid világosbarna haja rendezett, szakálla szépen fésült. Az öltözéke sem volt olyan, mint egy csavargóé, az arca bizalmat sugárzott, és most, ahogy ő gyorsított, kiült rá az értetlenséggel vegyes csalódottság.
Mégsem állt meg.
Ahogy kanyargott a festői dombok közé szúrt szürke aszfalton, próbálta kitalálni az okot, amiért a férfi stoppol. Mondjuk lekéste a buszt, a vonatot. Vagy a haldokló anyjához, apjához, netán a beteg gyerekéhez siet. És vajon mit érez most, hogy ő ott hagyta?
Beletaposott a fékbe, megfordult és visszaindult. A férfi pontosan ugyanott és ugyanúgy állt. Látta, hogy elmosolyodik, amikor felismeri az alig öt perce előtte elhaladó autót.
– Visszajött értem? – kérdezte, miután bekászálódott mellé. Hátizsákját a hátsó ülésre hajította.
Izabella bólintott, és gázt adott.
– Miért? – világítóan kék szemek néztek rá. Izabella csodálkozással vegyes megkönnyebbülést és hálát vélt felfedezni bennük. Sebességet váltott.
– Arra gondoltam, biztosan lekéste a buszt vagy a vonatot, és talán siet valahova.
– Pécsre megyek, és időmilliomos vagyok – mondta a férfi, és lehúzta magáról a pulóverét, alóla egy zöld trikó bukkant elő. – Mindig így utazom.
– Nem fél? – kérdezte Izabella.
A férfi felnevetett. – Voltak érdekes esetek az életemben, tudnék mesélni róluk – nyújtotta ki a bal lábát, nadrágszára alól bőrtok villant elő. Izabella szülei intelmeire gondolt.
– Pécs messze van, és ahogy mondta, időnk, mint a tenger – nézett a férfira, közben igyekezett elhessegetni a fejében felbukkanó, baljós gondolatokat.
– Hogy hívják? – kérdezte a férfi alkalmi sofőrjét.
– Izabella.
– Az én nevem Lajos – szorította meg száraz, meleg kezével a nőét, és nem vette le szemét az útról.
Izabella elnevette magát. – Lajos? Ezer éve hallottam ezt a nevet.
– Ma már nem adnak ilyen szép neveket a gyereknek, az én feleségem is Iliásznak kereszteltette a fiunkat. Pedig jó név ez, azt jelenti, hogy híres, és még azt is, hogy harc.
– Na és maga híres? – kérdezte Izabella, és megelőzött egy kamiont.
– Inkább harcos – mondta a férfi, és előrehajolva kinyújtóztatta izmos testét. Úgy domborította ki a hátát, mint egy macska. Izabella alig bírta megállni, hogy végigsimítsa a feszülő izmokat.
– Sportol? – kérdezte a közben felegyenesedő férfitól.
Az bólintott. – Ketrecharcos vagyok.
Izabellában egy pillanatra bennszorult a levegő.
– Ó. Na és miért harcol? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét a trikó alatt feszülő izmokról.
– Gyerekként a szüleim figyelméért. Középsőként nekem volt a legkisebb esélyem arra, hogy észrevegyenek. Fiatal felnőttként azért, hogy meglegyen a diplomám, amit valójában az apám akart. Szerencsére pont a diplomaosztóm napján vitte el az ördög. Így nem kellett beülnöm egy irodába, hogy engem is megnyomorítson mások gondja-baja. Most pedig azért, hogy én legyek a legjobb. Na és maga? – nézett Izabellára.
– Egy nagyvállalat marketingese vagyok. És egyke. Engem túlféltettek a szüleim. Azt is meghagyták, hogy ne vegyek fel stoppost – sandított a férfira, aki lassan kihúzta a nadrágjából a trikóját.
Izabella gyomra megremegett. Megköszörülte a torkát: – Mondja, Lajos, mi volt a legérdekesebb kalandja?
A férfi kényelmesebben elhelyezkedett, majd megszólalt:
– Saci, a nagymama korú nő. Felvett Budapest határában, aztán egyszer csak hangos szirénázással, villogással három rendőrautó csapódott mellénk. Kiderült, hogy az öreglány kirabolt egy postát, és nem először! Én meg alig tudtam tisztázni magam.
Izabellából kibuggyant a nevetés. – Egy nagymama?
– És tudja mi a legszebb az egészben? Hogy még csak nem is volt szüksége a pénzre. Azt mondta a rendőröknek, hogy unatkozik. Kellett valami, amivel feldobja a napjait.
Izabella csendben emésztette a férfi szavait, és a szeme sarkából látta, hogy az a gondolataiba merült, miközben az út menti erdős részt fürkészi. Hirtelen megszólalt:
– Ott forduljon be!
– De… – Izabella nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi a mellének nyomott egy kést. – Mondom, forduljon be! – megkeményedett a hangja.
Izabella engedelmeskedett, miközben arra gondolt, hogy a szüleinek igaza volt, és ő most itt, ezen az árnyékos úton fogja végezni a lombos fák között.
– Oda – mutatott a férfi két fa közé. Izabella begördült a természet garázsába, és megállt.
– Kifelé! Csak lassan, okosan – mondta a férfi, miközben szemét a nőn tartotta, és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy ő is kiszálljon.
Izabella, amint szilárd talajt érzett a lába alatt, futni kezdett. Arcába csapódtak az ágak, de nem törődött velük, tűsarkú cipőjének letört a sarka, de ez izgatta a legkevésbé. Futott, ahogy a lába bírta.
Egy idő után elmaradt mögötte a férfi lihegése, idegesen tekintgetett körbe. Vajon hova tűnt? És ő? Merre menjen? Valahogy vissza kell jutnia az autóhoz.
Letörte a másik sarkát is, ami meglepően nehezen ment, mert az vonakodva vált meg a cipő többi részétől. Bezzeg, ha beakadna egy rácsos lábtörlőbe, azonnal búcsút mondanának egymásnak.
Ág reccsent a háta mögött, óvatosan megfordult, és meglátta a férfit, aki tőle kicsit jobbra, lassan, kutakodva lépkedett a bokrok között. Izabella behúzódott egy fa mögé, még a lélegzetét is visszatartotta. Kis idő múlva kilesett, sehol nem látta a férfit. Csendben balra indult, közben remélte, hogy támadója már messze jár. Elindult, lassan, óvatosan araszolt a fák között. Megpillantotta az autót.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, ahogy a kilincsért nyúlt. Ezt megúsztam, mosolyodott el, ám akkor újabb ág reccsent, és őt azonnal elborította az izzadság. De csak egy róka volt.
Idegesen felnevetett, a róka egykedvűen nézett vissza rá, majd elszaladt. A háta mögött ismét reccsent valami, és ezzel egyidőben egy kéz tapadt a szájára.
– Ilyen könnyen nem menekülsz – lihegte nyakába a férfi, miközben egyetlen mozdulattal letépte a szoknyáját, a bugyit már úgy vágta le róla, hogy Izabella érezte a hideg fém érintését a bőrén.
Ó, bassza meg! Ez végig itt volt mögötte?
Megremegett.
A férfi elértette a remegést, és azt hörögte: – Tudom, hogy te is akarod – a kocsinak lökte, és magáévá tette a reszkető nőt.
Percekkel később Izabella, ahogy szedte össze a ruhái maradékát, felnézett a férfira. A mobilját bámulta.
– Azt hittem, ott hagysz – nyújtotta Izabella felé a telefont. A kijelzőn az Iliász név látszott.
Izabella elvette. – Hamarosan otthon vagyunk, drágám – mondta, és a férfi kezéért nyúlt.
(Fotó: Dominika Roseclay, kép forrása: Pexels)